Rakasz #191

bizonytalanság és könyvdarálás

Sziasztok!

Már sikítozik a Substack, hogy lassan sok a szöveg, nem fog beleférni egy levélbe. Ilyenkor az ember nem csatol hozzá képeket - majd bepótoljuk jövő héten! - és úgy próbálja a megfelelő kilobájt határ alatt tartani a levelet. A levelezés is egy olyan rendszer persze, ami egy szép, nyitott szabványokra épülő dolognak indult, aztán ma mindenkinek Gmailje van, és annak a rigolyáihoz és védelmi megoldásaihoz kell igazodni. Pedig Postel törvénye nem volt rossz!

Légy elnéző abban, amit fogadsz, és konzervatív abban, amit küldesz.

Jó szabály, szeretem.

Karanténfoci

Színes hírként biztos mindenkinek szembe jött pár hete, hogy a német tizenegyedik osztályban játszó SG Ripdorf/Molzen 37-0-ra kapott ki, mert betartották a távolságtartási szabályokat a pályán. Lemondani nem tudták a meccset, szóval nem mentek másfél méternél közelebb az ellenfélhez, és eleve csak hét (amúgy önkéntes) játékost küldtek a pályára. Jár a csoki.

Aztán volt olyan hír is, hogy a kicsit presztizsdúsabb zárt kapus Premier League meccseken kiderült, hogy a hazai közönség előtti játék nem úgy jelent előnyt, ahogy eddig gondolták. Az FT elemzése szerint Nagy-Britanniában és Olaszországban elég a csapatoknak, ha a saját stadionjukban fociznak, az már bekapcsolja az előnyt. A német és spanyol bajnokságban romlik a csapatok teljesítménye, ha nincsenek emberek a lelátókon. Mindezt persze kevés adatból számolták ki, kezeljük fenntartásokkal. Ó és van még egy hatás, a bírók igazságosabban ítélnek, ha közben a hazai közönség nem szidja az anyjuk. Ki gondolta volna.

Sattara sattara mai lányoknak

Új kedvenc sztárom van: Anita Ekberg. A következő sztori miatt. 1960. októberében valahol Róma környékén bulizott, valószínűleg az A mongolok egy forgatási napja után. Ahogy a szórakozóhelyről távozott, körbevették a paparazzók. Ekberg nem örült a figyelemnek, úgyhogy elővette a filmben is használt íját, egy lesifotós hátba lőtt két nyíllal, egy másikat a karján talált el. A találatok után tökön is rúgta a karon lőtt fotóst, Felice Quintót.

Természetesen nem vagyok barátja a sajtómunkások bántalmazásának. Ugyanakkor a sztárok zaklatása sem tűnik jó ötletnek. A legrosszabb esetben is 1:1 az állás. Tudom, hogy ezzel Margot Readinggel, kerülök egy platformra, aki szerint a brit focihuligánok egy kis életet vittek a sportba - ezt a remek nekrológot már ajánlottam és fogom is, mert nem egy gyászoló szöveg, hanem egy érdekes megemlékezés - de ebben az egész íjas sztoriban van élet.

Jó élet

Néha nekem is annyira a bőröm alá mászik a “check your privilege”, mint bárki másnak. Haggyámábékén, egy diszperzitesvödör stressz az életem, és akkor ez még csak, ami a külvilágból beszivárog. De, többnyire azért olvasásképes maradok az intéstől. Meg hát beépül az emberbe lassacskán, hogy belegondoljon a hátterébe. Nem hírlevelet írnék most, ha Rudabányán születek egy CS-lakásba.

Hosszú felvezetés után itt a méreg. A WMN-en jelent meg egy cikk arról a párról, akik adományként felajánlották egy nagyon jószolgálati alapítványnak az esküvőjükre kapott adományt. Ami. Tök. Jó. Ellenben van, akiket megköt a családi elvárás, hogy legyen a gyereknek nagy lagzija ezer rokonnal. Ők reménykedhetnek, hogy tán az adományok kihozzák nullszaldóra és a végén hazavisznek egy Herendi kávés készletet, amit aztán 30 évig pakolnak egyik szekrényből a másikba. Ez nyilván nem az igazi, de a fene akar a teljes családnak nekifeszülni. (Mondom nem házas emberként.) Remek lett volna olvasni egy cikket az esküvői elvárásokról, a popkultúra által közvetített képről, arról, hogy kell-e most tűzijáték vagy legalább az megúszható. (Társadalmi mélyfúrásokra amúgy ott a Gyakorikérdések.)

