Rakasz #191

bizonytalanság és könyvdarálás

Sziasztok!

Már sikítozik a Substack, hogy lassan sok a szöveg, nem fog beleférni egy levélbe. Ilyenkor az ember nem csatol hozzá képeket - majd bepótoljuk jövő héten! - és úgy próbálja a megfelelő kilobájt határ alatt tartani a levelet. A levelezés is egy olyan rendszer persze, ami egy szép, nyitott szabványokra épülő dolognak indult, aztán ma mindenkinek Gmailje van, és annak a rigolyáihoz és védelmi megoldásaihoz kell igazodni. Pedig Postel törvénye nem volt rossz!

Légy elnéző abban, amit fogadsz, és konzervatív abban, amit küldesz.

Jó szabály, szeretem.

Karanténfoci

Színes hírként biztos mindenkinek szembe jött pár hete, hogy a német tizenegyedik osztályban játszó SG Ripdorf/Molzen 37-0-ra kapott ki, mert betartották a távolságtartási szabályokat a pályán. Lemondani nem tudták a meccset, szóval nem mentek másfél méternél közelebb az ellenfélhez, és eleve csak hét (amúgy önkéntes) játékost küldtek a pályára. Jár a csoki.

Aztán volt olyan hír is, hogy a kicsit presztizsdúsabb zárt kapus Premier League meccseken kiderült, hogy a hazai közönség előtti játék nem úgy jelent előnyt, ahogy eddig gondolták. Az FT elemzése szerint Nagy-Britanniában és Olaszországban elég a csapatoknak, ha a saját stadionjukban fociznak, az már bekapcsolja az előnyt. A német és spanyol bajnokságban romlik a csapatok teljesítménye, ha nincsenek emberek a lelátókon. Mindezt persze kevés adatból számolták ki, kezeljük fenntartásokkal. Ó és van még egy hatás, a bírók igazságosabban ítélnek, ha közben a hazai közönség nem szidja az anyjuk. Ki gondolta volna.

Sattara sattara mai lányoknak

Új kedvenc sztárom van: Anita Ekberg. A következő sztori miatt. 1960. októberében valahol Róma környékén bulizott, valószínűleg az A mongolok egy forgatási napja után. Ahogy a szórakozóhelyről távozott, körbevették a paparazzók. Ekberg nem örült a figyelemnek, úgyhogy elővette a filmben is használt íját, egy lesifotós hátba lőtt két nyíllal, egy másikat a karján talált el. A találatok után tökön is rúgta a karon lőtt fotóst, Felice Quintót.

Természetesen nem vagyok barátja a sajtómunkások bántalmazásának. Ugyanakkor a sztárok zaklatása sem tűnik jó ötletnek. A legrosszabb esetben is 1:1 az állás. Tudom, hogy ezzel Margot Readinggel, kerülök egy platformra, aki szerint a brit focihuligánok egy kis életet vittek a sportba - ezt a remek nekrológot már ajánlottam és fogom is, mert nem egy gyászoló szöveg, hanem egy érdekes megemlékezés - de ebben az egész íjas sztoriban van élet.

Jó élet

Néha nekem is annyira a bőröm alá mászik a “check your privilege”, mint bárki másnak. Haggyámábékén, egy diszperzitesvödör stressz az életem, és akkor ez még csak, ami a külvilágból beszivárog. De, többnyire azért olvasásképes maradok az intéstől. Meg hát beépül az emberbe lassacskán, hogy belegondoljon a hátterébe. Nem hírlevelet írnék most, ha Rudabányán születek egy CS-lakásba.

Hosszú felvezetés után itt a méreg. A WMN-en jelent meg egy cikk arról a párról, akik adományként felajánlották egy nagyon jószolgálati alapítványnak az esküvőjükre kapott adományt. Ami. Tök. Jó. Ellenben van, akiket megköt a családi elvárás, hogy legyen a gyereknek nagy lagzija ezer rokonnal. Ők reménykedhetnek, hogy tán az adományok kihozzák nullszaldóra és a végén hazavisznek egy Herendi kávés készletet, amit aztán 30 évig pakolnak egyik szekrényből a másikba. Ez nyilván nem az igazi, de a fene akar a teljes családnak nekifeszülni. (Mondom nem házas emberként.) Remek lett volna olvasni egy cikket az esküvői elvárásokról, a popkultúra által közvetített képről, arról, hogy kell-e most tűzijáték vagy legalább az megúszható. (Társadalmi mélyfúrásokra amúgy ott a Gyakorikérdések.)

