Rakasz #112

egy kis dombra lecsücsülős

Sziasztok!

Nincs új a nap alatt! Hiába jelentették be a CES szórakoztatóelektronikai expón, hogy itt az első mosogatógép, ami főzni tud, valójában a hal főzés a mosogatógépben egy régi trükk. Annyira, hogy Balázs át is küldött egy egészen részletes receptet. Ilyenkor az ember nem is tehet mást, mint előveszi Orosz Péter 2010-es cikkét a Porschék motorterében való főzésről.

A divat és barátai

A Heron Preston és a Carhartt közös kollekciója munkásruhásat játszik. Van egy csomó láthatósági narancssárga darab, értő kézzel felvitt festékfoltok, táskának újragondolt sittes zsák, övet játszó biztonságiöv-szövet. Meg persze egy csomó minden cirill betűs style felirattal és egy Putyinos póló. Nem különösképpen érdekes, viszont a női táskák között ott egy 620 eurós kemény műanyag darab, ami a Peli mindenálló táskáit vagy a Makita szereszámok tokjait idézi. Úgy érzem, akkor mostantól ér Pelivel járni, hiszen haute fashion.

Ezen felbuzdulva felnéztem a LOT2046 honlapjára, ami a Cayce Pollard uniformis bizniszben próbálta megtalálni magát. Szün:

CPU. Cayce Pollard Uniformis. Így nevezi Damien Cayce gönceit. A standard CPU monokróm: fekete, fehér vagy szürke, és ideális esetben olyan hatást kelt, mintha mindenféle emberi beavatkozás nélkül keletkezett volna valahol a steril hipertérben.

Ami első látásra kérlelhetetlen minimalizmusnak tűnik, az voltaképp az agresszív globáldivat-diktatúra patológiás mellékhatása. Cayce ezért kénytelen állandóan tovább szűkíteni a még viselhető és elviselhető ruhák körét. A szó legszorosabb értelmében allergiás a divatra. Csak azokat a darabokat hajlandó felvenni, amiket 1945 és 2000 között bármikor, minden különösebb feltűnés nélkül hordhattak volna. Cayce megtestesült dizájn-mentes zóna, egy egyszemélyes anti-iskola. Néha komolyan fennáll a veszélye, hogy puritánsága kultuszteremtővé válik. (William Gibson: Trendvadász, ford. Gálla Nóra)

A LOT azóta sem lett izgalmasabb, a honlapja azt hiszem változatlan, és az időnként felbukkanó hírleveleiben is csak egy-egy zenei mix van.

Úgynevezett popkultúra

Nagy mennyiségű hallgatni való gyűlt össze a hétre. Különösen azért, mert amiken dolgoztam, azok mellé kellett valami vidám, könnyed, vattacukor jellegű marhaság. Ilyenkor az ember, ha hörcsög génekkel megáldott gyűjtögető, megnézi, hogy mégis mi van letöltve. Zárójel: egészen sokáig kinevettem azokat, akik a YouTube-ról letöltenek dolgokat. De amióta eltűnt pár kedvenc videóm, köztük az, amiben Ganxsta Zolee a Popeye musical főellenségeként énekel a kalózlét szépségeiről, teljesen értem miért teszik. A letöltögetésre két egyformán jó eszköz van: egyrészt a youtube-dl parancssoros csoda, másrészt meg a 4K Download nevű kis szoftverstúdió cucca. Az utóbbiért, amikor rájöttem, mennyit használom, fizettem is lányos zavaromban. Ugyanígy vagyok a Picpick nevű képernyőfotós szoftverrel. Képernyőfotót tényleg egy szelet kenyérrel is lehet csinálni, de ez a program jó.

Vissza a popkultúrához. A dolgok hallgatását a Cabin Pressure című BBC-s sorozattal kezdtem, ami egy nagyon kicsi, konkrétan egy gépből és maroknyi emberből álló brit légitársaság kalandjait meséli el. A társaság neve MJN Air, mert a céget vezető Carolyn Knapp-Shappey a válóperben szerezte meg a gépet, az MJN pedig a My Jet Now (Most Már Az Én Repcsim?) ennek a kódolt verziója. Hülye kalandok, még hülyébb szállítmányok, Benedict Cumberbatch mielőtt még Sherlock lett volna és happy end. A BBC Soundson épp nincs fent, YouTube-on sincs, warezolni kell vagy megvenni CD-n.

Chuck Wendig, aki amikor nem almákról ír - rajongó, bele kell nyugodni - akkor sci-fi író és Twitteres jelenség Anthony Carbonival közösen indított egy podcastot, ami csak a Thor: Ragnarök filmről szól. Tizensokadik résznél járnak, csepeg belőle az önirónia, ugyanakkor hallani rajta, hogy tényleg szeretik a Taika Waititi által rendezett Marvel képregényfilmes univerzumban. A Ragnarök természetesen kihagyható, de aki nem látta Waitititől a Vademberek hajszáját vagy a What we do in the shadowst, az azonnal nézze meg.

Végül pedig szintén a BBC nagy lelkesedéssel csinálja a Neil Gaiman rádiójátékokat. A Good Omenst akkor hallottam, amikor ment, az remekül sikerült. Azóta lett egy Anansi Boys és egy Norse Mythology is. Sajnos az teljesen esetleges, hogy ezek mikor hallgathatók meg legálisan az amúgy király BBC Soundson, szerencsére torrenten fent szoktak lenni. A Norse Mythology még öt napig lejátszható épp, hegyibe!