A helyzetnek egy erősen másik sarkát mutatja meg a 444 cikke, ami a lakhatási szegénységről szól. Ezen belül azokról a párokról, akik ugyan már nem párok, a szerelem rég elillant, a szeretet is, jó ha még nem bántalmazó a kapcsolat, de nem tudnak külön költözni, mert az túl drága. Aki most némán a hogyan szót tátogja épp el, az számoljon. Legyen mondjuk százötven az albérlet, kérnek kéthavi kauciót és nézzük ehhez hozzá a tipikus nem informatikus és nem hidegburkoló fizetéseket. Megragadom az alkalmat, és nem keresek cikket a magyar családok átlagos megtakarításának mértékéről. Félévente kezembe szokott kerülni ilyen. Nihil.

Civilnek tűnő tárgy

A Pohly Ferivel közös podkasztomban, a Meti Heteorban talán már volt szó arról, hogy a barátnőm a Pagony könyvesboltban dolgozik. Megkérdeztem, hogy leírhatom-e, mert attól, hogy én újságíróként minden mérce szerint közszereplő vagyok, neki nem kell ezt élveznie. Azt mondta, persze.

Úgy jutunk el hozzá, hogy a Pagony ellen a héten indult egy petíció. Az aláírók szerint a Mesevilág mindenkié című meséskönyv, ami LMBTQIA-barát, azaz van benne mese, amiben két királyfi szeret egymásba, meg transzos meg miegymás, az már most fertőzi a nemzet szívcsakráját. A miegymás alatt pedig értsétek az örökbefogadottat, romát, mélyszegénységből érkezőt. A petíciót mostanra 53 ezren írták alá, ami még mindig nem éri el Érd lakosságát, és ami amúgy elég volt ahhoz, hogy sikerkönyv legyen a meséskönyvből.

Nekem a sztori ott vált érdekessé, hogy elkezdtem utánakattintgatni a CitizenGo platformnak, ahol a petíciót elindították. Kezdetben olyan kiáltványos, “gyere írd alá!” oldalnak tűnt, amiből tizenkettő egy tucat. Az emberek valamiért szeretnek netes petíciókat aláírni, amiknek semmilyen következményük nincs.

Ha az ember elereszt pár Google keresést, akkor rögtön elér oda, hogy a CitizenGo ennyire nem egyszerű sztori. Nem semleges szolgáltatás, hanem egy konzervatív keresztény lobbiszervezet egyik oldala. Így persze nem meglepő, hogy az oldal petícióinak többsége is ebbe a vonalba illeszkedik. Ellenben feldobja a kérdést, hogy miért ülnek le velük vitatkozni magyar politikusok. Khm, na jó, Ungár Péter.

A CitizenGO aktív polgárok közössége, akik célul tűzték ki az emberi élet, a család és a szabadság védelmét világszerte. Azért dolgozunk, hogy a hatalmon lévők tiszteljék az emberi méltóságot és az egyén jogait.

Na ki mondaná a fenti szöveg alapján, hogy egy az abortuszra, a szekuláris világnézetre vagy a melegjogokra nemet mondó szervezhet oldala a CitizenGo? Ugye, hogy senki? A szervezetről amúgy viszonylag kevés kereséssel lehet cikket találni. Plusz a petíciók listázása is segít. De a fenébe már, a fene se számít arra, hogy terepszínű arcfestéket viselő katkókat keressen minden bokorban. (Azóta persze a könyv bekerült Dúró Dóra könyvajánlójába is.)