A helyzetnek egy erősen másik sarkát mutatja meg a 444 cikke, ami a lakhatási szegénységről szól. Ezen belül azokról a párokról, akik ugyan már nem párok, a szerelem rég elillant, a szeretet is, jó ha még nem bántalmazó a kapcsolat, de nem tudnak külön költözni, mert az túl drága. Aki most némán a hogyan szót tátogja épp el, az számoljon. Legyen mondjuk százötven az albérlet, kérnek kéthavi kauciót és nézzük ehhez hozzá a tipikus nem informatikus és nem hidegburkoló fizetéseket. Megragadom az alkalmat, és nem keresek cikket a magyar családok átlagos megtakarításának mértékéről. Félévente kezembe szokott kerülni ilyen. Nihil.

Civilnek tűnő tárgy

A Pohly Ferivel közös podkasztomban, a Meti Heteorban talán már volt szó arról, hogy a barátnőm a Pagony könyvesboltban dolgozik. Megkérdeztem, hogy leírhatom-e, mert attól, hogy én újságíróként minden mérce szerint közszereplő vagyok, neki nem kell ezt élveznie. Azt mondta, persze.

Úgy jutunk el hozzá, hogy a Pagony ellen a héten indult egy petíció. Az aláírók szerint a Mesevilág mindenkié című meséskönyv, ami LMBTQIA-barát, azaz van benne mese, amiben két királyfi szeret egymásba, meg transzos meg miegymás, az már most fertőzi a nemzet szívcsakráját. A miegymás alatt pedig értsétek az örökbefogadottat, romát, mélyszegénységből érkezőt. A petíciót mostanra 53 ezren írták alá, ami még mindig nem éri el Érd lakosságát, és ami amúgy elég volt ahhoz, hogy sikerkönyv legyen a meséskönyvből.

Nekem a sztori ott vált érdekessé, hogy elkezdtem utánakattintgatni a CitizenGo platformnak, ahol a petíciót elindították. Kezdetben olyan kiáltványos, “gyere írd alá!” oldalnak tűnt, amiből tizenkettő egy tucat. Az emberek valamiért szeretnek netes petíciókat aláírni, amiknek semmilyen következményük nincs.

Ha az ember elereszt pár Google keresést, akkor rögtön elér oda, hogy a CitizenGo ennyire nem egyszerű sztori. Nem semleges szolgáltatás, hanem egy konzervatív keresztény lobbiszervezet egyik oldala. Így persze nem meglepő, hogy az oldal petícióinak többsége is ebbe a vonalba illeszkedik. Ellenben feldobja a kérdést, hogy miért ülnek le velük vitatkozni magyar politikusok. Khm, na jó, Ungár Péter.

A CitizenGO aktív polgárok közössége, akik célul tűzték ki az emberi élet, a család és a szabadság védelmét világszerte. Azért dolgozunk, hogy a hatalmon lévők tiszteljék az emberi méltóságot és az egyén jogait.

Na ki mondaná a fenti szöveg alapján, hogy egy az abortuszra, a szekuláris világnézetre vagy a melegjogokra nemet mondó szervezhet oldala a CitizenGo? Ugye, hogy senki? A szervezetről amúgy viszonylag kevés kereséssel lehet cikket találni. Plusz a petíciók listázása is segít. De a fenébe már, a fene se számít arra, hogy terepszínű arcfestéket viselő katkókat keressen minden bokorban. (Azóta persze a könyv bekerült Dúró Dóra könyvajánlójába is.)

Lédig kontent

Kérdezzétek meg bármelyik becsületes újságírót, minden önérzetesebb utálni fogja a kontent szót. Ez a szó azt az ömlesztett tartalmat jelképezi, amit a hirdetési dobozok közötti tér feltöltésére szánnak. (“Az öt legjobb, amit soha se gondolt volna”) Rendes ember cikket ír. Ezen a héten nagyon sok olyan cikket kaptam - köszi! - vagy találtam, ami egyik szokásos témánkhoz se passzintható oda, ellenben jó olvasni. Ezek jönnek most.

Stefano Bottoni az a figura, akivel még nem olvastam, nem hallottam rossz interjút. (Ez is jó itt a link alatt!) Plusz az egyik élő példája annak, hogy lehet valaki értelmes, kritikus, nagy tudású jobbközép értelmiségi. Korábban gondoltam ezt a Profok Batthyány Körés egykori professzoraimról, de mostanában gyanúsan csendben vannak. Ettől függetlenül egy Taxner Tóth Ernő szemináriumra ma is beülnék.

Bolognában klasszikus tétel volt – és persze óriási hazugság, ami segített feldolgozni a bűneiket –, hogy nekik semmi közük Sztálinhoz, 1956-hoz, 1968-hoz: „Ott se voltunk. Ezek elszúrták, azt se tudták, hogyan kell kommunizmust csinálni. Mi bezzeg tudtuk: az amerikaiak pénzén.” Meg is teremtettek egy kellemes szociáldemokráciát, egy svéd típusú társadalmat, csak épp melegebb emberi viszonyokkal. Kezdtem összerakni, hogy itt valami nem stimmel.