“Fénykép készül Forte filmre”

Mindig eszembe jut, amikor a Fortepanról esik szó, hogy az akkor még csak simán eltartott kisujjal konzi és tüntetően középosztálybeli Mandiner szerzője - Rajcsányi Gellért rémlik, de lehet az se úgy volt - arról írt, hogy a képek közt időben előre haladva látszik az ország elprolisodása. Ami egy mókásan téves megállapításnak tűnt akkor is. Ha valamit végig lehetett követni, akkor az a fotózás demokratizálódása volt. A történet elején két kép készült a családról, mindenki összeült egy képpé, és előtte felvették a szép ruhát. A végén pedig voltak fotók a mindennapokról, mert már rendelkezésre állt az olcsó gép és az elérhető árú film plusz előhívás ahhoz, hogy el lehessen “pazarolni” kockákat.

Most épp onnan jutott ez eszembe, hogy elindult a romániai Fortepan, amit a helyi népszerű film után Azopannak hívnak. Egyelőre nincs túl sok fotó benne, de emlékszünk hogyan indul a Forte, aztán az is milyen remekül kinőtte magát. Az ilyen nagy, nyilvános archívumok igazán hozzák azt a régi érzést, hogy az internet nem silókból áll, és elérhetővé lehet tenni tartalmat mindenkinek csak úgy.

Vadul más téma, de ugyanúgy kötődik a régi fotókhoz. Darran Anderson írt mostanában a német romantikától a nácizmusig tartó útról, és ennek kapcsán megosztott egy korábbi cikket, amiben Hitler Berghof nevű nyaralóját járta körbe Destina Stratigakos. Az írást az emeli a szabvány hitlerezős cikkek felé, hogy a tér kialakításával, a PR-üzenettel és azzal foglalkozik, hogyan nyalta be ezt a nyugati sajtó.

On May 30, 1937 – a month after German planes bombed Guernica, Spain – The New York Times Magazine published a front-page article on Adolf Hitler’s idyllic mountain retreat.

In this admiring piece, penned by foreign correspondent Otto Tolischus, the skies were depicted not as a means of delivering destruction, but as a rarified topos of meditation, beauty and the simple life.

Az Index eheti Nagykép galériája őrülten érdekes: Svájcról és az ottani ellenkultúráról szól egy aktivista fotós, Rózsa Miklós, képein keresztül. A sztorit az teszi izgalmassá, hogy nem a zsebórák és síparadicsomok Svájcát mutatja meg, hanem azt a hetvenes-nyolcvanas évekbeli rendőrállamot, ahol a rendőrök izomból vertek szét tüntetéseket.

Az ilyenek láttán mindig a BBC Krautrock dokumentumfilmje az első, ami eszembe jut, a másik pedig a Der Baader Meinhof Complex játékfilm. A kettőben az a közös, hogy a világháború utáni rendpárti nyugatot úgy mutatja be, ahogy az bennünk talán kevésbé él. Mondjuk Svájccal kapcsolatban korábban sem merülhetett fel, hogy liberális fellegvár lenne. Van kanton, ahol 1990-kevéstől szavazhatnak a nők.

Új valóság

A New York Times arról ír, hogy Cremonában digitalizálják négy Stradivari korabeli hangját. (Két Stradivari, egy del Gesú, egy Amati.) Az így létrejövő mintakészlettel akkor is lehet majd zenét készíteni, ha a hangszerek annyira elöregednek, hogy már nem lehet kézbe venni őket és játszani rajtuk. Ami nekem érdekes a sztoriból, hogy a sikeres felvételhez egy egész városrészt el kell csendesíteni. Ezzel viszont egy olyan környezetet hoznak létre, amilyen valószínűleg soha sem létezett.

Volt már arról szó (R#39), hogy a városi felfedezők milyen sztorikat gyártanak a felfedezés mellé. Illetve, hogy mennyire romantizált az a felfedezés narratíva, amibe az egész bemásztunk régi épületekbe gyakorlat bele van helyezve. Ennek egy remek példájába futottam bele az épp feedje vesztett Calvert Journalon: Pripjatyba csempésztette be magát egy újságíró-turista, és arról mesélt, mennyire instagramozásra vannak berendezve a vezetett utak és mennyire más a porban aludni egy elhagyott házban. Érdemes kellő távolságtartással olvasni, de jó szöveg.

Hová lesz a séta?

Az Egyesült Királyságban van egy nagyon érdekes jog, a right to roam, ami nagyjából a bóklászás joga. Az 1900-as évek közepén harcolták ki maguknak (újra) a túrázók, és nagyjából azt kell alatta érteni, hogy át lehet sétálni a magánterületen is sértetlenül. Egy olyan országban, ahol a földek többsége magántulajdonban van, jó az ilyet tudni.

Ezzel párhuzamosan a bóklászók keresik a régen elfeledett, kicsit benőtt gyalogösvényeket is, mert ezeknek nincs rendes nyilvántartásuk. Pedig a 2026-ig újrafelfedezett ösvények szabadon használhatók lesznek, utána viszont már nem nagyon lehet fellebbezni. Nagyjából tízezer mérföldnyi hiányzik még ilyen ösvényekből, illetve a korábbi, nagyjából járási szintű térképeket össze kellene barátkoztatni a valósággal. Remek projekt!

Ha arra nem is ad pontos választ a PBS miért használunk még mindig papír térképeket cikke, hogy miért, azért egy nagyon érdekes beszélgetés. Ráadásul egy új, térképekről szóló könyvet is hozzáadott a kívánságlistámhoz.

Lesz Extra!

Kedves olvasók! Szoktam hinni az ötleteimben, de azt nem gondoltam volna, hogy durván egy hét alatt összejön a Rakasz Extra elindításához szükséges támogatás. Hihetetlenül királyak vagytok. miattatok nem reménytelen hely az amúgy besilózott, közösségimédiásított internet. A céldátum ki van tűzve, február első hétvégéjén jön az első színes, szélesvásznú, családi Rakasz a támogatóknak. Ha a hírlevél elbírná, most még hajlonganék egy darabig a színpadon és csókokat dobálnék, de nem egy szöveges műfaj egyik sem. Beszállni természetesen még be lehet: erre tovább.