Lédig kontent

Kérdezzétek meg bármelyik becsületes újságírót, minden önérzetesebb utálni fogja a kontent szót. Ez a szó azt az ömlesztett tartalmat jelképezi, amit a hirdetési dobozok közötti tér feltöltésére szánnak. (“Az öt legjobb, amit soha se gondolt volna”) Rendes ember cikket ír. Ezen a héten nagyon sok olyan cikket kaptam - köszi! - vagy találtam, ami egyik szokásos témánkhoz se passzintható oda, ellenben jó olvasni. Ezek jönnek most.

Stefano Bottoni az a figura, akivel még nem olvastam, nem hallottam rossz interjút. (Ez is jó itt a link alatt!) Plusz az egyik élő példája annak, hogy lehet valaki értelmes, kritikus, nagy tudású jobbközép értelmiségi. Korábban gondoltam ezt a Profok Batthyány Körés egykori professzoraimról, de mostanában gyanúsan csendben vannak. Ettől függetlenül egy Taxner Tóth Ernő szemináriumra ma is beülnék.

Bolognában klasszikus tétel volt – és persze óriási hazugság, ami segített feldolgozni a bűneiket –, hogy nekik semmi közük Sztálinhoz, 1956-hoz, 1968-hoz: „Ott se voltunk. Ezek elszúrták, azt se tudták, hogyan kell kommunizmust csinálni. Mi bezzeg tudtuk: az amerikaiak pénzén.” Meg is teremtettek egy kellemes szociáldemokráciát, egy svéd típusú társadalmat, csak épp melegebb emberi viszonyokkal. Kezdtem összerakni, hogy itt valami nem stimmel.

Tóth “tiboru” Tiborról - Forbes interjú! - a múltkor a Hármas Könyvelésben már beszéltem a Katonakönyv kapcsán. Az akkor nem került szóba, hogy a Lemil, Katpol és a Konteó blogok körül is ott volt vastagon, többnyire alapítóként. Ezek meg a biztonságpolitikai gondolkodás fontos dokumentumai, plusz az egyetlen olyan összeesküvés-elméletes közösség, ahol nem laposföldes hülyék gyűlnek, hanem van egyfajta intellektuális játék jellege a dolognak. Olyan ez, mint hogy a “mi lett volna ha” is addig érdekes kérdés, amíg meg nem jelenik az első figura, aki belemegy a Tigris lenyomta volna a T34-est forgatókönyvbe. (Mondjuk ezek többnyire virtigli nácik, és ahol a nácik megjelennek, ott vége a mulatásnak.)

Lehet ez egyenesen augusztusi, de Domokos Gábor interjú a Qubiton arról, hogy minden legókocka ebben a világban, maximum nem tudja még magáról. Van benne egy kis mai fiatalozás megértően, de aztán szóba kerül a tudomány iránti alázat. Jó szöveg. Apropó, az építészmérnökségen keresztül kapcsolódik ide a Dalfutár utolsó része, amiben Iván az Ivan and the Parasolból legalább egy zseniális sztorit mesél a BME-ről. Aztán meg kiderül, hogy remek zenész és túl erős egyéniség egy együttműködős játékhoz. (1, 2)

Nagyon szeretem a természetet, mindig is  motivált. Mivel a kutatásomat nem köti meg, hogy mihez értek – mert ugye semmihez –, ezért viszonylag szabadon választhatok természeti motívumokat. Nagyon élvezem, hogy amikor nézek valamit, megpróbálom egy kicsit értelmezni is. A természet megértése szerintem örök probléma, sosem leszünk túl rajta, sőt ami hátra van belőle, az valószínűleg lényegesen több, és nem kevésbé érdekes, mint amit eddig megértettünk. Nagyon sok dolog lehet, ami ott van az orrunk előtt, csak nem értjük. Vannak nagy pillanatok ebben történetben, mint például amikor Newton felírta  az általános tömegvonzást. Utána évszázadokig gondolkoznak rajta: hogy-hogy ezt előtte nem írták le, és hogy-hogy mégis mindent ez szabályoz?

Mondtam, hogy jó szövegek vannak a Domokos interjúban!