Tóth “tiboru” Tiborról - Forbes interjú! - a múltkor a Hármas Könyvelésben már beszéltem a Katonakönyv kapcsán. Az akkor nem került szóba, hogy a Lemil, Katpol és a Konteó blogok körül is ott volt vastagon, többnyire alapítóként. Ezek meg a biztonságpolitikai gondolkodás fontos dokumentumai, plusz az egyetlen olyan összeesküvés-elméletes közösség, ahol nem laposföldes hülyék gyűlnek, hanem van egyfajta intellektuális játék jellege a dolognak. Olyan ez, mint hogy a “mi lett volna ha” is addig érdekes kérdés, amíg meg nem jelenik az első figura, aki belemegy a Tigris lenyomta volna a T34-est forgatókönyvbe. (Mondjuk ezek többnyire virtigli nácik, és ahol a nácik megjelennek, ott vége a mulatásnak.)

Lehet ez egyenesen augusztusi, de Domokos Gábor interjú a Qubiton arról, hogy minden legókocka ebben a világban, maximum nem tudja még magáról. Van benne egy kis mai fiatalozás megértően, de aztán szóba kerül a tudomány iránti alázat. Jó szöveg. Apropó, az építészmérnökségen keresztül kapcsolódik ide a Dalfutár utolsó része, amiben Iván az Ivan and the Parasolból legalább egy zseniális sztorit mesél a BME-ről. Aztán meg kiderül, hogy remek zenész és túl erős egyéniség egy együttműködős játékhoz. (1, 2)

Nagyon szeretem a természetet, mindig is  motivált. Mivel a kutatásomat nem köti meg, hogy mihez értek – mert ugye semmihez –, ezért viszonylag szabadon választhatok természeti motívumokat. Nagyon élvezem, hogy amikor nézek valamit, megpróbálom egy kicsit értelmezni is. A természet megértése szerintem örök probléma, sosem leszünk túl rajta, sőt ami hátra van belőle, az valószínűleg lényegesen több, és nem kevésbé érdekes, mint amit eddig megértettünk. Nagyon sok dolog lehet, ami ott van az orrunk előtt, csak nem értjük. Vannak nagy pillanatok ebben történetben, mint például amikor Newton felírta  az általános tömegvonzást. Utána évszázadokig gondolkoznak rajta: hogy-hogy ezt előtte nem írták le, és hogy-hogy mégis mindent ez szabályoz?

Mondtam, hogy jó szövegek vannak a Domokos interjúban!

Szűcs “Mérnökszemmel” Pisti blogját ajánlottam már, most épp egy kocsmaasztal melletti beszélgetést gondolt tovább. A kérdés: hogyan bizonyítja az ember pár sör után, hogy van véletlen?

Genderpertu

J.K. Rowlingról mostanra nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem fogadja el a transzneműeket. Nem az volt, hogy egyszer megbotlott és butaságot mondott közben. Még nem tisztult le bennem, hogy mit gondolok a transzneműségről. Viszont tekintve, hogy transzok az én intellektuális lustaságomtól teljesen függetlenül léteznek, azt hiszem, nem kérdés, hogy emberszámba kell őket venni.

Ezért (is) érdekes a New Statesman Judith Butler interjúja. Butler a gender elmélet anyja több minden mellett. Az elméletbe nem mennék bele, mert a KDNP taglista után én vagyok a legképzetlenebb ember, hogy ezt összefoglalja. A mélyén kábé az a gondolat van, hogy a társadalmi nemek bonyolultabbak annál, hogy van a férfi meg a nő. Eleve vannak nemi szerepek, meg vannak identitások, amik már egy többdimenziós sakkjátszmává teszik a dolgot. Pasi vagyok-e, ha én mosogatok? (Igen.) Kevésbé nő-e a barátnőm, ha ő nem? (Nem.) És ezek primkó kérdések. Tényleg jobban jártok ebben az esetben, ha helyettem Butlert olvastok. Vagy a 444-et, ha egyszer írnak belőle TLDR-t.

Ide egy nagy zárójel még a civilnek tűnő dolgokhoz kikeresett szövegek közül. Nádasdy mondja azt, hogy minden, amit egy meleg férfi csinál az szex. Ezt úgy érti, na de inkább idézem a 24.hu-ról:

A heterók csak úgy vannak, a melegek nem. Bence György filozófussal vitatkoztunk erről egyszer. Azt mondtam neki, hogy vegye tudomásul, hogy ha ő bemegy a feleségével a zöldségeshez, az élet. Ha én bemegyek a párommal, az szex.