Ennyi a hétre!

Ádám

Rakasz #111

hi rez black and white

Sziasztok!

Jó hírem van! Már csak tizenhárom támogatóra van szükségem, hogy elinduljon a Rakasz Extra. Itt lehet támogatni. Kinéztem két olyan témát, amit iszonyú régen meg akarok írni részleteibe menően, de nem találtam nekik helyet és időt rájuk. Tudtátok például, hogy a szovjetek teleszórták az Északi-Jeges-tenger partvidékét radioizotópos termoelektromos generátorokkal (RTG), arról működtették az összes világítótornyot, amíg csak szét nem rohadtak, el nem lopták őket vagy máshogy nem okoztak nagy problémát. A takarítás sztorijában benne van minden, amit szeretek: kommunista optimizmus, döglött technológia, lejárt szavatosságú jövő és nagyon fotogén tájak. Redkívül lelkes vagyok, hiszen foglalkoztat egy fél éve a közösségi finanszírozású havi hírlevél, és most úgy látom, hogy meg fog valósulni. Az RTG-sztorival kezdünk februárban.

Mi van a Földdel?

A hazai sajtóban is megfutotta a körét a hír, hogy az Ocean Cleanup Project műanyagszemétgyűjtő csodafegyverét elhasználta az óceán és eltört. (A Qubité a legjobb anyag magyarul, a többiek az MTI-t vették át.) Ha van tanulság ennek az ügynek, akkor az szerintem az, hogy sokkal óvatosabbnak kell lenni a csodatechnológiákkal. Meg a huszonkevés éves zsenikkel. Klímakutatóktól gyakran hallani, hogy még csak a laborban létező, esetleg még ott sem működő technológiáktól nem lehet azt várni, hogy varázsütésre megoldják a problémáinkat. Úgy féltucat gond van amúgy, aminek a megoldására ugyanígy várunk. Lassan bele kéne tenni a melót. (Apropó, akit behúzott a gép tavaly a nagy Harari-láz alatt, annak itt egy jó kritika.)

Arrébb ment a Föld mágneses északi sarka, de mivel az amerikai kormány nem működik, ami miatt az állami fenntartású intézmények sem nagyon működnek, ezért egyelőre a vonatkozó modellt nem ismerhetjük meg. A most megpatkolt modell 2020-ig jó lesz, amikor a következő nagy frissítés esedékes.

Új valóság

A hétvégén fejeztem be egy hosszú cikket arról, hogy mik a nagy kihívások az internet és a technológiai ipar előtt. Volt egy csomó jegyzetem, úgyhogy ostoba kis bociként nem gondoltam, hogy pár nap alatt meg tudnak lepni. Az viszont, hogy a Vizio tévégyártó technológiai igazgatója lenyilatkozta, hogy a nem okos tévéknek drágábbnak kell lenni, mert a gyártó nem tud az “utólagos monetizáció” eszközeivel élni, azért meglepett. A fenti kifejezés magyarul azt jelenti, hogy jár a százalék a tévén keresztül eladott mozik, streaming szolgáltatások után, reklámot jelenít meg a készülék, és adatot gyűjt a felhasználóról. A Vizio még viszonylag átláthatóan kezeli ezeket, de ha erről beszélünk, akkor már arról is beszélünk, hogy belenyugodtunk valamennyire a követésbe.

Közbevetés az új valóságról: van új Damage EP mindenkinek, aki two bit thugnak érzi magát egy nyolcbites világban.

A sok jövőkütyüs cikk közben a kezembe került az Eater magazinnak a cikke, ami végre darabokra szedi az okoskonyhásdit. Azért - nagylevegő! - mert olyan ember írta, aki járt már konyhában. Sajnos a legjobb innovációt tavalyról kellett előrángatniuk. Ez a mini mosogatógép, ami tengeri herkentyűk főzésére is alkalmas. Amúgy a konyhában abszolút van helye a technológiának, láttam már embert sous-vide masinát barkácsolni. Viszont annak a leegyszerűsítő szemléletnek, hogy mindent kamerával, hangvezérléssel és Instagram kapcsolattal kell okossal tenni, lassan ki kellene pusztulnia.

Rózsaszín párduc és egyéb autók

A Meti Heteor legutóbbi adásában sokkoltam Ferit azzal, hogy a brit különlegesek használtak annak idején erősen testre szabott - mindenkinek jutott állványra rögzített fegyver és elvitt magával vagy 400 liter üzemanyagot - Land Rovereket sivatagi hadviseléshez. Ezeknek a gépeknek a rejtőszíne pedig a piszkosrózsaszín volt. Miközben ehhez keresgéltem háttéranyagot, rábukkantam a The Winter of ‘79 című blogra, ami terepasztalos háborús játékról szól egy olyan forgatókönyv alapján, ami szerint Thatcher alatt eszkalálódott a konfliktus, walesi, ír, punk és egyéb szabadcsapatok tartják tűz alatt azokat a Saladin és Saracen páncélosokat, amiket többnyire csak korabeli belfasti fotókon szokás látni. (Apropó, aki nem látta a ‘71 című filmet, igazán nézze meg.)