Szűcs “Mérnökszemmel” Pisti blogját ajánlottam már, most épp egy kocsmaasztal melletti beszélgetést gondolt tovább. A kérdés: hogyan bizonyítja az ember pár sör után, hogy van véletlen?

Genderpertu

J.K. Rowlingról mostanra nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem fogadja el a transzneműeket. Nem az volt, hogy egyszer megbotlott és butaságot mondott közben. Még nem tisztult le bennem, hogy mit gondolok a transzneműségről. Viszont tekintve, hogy transzok az én intellektuális lustaságomtól teljesen függetlenül léteznek, azt hiszem, nem kérdés, hogy emberszámba kell őket venni.

Ezért (is) érdekes a New Statesman Judith Butler interjúja. Butler a gender elmélet anyja több minden mellett. Az elméletbe nem mennék bele, mert a KDNP taglista után én vagyok a legképzetlenebb ember, hogy ezt összefoglalja. A mélyén kábé az a gondolat van, hogy a társadalmi nemek bonyolultabbak annál, hogy van a férfi meg a nő. Eleve vannak nemi szerepek, meg vannak identitások, amik már egy többdimenziós sakkjátszmává teszik a dolgot. Pasi vagyok-e, ha én mosogatok? (Igen.) Kevésbé nő-e a barátnőm, ha ő nem? (Nem.) És ezek primkó kérdések. Tényleg jobban jártok ebben az esetben, ha helyettem Butlert olvastok. Vagy a 444-et, ha egyszer írnak belőle TLDR-t.

Ide egy nagy zárójel még a civilnek tűnő dolgokhoz kikeresett szövegek közül. Nádasdy mondja azt, hogy minden, amit egy meleg férfi csinál az szex. Ezt úgy érti, na de inkább idézem a 24.hu-ról:

A heterók csak úgy vannak, a melegek nem. Bence György filozófussal vitatkoztunk erről egyszer. Azt mondtam neki, hogy vegye tudomásul, hogy ha ő bemegy a feleségével a zöldségeshez, az élet. Ha én bemegyek a párommal, az szex.

Mármint, amikor kimennek kézen fogva a férfiak, akkor felmerül a kérdés, mit csinálnak vajon az ágyban. Pedig tök lehet, hogy Netflixet néznek, ahogy mink, unalmas heterók is.

Azért rángattam ide Nádasdyt, mert a transzok esetében még egyszerűbb vagy épp zsigeribb a kérdés. Még csak nem is a szex, hanem az, hogy akkor ők a piszoárnál fognak-e megállni, akkor is, ha amúgy nőnek látjuk őket? (Egyszerűsítek és sarkítok természetesen, de még mindig nem annyit, mint a “transzok már mégse nők, baszki” állítás mögött letáborozó (TERF) feministák.)

Feminism has always been committed to the proposition that the social meanings of what it is to be a man or a woman are not yet settled. We tell histories about what it meant to be a woman at a certain time and place, and we track the transformation of those categories over time. 

Ha az ember két mondatot visz magával, akkor ez a két mondat az, amit el kell csomagolni. Vannak okosabbak, de ez a kettő mondja ki, hogy a nemi szerepek, a mi vagyok én, mint férfi kérdés válasza nincs rögzítve. Ezek változó dolgok. Fontos abban gondolkodni, hogy talán egy jó válasz nincs is, talán több van. És, hogy mások válasza is érvényes. (Kösz, Csaba!)

Külön kategóriát érdemel

A Kotyogós podkasztnak, ami a neve ellenére a legkevésbé sem a kávéról szól, van egy különkiadása. A Patreon támogatók kapják először, mindenki más egy hónappal később. Ez egy-egy interjú adás. Nem olyan újságírós, mint Az élet meg minden, ami egy csoda, de nem is rosszabb. Csak kötetlenebb, csevegősebb. Most Papp Tibor volt a vendég, aki a Gombapresszó - na ez fogyasztóspecifikus dolog, szokni kell - egyik műsorvezetője, amikor pedig nem ezt csinálja, akkor vasútépítő mérnök. A kotyogósos srácok Tibi külföldi munkáiról kérdeztek főleg, ezért a másfél órás adás megjárta Egyiptomot, Szíriát és ami kifejezést én máshol nem is hallottam még szovjet Ázsiát. Havi egy euróval is be lehet szállni támogatóként, nagyon ajánlom.