Mármint, amikor kimennek kézen fogva a férfiak, akkor felmerül a kérdés, mit csinálnak vajon az ágyban. Pedig tök lehet, hogy Netflixet néznek, ahogy mink, unalmas heterók is.

Azért rángattam ide Nádasdyt, mert a transzok esetében még egyszerűbb vagy épp zsigeribb a kérdés. Még csak nem is a szex, hanem az, hogy akkor ők a piszoárnál fognak-e megállni, akkor is, ha amúgy nőnek látjuk őket? (Egyszerűsítek és sarkítok természetesen, de még mindig nem annyit, mint a “transzok már mégse nők, baszki” állítás mögött letáborozó (TERF) feministák.)

Feminism has always been committed to the proposition that the social meanings of what it is to be a man or a woman are not yet settled. We tell histories about what it meant to be a woman at a certain time and place, and we track the transformation of those categories over time. 

Ha az ember két mondatot visz magával, akkor ez a két mondat az, amit el kell csomagolni. Vannak okosabbak, de ez a kettő mondja ki, hogy a nemi szerepek, a mi vagyok én, mint férfi kérdés válasza nincs rögzítve. Ezek változó dolgok. Fontos abban gondolkodni, hogy talán egy jó válasz nincs is, talán több van. És, hogy mások válasza is érvényes. (Kösz, Csaba!)

Külön kategóriát érdemel

A Kotyogós podkasztnak, ami a neve ellenére a legkevésbé sem a kávéról szól, van egy különkiadása. A Patreon támogatók kapják először, mindenki más egy hónappal később. Ez egy-egy interjú adás. Nem olyan újságírós, mint Az élet meg minden, ami egy csoda, de nem is rosszabb. Csak kötetlenebb, csevegősebb. Most Papp Tibor volt a vendég, aki a Gombapresszó - na ez fogyasztóspecifikus dolog, szokni kell - egyik műsorvezetője, amikor pedig nem ezt csinálja, akkor vasútépítő mérnök. A kotyogósos srácok Tibi külföldi munkáiról kérdeztek főleg, ezért a másfél órás adás megjárta Egyiptomot, Szíriát és ami kifejezést én máshol nem is hallottam még szovjet Ázsiát. Havi egy euróval is be lehet szállni támogatóként, nagyon ajánlom.

Én máshol

Leadtam egy cikket a Green European Journalnak a héten, visszakaptam, most jön az első szerkesztési kör. Káeurópa, lakások, lakáshelyzet és a koronavírus a témája, a legjobb indulattal is véleménycikk. Majd szólok, ha megjelent.

A Patreonra elkértem a Kreatívtól - kösz, Zsombor! - egy 2017-es interjúmat a Cabinporn könyv szerkesztőjével, Steven Leckarttal. Nagyon szimpatikus fickó volt, az a fajta, akivel öröm leülni beszélgetni. Ingyen olvasható természetesen. Annyit kérek cserébe, hogy aki teheti - és nem tiltja a vallása a papírmagazin vásárlását -, néha vegyen egy Kreatívot, mert szeretek nekik írni.

Miért beszélek pénzről

Így visszaolvasva egy csomó helyen írtam azt, hogy vegyetek ezt vagy támogassatok azt. (És még nem is mondta, hogy Onsainak is lett Patreonja, aki a kedvenc vicces magyar űroperettemet írta.) A mostani világ egyik nagy igazsága, hogy az ember olyan médiát (és művészetet) kap, amit kifizet. Van persze a reklámtámogatott modell, a teljes magyar média ebben hisz, de azzal akadnak problémák.

Az elmúlt hetekben egy nagyon régi biztonsági mentésemben megtaláltam Csíra bácsi szövegeit, aki az Ábrándáruház (WBM mentés, de a lényeg nincs itt) nevű blogba írt ihletett szép hülyeségeket. Fizetnék is érte, hogy ott legyen a polcon a könyve. Életem egyik szerencséje - tudom, hogy olvas Rakaszt, de bevállalombrader - hogy ismerem Tampit, aki a legkeményebb és legszeretettelibb blogot írta az állami gondozottakról. Na az ő könyve itt van a polcomon. Kell egy finanszírozási vagy legalább noszogatási megoldás, ami a jól író embereket segít megtartani. Tényleg nagyon sokan írnak rosszul, kell az ellensúly. Ha még egyszer az életben szerkesztő lennék - nem akarok az lenni - akkor ilyenekből szeretnék rovatot csinálni.

Ennyi a hétre. Nem ezt és nem ennyit terveztem a mostani Rakaszba. A hét különböző napjain csak összeíródott. Előre félek, maradt-e benne végtelen mondat. Egyszer le kell zárni. Ez most van. Jövő héten folytatjuk!

Ádám

Loading more posts…