Szembejött egy kép a Twitteren, amin egy újnak tűnő, karctalan Mitsubishi Evót zúznak be, és azt ígérte hozzá a link, hogy ennek valamilyen módon van értelme. Hogy a fenébe ne kattintottam volna le, és kikötöttem a hét legjobb autós cikkén. Az egész ott kezdődik, hogy Maggie Stiefvater amerikai ifjúsági író - na jó, szóval YA - és autóbolond írta, akinek ráadásul amúgy is van egy korábbi Evója, ami úgy néz ki, mintha valamelyik Vin Diesel Gyorsan Tolat film forgatásáról nyúlta volna. Nagyjából arról szól, hogy csodás szubkultúrája van ennek a kocsinak, ami viszont jellemzően használtan vesz autót, emiatt beszüntetik a gyártását. A bezúzott példány pedig alvázszám nélküli bemutató darab, amit sehogy sem lehetett legalizálni. De amíg eddig eljutunk átvezet vagy két államon meg farolgat egy csomót a homokban. Azóta várom, hogy valamelyik menő magyar író részt vegyen a Bükk Rallye-n.

Pár mappányi kép

Az Index válogatásai a Fortepan anyagából - amely megbízhatóan a legjobb oldal a magyar interneten - mindig remekek. Most viszont sikerült egy egyszerre megdöbbentő és sokkoló sorozatot összerakniuk Urbán Tamás fotográfus képeiből és kommentárjaival. Az 1987-es nagy télen emberek fagytak meg, balesetek történtek, napokig tartott, míg normalizálódott a helyzet. Na én ebből annyira emlékszem, hogy a kukásautó taposta nyomon mentünk oviba. Itt pedig meg lehet hallgatni az Addig jó, míg Kádár él vonatkozó adását betelefonálókkal és oral historyval, azaz emberek mesélnek.

Még egy fekete-fehér sorozat, ez Anuar Patjanétől, de ezek a képek a tenger alatt készültek. Nagyon élesek, iszonyatosan jól meg vannak komponálva és hát nem zavarnak benne a színek. (Igen, elfogult vagyok a fekete-fehérrel, jobban szeretem, egyszerűbben gondolkodom benne.) Hogy ez a bálna mekkora egy jószág.

Chersky városa a permafroszton épült, nem lehet csak repülővel vagy hajóval megközelíteni, és mára csak 2500-an lakják, pedig volt már 13 ezer lakosa is. Igaz, volt már gulág is, szóval a múlttal csak óvatosan. Egy egykor ott tanuló, amúgy Rigában született fotós ment vissza megnézni, mit talál meg a gyerekkorából.

És végül a kezembe került egy 2016-os sorozat, amelyen roma jogvédők, értelmiségiek, civil szervezetek munkatársai vannak a mindennapos ruháikban és valamelyik roma sztereotípiaként megfotózva.

A linkek nem fogytak el, viszont van pár téma, amit végig kell gondolnom. Mert önmagában is jó hír, hogy szaporodási időszak van és a kakapók kitesznek magukért, de van ennek egy tágabb kerete is.

Ennyi a hétre.

Üdv,

Ádám

Rakasz #110

állott pezsgős újéves

Sziasztok!

Isten hozott mindenkit az új évben. Jelentkezzen, aki érzi már, hogy elkezdődött. Én egyelőre még sepregetek, olyan projekteket fejezek be, amikről már tavaly decemberben is tudtam. És ez nem panasz, szabadúszóként jó, ha az ember lát előre egy-két hónapot.

Hasonlóan kiszámítható, de az új évhez kapcsolódik, hogy Bruce Sterling és Jon Lebkovsky szokásos év eleji világmegfejtése elkezdődött a Well fórumán. Idén például az a James Bridle is a beszélgetők között van, aki az egyik kedvenc művészem volt tavaly, és akinek a New Dark Age című könyvét épp olvasom. Az évkezdő Well fórum, Sterling SXSW záróbeszéde, valami év közbeni Ellis előadás, a Boring Conference és a Talks podkaszt, az Impakt Festival, ezek azok a nagyjából kiszámíthatóan érkező fontos intellektuális stimulusok, amikre számítok év közben. Mostanában - karácsonyra fogom - Ganzeer fóruma, a Restricted Academy volt még ilyen. Egyszerűen jó benézni és csevegni arról, hogy kit mi nyugtalanít a világban, mit olvasott, milyen zenét talált.

Zárójel, és nem kell nyilvánosan, vagy akár levelet küldve válaszolni, de gondolkodjatok el rajta: emlékeztek, amikor a szórakoztatóelektronika érdekes volt? A héten majdnem vettem egy bászt, ami arra jó, hogy az okos (ld. még állítható fényerejű és színhőmérsékletű) villanykörtéimet ne csak a saját távirányítójukkal lehessen vezérelni, hanem telefonról is. De nem volt az Ikeában ilyen, meg mondjuk polcdeszka sem, amiért valójában mentem, ami egyrészt felvet ellátási lánc kérdéseket. (Polcdeszka sokadszorra nincs.) Másrészt meg lehetőséget ad arra, hogy elgondolkozzak, valóban kell-e egy doboz a hálózatomra, amire eleve csak azért vágyok, mert tudom, hogy az okoskörték milyen szabványon beszélnek (Tradfri a körte, Zigbee a szabvány), és ha még rászórnék a problémára 10-15 ezer forintot, akkor egy szombat délutánt boldogan eldrótozhatnék velük. Igen, ez egy csapda, tudom. De csak vonz.

Do not spindle, fold or mutilate

Ganzeer The Solar Grid képregényéhez, aminek a negyedik részét még mindig nem olvastam időhiány miatt, pedig kickgogo vagy indiestarter támogató is vagyok, készült egy soundscape. Nem teljesen háttérzene, nem is csak hangeffektek. Tök érdekes dolog, csak egyszer érjek el oda, hogy újraolvasom a képregényt az elejétől, be fogom rakni hozzá.