Én máshol

Leadtam egy cikket a Green European Journalnak a héten, visszakaptam, most jön az első szerkesztési kör. Káeurópa, lakások, lakáshelyzet és a koronavírus a témája, a legjobb indulattal is véleménycikk. Majd szólok, ha megjelent.

A Patreonra elkértem a Kreatívtól - kösz, Zsombor! - egy 2017-es interjúmat a Cabinporn könyv szerkesztőjével, Steven Leckarttal. Nagyon szimpatikus fickó volt, az a fajta, akivel öröm leülni beszélgetni. Ingyen olvasható természetesen. Annyit kérek cserébe, hogy aki teheti - és nem tiltja a vallása a papírmagazin vásárlását -, néha vegyen egy Kreatívot, mert szeretek nekik írni.

Miért beszélek pénzről

Így visszaolvasva egy csomó helyen írtam azt, hogy vegyetek ezt vagy támogassatok azt. (És még nem is mondta, hogy Onsainak is lett Patreonja, aki a kedvenc vicces magyar űroperettemet írta.) A mostani világ egyik nagy igazsága, hogy az ember olyan médiát (és művészetet) kap, amit kifizet. Van persze a reklámtámogatott modell, a teljes magyar média ebben hisz, de azzal akadnak problémák.

Az elmúlt hetekben egy nagyon régi biztonsági mentésemben megtaláltam Csíra bácsi szövegeit, aki az Ábrándáruház (WBM mentés, de a lényeg nincs itt) nevű blogba írt ihletett szép hülyeségeket. Fizetnék is érte, hogy ott legyen a polcon a könyve. Életem egyik szerencséje - tudom, hogy olvas Rakaszt, de bevállalombrader - hogy ismerem Tampit, aki a legkeményebb és legszeretettelibb blogot írta az állami gondozottakról. Na az ő könyve itt van a polcomon. Kell egy finanszírozási vagy legalább noszogatási megoldás, ami a jól író embereket segít megtartani. Tényleg nagyon sokan írnak rosszul, kell az ellensúly. Ha még egyszer az életben szerkesztő lennék - nem akarok az lenni - akkor ilyenekből szeretnék rovatot csinálni.

Ennyi a hétre. Nem ezt és nem ennyit terveztem a mostani Rakaszba. A hét különböző napjain csak összeíródott. Előre félek, maradt-e benne végtelen mondat. Egyszer le kell zárni. Ez most van. Jövő héten folytatjuk!

Ádám

Rakasz #190

tüzes természetes

Sziasztok!

Múlt héten láttam egy hírt, hogy megpattant két Bennett kenguru a miskolci vadasparkból. Rögtön fel is hívtam a barátnőmet - aki az ilyen hívások után rejtélyes okokból nem küld el a fenébe - hogy szeretne-e háziállatot, mert akkor megyünk kengurut fogni. Nem szeretett volna, itt le is tettük a poént.

Napokkal később olvastam, hogy megkerült a két állat. Az egyik legyengült, majd meg is halt a stressztől és attól, hogy valószínűleg nem talált magának élelmet vagy vizet. A másiknak volt kedve kergetőzni. Innentől pedig kevésbé vidám a sztori. De legalább alkalom annak a végiggondolására, hogy az amúgy az unalomig szelíd Bükk is stresszes hely tud lenni. Amikor fajok megmentéséről beszélünk, azt is bele kell kalkulálni, hogy nem lehet csak úgy beterelni az állatokat egy konténerbe és lerakni őket valahol, ahol jobb helyen vannak szerintünk.

És nem olyan viharzónában lévő helyekről beszélünk, mint Mauritius. Itt ugyan a mauritiusi sólymot megmentették a kihalástól (R#117), de a teljes állományt bármikor veszélybe sodorhatja egy trópusi vihar.

Nem várt következmények

Megy körbe a buborékomban egy hír, ami az én ízlésemnek nincs kellően alátámasztva. Van viszont annyira érdekes, hogy megérje írni róla, de kezeljük fenntartásokkal a dolgot. Szecsuan fővárosában, Csengduban 2018-ban kezdtek építeni egy Csiji függőleges kertek című lakóparkot, amit legegyszerűbben úgy lehet elképzelni, mint a Marina-part tízemeletes favelláit egy raklap filodendronnal. Klasszikus látványterven gyönyörű, aztán majd meglátjuk típusú építészet. (2018-as anyag a kínai állami médiában, a Global Times-ban.)

A nehezebben ellenőrizhető rész ott kezdődik, hogy állítólag kevesen költöztek be egyelőre a lakóparkba, ami miatt egyrészt a növények átvették az uralmat az erkélyek felett. Másrészt - és ez a fontosabb - az elburjánzó növényzetben elburjánzottak a moszkitók is. Azaz, ha valaki most költözne be, annak először a kellemetlen szomszédoktól kell megszabadulnia. Azt mondják, hogy a malária egy egészen kicsit sem vicces.

A fenti hírt először a StraitsTimes-on láttam, akik a Global Times-ra hivatkoznak. Ők pedig továbbra sem tartoznak a megbízható hírügynökségek közé. (Ez amúgy a rendes kattintásvadász bulvárlapokat nem érdekli, a Daily Mailtől a New York Postig mindenhol lejött az anyag. Felkészül a HVG.) Szembe jött végül az AFP drónfelvételeként is a hír, ebben remekül meg lehet nézni a túlburjánzó erkélyeket. Ők csak nem írnak marhaságot. Az viszont gyanús, hogy a sztori napok óta fut és az építész Twitter, aminek nagyon jó kritikai szárnya is van, nem kapta fel még.

Ikea X

Küldtem a héten egy cikkjavaslatot egy lapnak. Még nem kaptam választ, szóval nem tudom mikor találkoztok a témával. Viszont van egy másik dolog is, amit szintén nekik kellene megírni. Kétszer semmi pedig sokkal semmibb, mint egyszer.

Kezdjük az elején! Kinek mond valamit az, hogy ROG? Akinek igen, ugorhat egy bekezdést, a többiek csak hatos dobásával távozhatnak. A ROG az Republic of Gamers, amely az ASUS számítógépalkatrész-gyártó videojáték rajongókat célzó márkája. Kezdetben volt az Alienware, akik direkt játékra gyártottak drága, de nagyon erős és rendkívül jól hűtött strapabíró gépeket. Laptopba is bele tudtak szerelni például egy csúcs videojáték futtatásához elég hardvert. Ez azért lényeges, mert a matek nagyjából úgy néz ki, hogy minél több erőforrásra (processzorsebesség, memória-elérés, tárhely olvasási sebesség) van szükség, annál jobban fűt a gép és annál több áramot eszik meg. És ha a fenti problémákat rosszul oldjuk meg, még hangos is. Volt pénz abban, hogy csendes, gyors és amúgy led fényforrásokkal és minden földi jóval felbindzsizett gépeket adjanak el. Mára ez egészen nagy piaci szegmenssé vált.

Kis zárójel: én is gamer billentyűzetet és egeret használtam. Drága volt, nem egyszerű nem tulipiros színben találni, viszont jónak jó.

Innen nézve érdekes, hogy a ROG két partnerséget jelentett be két nap alatt. Az egyik az Ikea, aminek voltak már izgalmas partnerségei korábban is. Például a Teenage Engineering audiocéggel, ami még úgy is mókás eszközöket eredményezett, hogy a megvalósult Frekvens kollekcióból végül kimaradt a nagy és érdekes darab, a lemezjátszó. A ROG és az Ikea gamer bútorokat fog együtt gyártani. A gamer bútor kényelmes karosszéket és számítógépet tárolni képes asztalt tud jelenteni. A múltkor volt ebből vita - sajnos nem raktam el - a dizájntwitteren, hogy a gaming szék az olyanoknak készített szék, akik korábban egy hokedlin ülve játszottak, és most eladnak nekik valami kényelmesebbet luxus áron. Érdekes lesz, hogy ki tudnak-e lépni ebből a színes műbőr üléses lakberendezéses trendből.