Lehet, hogy már említettem, de van a BoingBoingon egy The Bureau nevű rádiójáték jellegű dolog, ami egyszerre érdekes, és nem tudok vele mit kezdeni. Elképzelhető, hogy egyben kellene meghallgatni.

Síkra vetített városok

Végre még egy olyan projekthez tudok arcot kötni, amit követek egy ideje. A Facebookon Mapmaker néven lehet megtalálni egy fickót, aki csinos, nappaliba kiakasztható, falon jól mutató térképeket szokott közzétenni. Például a Fülöp-szigetekről, nagysági sorrendbe állítva azokat. (Illetve a nagyobbakat, mert az ország 7641 darab szigetből áll.) Most egy Medium posztban be is mutatkozott, David Garciának hívják, egykori tanár, Openstreetmap önkéntes, épp közösségi térképekből ír doktorit, és azt is elmondta, hogy ez a váltás hogyan függ össze egy tájfunnal.

A Guardian közben feltett egy új célpontot a térképemre. Ha legközelebb Londonban járok - az idei Boring, attól tartok kimarad a Brexit miatt - akkor meg kell nézni a Stanfords térképboltot. Többek között Openstreetmap adatokból tudnak bármilyen térképet generálni és nyomtatni normális méretben. Szép dolog a telefonos navigáció, kényelmes is, Hongkongban a Google Maps volt a bédekkerem is, de azért lehet örülni a papír térképnek. Nem lenne brit tájékozódós cikk, ha nem kerülne szóba az anyagban a The Knowledge, az a tudás, amivel egy igazi taxisofőrnek rendelkeznie kell. (Ubert és minicabet bárki vezethet.)

A mostani amúgy a régi cikkek hírlevele. Nem tudom figyeltétek-e, de mértékadó nyugati magazinok teljes szívnyugalommal osztanak meg akár egy-két éves cikkeket is újra. Így jutottam a Wired 2015-ös anyagához, ami a szovjet papíros világtérképről szól. A Red Atlasként is emlegetett anyagról biztos volt már szó a Rakaszban, de ezt a cikket még nem olvastam. Nem is az az igazán lenyűgöző, hogy a szovjeteknek volt egy egészen pontos, több forrásból összekompilált térképe. Sokkal érdekesebb - a Wired cikk is erre fókuszál - hogy különböző emberek, különböző források nyomán találtak erre rá. Olyan a történet, mintha egy Gibson regényből esett volna ki. Csak könnyebb elképzelni, mert míg titkos ruhamárkát még soha nem találtam, katonai térképlapok már jöttek szembe régiségvásáron. (Úgy be tudnám venni Bélapátfalvát, mint a pinty!)

Na aztán vannak térképek, amiket nehéz meglovasítani. Ilyen például San Francisco fából készült modellje, ami 13*11,5 méteres és apró darabokból áll. 1940-ben készült el, szóval nem teljesen pontos már, de még így is megéri benézni az oldalra, ahol bele lehet nagyítgatni egészen utcaszintig. Érdemes abba is belegondolni, hogy ha nem is San Francisco-ban, hanem a környékén két nagy változás is volt a modell elkészülte óta. Egyszer felépült egy komoly hadiipari zóna az öbölben, mellételepült a számítástechnikai ipar, majd ezek durván beszennyezték a talajt és talajvizet, és az emiatt olcsón megszerezhető ipari területre költöztek be a mai Szilícium-völgy cégeik. Erről jóval bővebben Debbie Chachra és társainak kutatási projektje, a Situated Systems írt.

Destruktív, a várost legyőző, átszabó modernizációs programokat ismerünk. Marwa al-Sabouni cikke a Renovatióban azt feszegeti, hogy a közel-keleti városokat hogyan lehet modernizálni. A szerző szerint a régi iszlám városokról a modernizmus lepattant, előtte volt egy kolonizáló, európaiasító újratervezés, ami több módon pusztította a közösséget, most pedig leginkább egy nagy kérdés van, hogy milyen stílusban lehet folytatni.

Moreover, the Islamic old cities had the unique quality of a layering approach—namely, the use of other civilizations’ elements, structures, and techniques to produce a new outcome. This philosophy of encompassment mirrored the encompassment of the religion. For instance, most of what remains in the old cities in Syria belongs to the Ottoman era, some to the Mamluk, and some to the Ayyubid Islamic styles; amazingly, you also will find elements belonging to the Hellenistic or Roman eras incorporated within these structures. These buildings were embodiments of what the term urban fabric means: acts of interweaving society as well as stone.

Remek szöveg, remek és alkalmazható kérdések. Akár azt is végig lehet gondolni a használatával, hogy mi milyen városban élünk, mit gondolunk a neoklasszicista Budapest megőrzéséről vagy mit lehet szeretni egy betonépületben.

Apróságok

Kit érdekel, hogy építettek a gótikus tornyokat? Így. Bereczki Zoli, aki amúgy civilben a Honek-ker zenekar gitárosa is, megtervezte-modellezte-rajzolta. Aki ez után nem akar Tamás mester lenni a Katedrálisból, magára vessen.

Szó szerint is apróság: van nevük azoknak a jobb szó híján felszíni fisfosoknak, amiktől egy-egy épület, gép, masina valóságosabbnak tűnik. Ez a greeble. A linkelt szócikk azért is érdekes, mert tovább lehet kattintani a kitbashingra, ami a különböző modellkészletek összegyógyítása. Másrészt meg nehéz ellenállni annak, hogy az embernek ne jusson eszébe a Pompidou központ.