A másik cég az Acronym, Errolson Hugh nagyon drága technical wear márkája. Ők egészen gyönyörű és legalább ennyire nehezen megfizethető dolgokat gyártanak. A nehezen megfizethetőséget még Errolson is elismeri, például ebben a király interjúban. A nagyjából 1000 eurós (plusz 3-400, ha valamelyik érdekesebb kéne) Third Arm válltáskájukra ránézni is remek. Ez olyan együttműködés, ami még nehezebben megjósolható jószágokat eredményez. Az Acronym kis cég, nem abban a nagyságrendben gyártat, mint a ROG. Még úgy sem, hogy a gyártás egy részét kiszervezték Kínába. (A másik fele Csehországban van, a cég pedig német.)

Lapzárta közben érkezett: a ROG bejelentette a mindmapping funkciókkal és feliratokkal felszerelt Zephyrus nevű gémer laptopját, amit az Acronymmel együtt fejlesztettek ki.

Lócitromos kisfalum

Régi meggyőződésem, hogy az agyonjátszott slágerek valójában nem rossz számok, ellenben agyonjátsszák őket. Megérdemelnek egy második esélyt. Na így ment napokon keresztül valahogy a Dragostea Din Tei. Közben meg elkezdtem guglizni, hogy a régiós mulatósról mit írtak eddig.

Az rémlett, hogy anno a Quarton volt pár cikk, illetve Krisztián kollégámnak volt egy tök jó anyaga Kis Grófóval anno még a VS-en. Ezeket elő is ástam, bár az interenet nem bánt velük jól. Wayback Machine-ből (WBM) kell előszedni a cikkeket, csak nyomtatási nézetben vannak meg a szerveren, rémálom. És nem a net korai éveiből származó anyagokról beszélünk, hét-nyolc éves cikkekről. Jobb nem belegondolni, mennyire tróger módon bánunk az információval.

Ha követni akartok, akkor Szerbhorvát György Mancs-cikkével kell kezdeni 2001-ből, ami a magyar lakodalmas rock őstörténetéről szól. Eleve rakjuk helyre ezt a magyart és lakoldalmasat, mert a műfaj valójában vajdasági muskátli. Először a Bugyi testvérek jöttek rá, hogy a régi nóták szintivel és gitárral történő megbolondításában van pénz.

A nagy lemezkiadók viszont csak akkor adták volna ki az anyagot, ha lemezükre biztos megrendeléseket szereznek a zenészek. Ez bejött, miután az egyik szabadkai árus üzent zágrábi cégének, a Jugotonnak, hogy ő maga vagy tízezret kapásból el tudna sózni. A lemez megjelent, és négyszázezernél is többet adtak el belőle.

Ugyanez játszódott le amúgy Lajcsival is, ez már egy WBM-ből előásott Inkei Bence cikk írja (lassan töltődik, de bejön!), aki a lakására vett fel hitelt, hogy kazettákat gyártasson és vegyen tévéreklámot. A folytatást tudjuk, bejött neki.

"Semmilyen média nem támogatott bennünket, úgyhogy kockáztatnom kellett, és én eladtam a lakásom, minden pénzemet reklámra költöttem" - mesélte Galambos Lajos, aki a tévében vásárolt reklámidőt, a nálunk akkor bemutatott Pokoli torony című katasztrófafilm előtt és után. Ne feledjük, hogy akkor még csak egy tévé volt Magyarországon, egyes és kettes csatornával, úgyhogy szombat este magyarok milliói láthatták a "Van szerencsém, s önnek is lesz, ha kazettát Lajcsitól vesz" szövegű reklámot.

Régiós kitekintésből találtam egy Quartosat Rónai Andrástól (szintén WBM link), amiben talán az a legfontosabb gondolat, hogy Magyarországon sokrétűbb volt a TTT-rendszer miatt az underground. Így viszont nem keletkezett olyan rés, ahová benyomulhatott volna a bármilyen néven nevezett nóta jellegű tartalom. Ránk marad annak az eldöntése, hogy ez jó-e, és meddig akarjuk hallgatni a sárgarózsát meg az Európa Kiadóra nosztalgiázni. (Én egyiket se egy percig se, de tudom, hogy szélsőséges álláspont.) [Mondjuk nótát se.]