Én és az autóm

Van valami az autórajongásban, ami nem hagy nyugodni. A dolog kulturális, esztétikai, irracionális oldala. A technológiából például nem sok van benne. Hozzá lehet guglizni és wikipédiázni, de nem szükséges. Az a része érdekel a rajongásnak, ami a klasszikus 911-es Porschében vagy egy Iso Grifóban nem azt kérdezi, hogy mi van a motorháztető alatt vagy hogy “mennyi van beleírva”, hanem a formát nézi. Azért ez, mert az ilyen őrültek tesznek meg mindent, hogy az érdekes autók az utakon maradjanak.

Rakasz #109

erratás betlehemes

Sziasztok!

Isten látja a lelkem, próbáltam én megúszni ezt a hetet, de ha egyszer munka van, munka van. Esetünkben a munka a hibák javítása, ha meg azt megírom, akkor milyen dolog lenne ott lezárni a levelet.

Kezdjük az elején. Remek ex-kollégám, Ballai Vince jelezte az előző hírlevél kiküldése után, hogy a meleg katonák történetével felültem egy ügyes médiahekknek. Csak az írót ellenőriztem, mielőtt beleírtam a Rakaszba, a sztori többi pontját nem. Vince korábbi cikkeit például az Abcúgon lehet megtalálni. A médiahekkről - vagy legyünk jobb fejek és nevezzük fikciónak? - szóló cikk arról is ír, hogy az meleg történelmet kutatók úgy érzik, hogy az eddigi is szkeptikus történészi szakma nem lesz lelkesebb a mostani ügy után. (Apropó, gugliztam egy kört a monarchia hadserege és melegség témában, erre nem az jött szembe, hogy Redlről nem tudhatták az oroszok, hogy meleg. Simán áruló lehetett, nem zsarolt ember.)

Aztán volt egy olyan is, hogy mire a levél kiment messze elmúlt hanuka. Vagy a tavalyit köszöntöttem túl korán. Mea culpa.

Eddig az errata. Juteszembe, nem az az öreg ember, aki tud ceruzával kazettát visszatekerni, bármit is mondanak a facebookos mémek. Az, aki látott olyan könyvet, amiben volt nyomtatott hibajegyzék.

Én máshol

Lehet már kapni az újságosoknál a karácsonyi Magyar Narancs duplaszámot. Egy ezerszer megírt témáról írtam újra: hogyan válasszunk biztonságos jelszót, hogyan kezeljük, mit kell elfelejteni a témában régen tanult dolgok közül. Nem feltétlenül az én cikkem miatt kell megvenni a lapot. Van benne viszont Alföldi interjú, Balkányi Nóri írása a magyar pankráció állapotáról, ilyesmi. Aki meg arra indul, annak Tamás Gáspár Miklós. (Úristen, egy lapban vagyok TGM-mel.)

A Forbes Next című különkiadásában viszont van izgalmas anyagom. A guténérzékenységről (és pékasztmáról, és egyéb gabonaallergiákról) interjúztam Dr. Juhász Angélával, aki egy nagy nemzetközi tudományos konzorcium egyik tagjaként a búzafajták génállományának felderítésével foglalkozik. Marha érdekes már a téma is, hát még amiket mondott a gluténről, ami a sikér, amitől olyan jó rugalmas, térhálós az igazi kenyér belseje.

Most a Green European Journalnak dolgozom egy cikken. Az internet pozitív jövőjéről akartak olvasni valamit, de meggyőztem őket, hogy a realista problémafelvetésekkel jobban járunk. Nálam pattog a labda, de legalább végre leírhatom a csodás balkanizáció szót.

Hol vagyunk?

Seprődi-Kiss Árpád, akit amúgy érdemes követni Twitteren, futott egy rövid kört a Zrínyi 2026 hadseregmodernizációs program körül. Hosszan a link alatt találjátok, rövidben meg annyi a sztori, hogy a kormány annyi európai fegyvert vett, amennyit el lehet képzelni. Ez részben szól a NATO vállalások teljesítéséről, részben jelzés Európa és az USA felé. Ugyanitt, így csodálkozzunk, ha amúgy senkit sem érdekel, hogy mit csinál Orbán az országban.

Árpád Seprődi-Kiss@skarpadTHREAD 1/ Zrínyi 2026 Modernization Program launched in 2017. For a while this seemed just another empty buzzword (after three decades of complete neglect), until a few months ago. In June the MoD announced the purchase of 20 Airbus H145M light helicopters with the HForce pack

A hét másik katonás híre, hogy lemondott Jim Mattis, az amerikai hadügyminiszter. Kori Shacke biztonságpolitikai szakértő és a Deep State Radio podkaszt állandó tagja az Atlanticban írta meg, miért érdemes Mattisra jó szívvel emlékezni.

Írógépes

Azt hiszem, Tamás küldte a linket a fickóról, aki írógéppel rajzol térképeket néha szórakozásból. Írógépet én csak játszásiból használtam már, viszont mátrixnyomtatóval volt dolgom elég. Az egyik első számítástechnikai élményem is egy nagy - vagy akkor nagynak tűnő - mátrix volt, ami annyira hangosan és annyira folyamatosan nyomtatta leporellóra a bejövő adatokat a tiszaújvárosi ÁFOR bázison, hogy hangszigetelt szobát kapott. Mert amúgy meg lehetett volna mellette őrülni.

Erről jut eszembe, ismeritek az IBM Selectric írógépet? Őrülten sikeres IBM üzleti írógép volt, amiből milliókat adtak el. Vannak benne nagyon izgalmas műszaki megoldások, ezek egyike, ami miatt tudom a nevét.

A fenti “type element” vagy népszerűbb nevén golflabda cserélhető írás közben, amivel különböző betűtípusokat és méreteket lehet egy dokumentumban használni. Aki csak Erika írógéppel találkozott - trendi arcok Underwooddal - azoknak a lehetőség is felvillanyozó lehet. Amúgy is kedvelem a fizikai bászokat, egyszer még ebayezek magamnak pár ilyen golflabdát. Olyan analóg megoldás egy jellemzően digitális eszöközökkel megoldott problémákra, mint a Curta számológép. (Na jó, a Curta a sztorija miatt üti a Selectricet.)

Iskolák

Kezdjük egy zárójellel. Van egy Kovács András Ferenc vers, ami megragadt bennem. Az a címe, hogy Erdélyi iskolák falára, és amikor először találkoztam vele, akkor úgy olvastam, hogy egyértelműen a kisebbségi magyar létről szól. (Zárójel zárójele: tök jót tenne ennek az országnak, ha ezzel nem csak jelszavakban és határontúli pártok pénzelésében foglalkozna a kormányunk.) Ma olvasva már feleslegesnek tűnik az erdélyi a címbe.

A fenti a iskoláról ugrott be, de nem erről akartam írni. Hanem, hogy idén elég sok szó esett, főleg Mark Fisher kapcsán a CCRU-ról, és az Archigramról, ami legalább annyira fontos műhely volt, csak építészetben, meg nem. Viszont most a Citylabon van egy interjú három alapítóval. Nagyon sok beszélgetésem köt ki a jövőképek hiányánál vagy alkalmatlanságánál - ami részben az én kattanásom, ezt azért számoljuk bele - az Archigram pedig jövőképekben volt erős. És boldog új évi anyagnak van még egy elgondolkodtató cikk arról, hogy a prediktív algoritmusoktól el kell szakadni, ha jövőt akarunk keresni.

És most valami más

Eddig a hírlevél és eddig az év. Pár napja erősítő monoblokkokkal álmodtam, ez egy jel, hogy le kellene rakni a csákányt egy időre. Találkozunk január elején. Akkor is, ha most sikerült megint valami marhaságot írnom.

Boldog karácsonyt és boldog új évet, gyerekek! Megérdemeljük.

Ádám

Rakasz #108

széftörős vitatkozós

Sziasztok!

Ez az év utolsó előtti (vagy utolsó?) Rakasza. Jövő héten karácsony van, biztosan nem lesz hírlevél. A két ünnep között pedig szinte biztosan lesz még egy. Ismerem magam, nem tudom befogni a számat. Évösszegzést ne várjatok. Az viszont érdekelne - és itt hívnám fel arra a figyelmet, hogy ha reply-t nyomtok erre a levélre, az hozzám esik be - hogy szerintetek mi volt 2018 három legfontosabb trendje. Addig is vissza a normál programminghoz.

Szívd még, szívd

Láttam a jövőt, feleim. Mármint egy e-cigiző embert a zebránál. Ami nem kellene, hogy nagy ügy legyen. Ezer éve, még az Origónál kipróbáltuk az akkor újdonságnak tűnő - értsd, minden sarki kínaiban megjelent varázsütésre - cuccot, és már akkor is volt négy szakértő, aki írt levelet, hogy mit kellett volna valójában tesztelni. Nade vissza a zebrához. Az volt a különleges a figurában, hogy miközben szívta a cigit, világított annak a kijelzője, és látszott, hogy mutatja a dátumot, az időt és még valamiket piktogramokkal. Szóval az idei annak az éve is, hogy a szánkba veszünk olyasmit, ami rendelkezik beépített naptárral.

Ahol a part szakad

Volt megint kardozás az interneten. Amerikai liberális körökben elég nagyot csobbant Angela Nagle - ő írta a Kill All Normies című kultúrharcot értelmező könyvet - cikke a nyitott határokról. Nagyon leegyszerűsítve annyit állított benne Nagle, hogy a mostani balosnak és liberálisnak mondott ellenzék el van tévedve. Az engedjünk be minél több bevándorlót egy olyan policy, amit korábban a Cato Institute-hoz hasonló libertariánus think tankek toltak. Ehelyett érdemes végiggondolni azt, hogy a munkaerőpiacra behozott olcsó bevándorlók mennyiben gyengítik az állampolgárok tárgyalási vagy gazdasági pozícióit. Emiatt viszont a baloldali megközelítés Nagle szerint az, hogy az ember felháborodik a migránsok cseszegetésén, de nem azért lép a barikádokra, hogy most aztán mindenkit be kell engedni. Ehelyett a munkaadók ellenőrzése, a feketemunka felszámolása a cél. És persze nem pálya letagadni, hogy a migráció krízist okozhat. Nagle mindezt amúgy írként mondja, ami egy olyan ország, ami a válság alatt egy generációnyi jó koponyát veszített el. Érdemes elolvasni a cikket, ez tényleg csak nagyon elnagyolva fedi a tartalmát. (Fontos zárójel: Nagle írása természetesen tartalmazza Trump kritikáját, az ICE ekézését stb.)

A reakciók változatosak. Nyilván voltak akik tíz másodperc alatt gyorsultak nulláról a nácizásra. Aztán voltak “igen, de” jellegű cikkek, köztük egy olyan, ami felvetette, hogy lehet, hogy Nagle csak trollkodott. Szerencsére ennél azért tovább megy az írás, például azzal, hogy megvizsgálja, hogy a globalizációt célzó, de nem gazdasági jobboldali programok, gondolkodás felsült-e. Meg hogy nemzetben/országban azért célszerű gondolkodni - bár egy régi, és egyesek szerint elavult struktúra - mert az létezik, szemben az utópista jövővel.

Thinking primarily in terms of the nation is easier, of course; it’s an older political form, and indeed, the default one. But it also betrays a lack of imagination, and, more worryingly, it misses what is really at the heart of the current crisis: The problem has never been globalization in and of itself, but that the globalization we have had puts the well-being of capital and capitalists over that of ordinary men, women, and children.

Aztán van olyan válasz, ami szerint az imperialista világrend az igazi ellenség. Ami viszont a felhővárak építése mellett behozza azt az érvet, hogy a mostani, amerikai migrációs kérdés összefügg az USA drogellenes háborúival Latin-Amerikában. És hát az, hogy az USA mikor mit csinált arrafelé és azzal hogy jártak a munkások, az nagyon egynemű történet. Meg olyan is, hogy alapvetően igazságtalan, hogy van, aki szegény országba születik, más meg gazdagba.

A kedvencem amúgy az a megfejtés, ezt Twitteren láttam, hogy Nagle egy ír Amerikában, nem értheti ezt a bevándorló dolgot.

Ehhez az egészhez persze hozzánézhetünk egy ki akarja a legkevésbé, hogy bevándorlók költözzenek az országába statot, amin Magyarország dobogós. És hogy a politikai klíma itt sem kedvez annak, hogy a bonyolult dolgokat a maguk bonyolultságában kezeljük.

Mi a baj az elittel?

Maradjunk abban, hogy egy ilyen Nagle-vita után másik hasonlóan hosszú szekció nem lesz. De ígérem, igyekszem ráunni a bal és a liberális álláspontok szétszálazhatóságára rámutató vitákról lekattanni. A Guardian november legvégén írt arról, hogy az elitbe vetett bizalom hogyan tűnt el. (Podkaszt verzió itt.) És szerintem érdemes hozzáolvasni a Tett cikkét pár nappal későbbről, amiben fiatal képzőművészek beszélnek az elitbe való bekerülés problémájáról. És hát tényleg nem mindegy, hogy az ember Athénban evett-e először giroszt vagy a nyíregyházi piacon.

A Guardian cikk eléggé brit fókuszú, de az a része mindenképpen érdekes, hogy az egymásra rakódó, rosszul működő intézmények (a HSBC-től a BBC-ig) okozta botrányok sokat ártottak az elit hitelének. A társadalmi szakadék növekedése talán több szót érdemelne még, de szerintem ezzel minden Rakasz olvasó tisztában van.

Néznivaló

Hatvan tonna demokrácia a címe a 990px.pl galériájának az M1 Abrams platformról. Azért platformozom le a szegény harckocsit, mert azóta, hogy 1980-ban rendszeresítették, egy raklap verzió készült belőle. Apropó, a War Stories podkaszt első évada a páncélosokról szól az első világháborútól a Star Wars AT-AT lépegetőjéig.

Még mindig nem tudom, mit gondolok a fiktív történetről, amit ehhez a galériához írtak, de a van itt egy csomó vitorlázó repülőgép, kit érdekel a többi. És persze Fortepan, ami az egyik legjobb dolog a magyar interneten.

A Messy Nessy Chic egy régi favoritom, legalább annyira jól válogatnak, mint az Atlas Obscura. Most éppen Alfred Percival Maudslay brit régész üvegnegatívjairól készült képekkel szórakoztatják a nagyérdeműt. Maudslay volt az, aki először látta a maja romokat.

Azt hiszem pár levéllel korábban volt már a Cadillac Ranch, ami több minden mellett egy művészeti installáció is. Most találtam egy nagyon hasonlót, amúgy tök véletlenül. A tucsoni Pima Légimúzeumban kért és kapott pár gépet kifesteni Eric Firestone és az általa meghívott vendégművészek.

Luxemburg úgy döntött egy ideje, hogy az eddigi pénzkereső tevékenysége mellett, amit a legjobb indulattal is pénzügyi szolgáltatóiparnak lehet hívni (ld. LuxLeaks), csak kéne valami más is. Ez pedig az űripar kiszolgálása lett. Szóval, aki szét akar bányászni egy aszteroidát, az ott alapít céget. Nem mintha ennek a tevékenységnek lenne nemzetközi- és űrjogi szabályozása. Ezio D’Agostino ezen felbuzdulva fotózta végig Luxemburg ipari múltjának emlékeit.

Folkkocsmák világa címen készül videósorozat, nos, a folkkocsmák világáról. Nem tudom mi lesz benne, de rossz bulin a Fonóban még nem voltam, úgyhogy meg fogom nézni. (Kapcsolódó interjú, amiből az is kiderült, hogy Horváth Dániel, egykori remek kollégám volt az operatőr a projektben.)

Itt van a város, vagyunk lakói

A Pentagon jövőkép videója szerint a 2030-as évek városai valahol a Menekülés New York-ból és a Robotzsaru között fognak mozogni. Ami egyrészt remek alkalom Judge Dredd képregényt olvasni. Pár újabb sztorit olvastam, csodás dolog, és még Ózd is vonzó helynek tűnik utána. Másrészt pedig meg lehet fontolni, hogy vajon a hadseregnek hiszünk, vagy annak, a fenti cikkben megszólaló szakértőnek, aki szerint nincs külön megavárosokra alkalmazható spec ops taktika, és nem is lehet kikutatni úgy, mint a Civilization-ben egy új technológiát.

Van egy Darran Anderson cikk is a héten a városokról és a háborúról. Andersonon nagyon érezni, hogy nem katonás író, hanem városos, és ez piszok jót tesz a cikknek. Én legalábbis szeretem azokat a szövegeket, amelyek száz éveket ugrálnak jobbra-balra a kultúrtörténetben egy utalásért. De igazából nem ezért jó, hanem mert az etikus és arányos csapásokat is megkérdőjelezi, mert tud extrapolálni a korábbiakból, és tud annyira csúnya képet festeni, amennyire egy katona nem.

Loading more posts…