Pulay Gergő szerint komoly különbség, hogy míg a manele folyamatosan változik, addig a magyar mulatós műfajok viszonylag merevek és változatlanok. A maneák (vagyis az egyes dalok - a "manele" szó ennek a többesszáma) szövegei feldolgozzák az aktualitásokat, az emberek mindennapi tapasztalatait, azt is mondhatjuk az antropológus szerint, hogy ezekből kirajzolódik "a piaci átmenet alulnézeti krónikája". Szólnak dalok például a kivándorlás tapasztalatairól, hogy el kell menni, hogy legyen pénze a családnak, de azért a Nyugat sem a paradicsom.

A végére hagytam Puskár Krisztián Kis Grófó cikkét, ami amúgy a legmókásabb mind közül. De hát mélyen elfogult vagyok vele, több lapnál dolgoztunk együtt, remek ember. Pláne azért, mert a Nó Roxa Áj körüli összes szakkifejezés elpattintása mellet van egy ilyen bekezdés is.

Megkérdezem, hogy mi szerinte egy tizenéves legnagyobb problémája jelenleg Magyarországon. „Az iskolázottság és a munkalehetőség hiánya" – mondja. Nagyon sokat lép fel falunapokon, nagyon szegény embereknek, és ezt tapasztalja.

Megírták már, olvassátok!

Az nagyjából világos lehet mindenkinek, aki egy kicsit is hajlik arra, hogy a realpolitik felől nézze az európai történéseket, hogy amíg Herr Autofabrik mosollyal ébred németországi otthonában, addig a német politika nem akad bele Orbán Viktorba. A 444-en Panyi Szabolcs cikke (több G7 és Direkt36 anyagra támaszkodik, jár a kredit nekik is) ennek a helyzetnek a létrejöttét meséli el jó hosszan. Az általában véve is egy kényelmetlen igazságnak tűnik, hogy amíg a biznisz megy, addig a legtöbb cég bármitől el tud tekinteni. A cégeknek pedig egy bizonyos méret után jelentős lobbiereje van.

A Hot Wheelsnek van egy való világbeli programja. Szép tuningautókra ütik rá a pecsétet, hogy az aztán tényleg hűha. Hidegen hagyna, ha ezen a héten nem egy Kispolák lenne a díjazott gép.

Szög miatt a patkó

TubeTime, aki alapvetően egy elég alaposnak tűnő elektronikai blogot visz, a Twitteren fejtette ki, hogy a legnagyobb kaliforniai erdőtűz kialakulásában hogyan vétkes a PG&E energiaszolgáltató. Egy mérnök barátommal - kösz Pisti, sokat tanultam! - hosszan beszélgettünk, hogy akkor ki is a felelős. Szerinte rendszerszintű hibáról beszélünk, mert ugyanezt a tűzvészt elő lehetett volna idézni egy marmonkannával és egy kínai zippóklónnal is. De, és ez egy fontos de, nem egy marmonkannás ember idézte elő a tüzet 2018-ban.

Hogy mi gyulladt ki? Az erdő. Sokkal jobb kérdés, hogy miért. Erre pedig az a válasz, hogy izzó alumínium hullott a száraz aljnövényzet közé, meleg volt, fújt a szél. Izzó alumínium pedig onnan lett, hogy a PG&E nagyfeszültségű távvezetékének villanyoszlopát nem nagyon tartották karban. Megnézték az előírt időszakonként, hogy megvan-e még, de egyrészt ezt nem jegyzőkönyvezték, másrészt ennél többet nem tettek. Leszakadt egy olyan vezeték, ami a két szélső kábel közt egyenlíti ki az ellenállást. (A megértésem határain vagyunk, nagyfeszültségű villamosmérnök olvasóimtól sűrű elnézést kérek.) Ezt kiegyenlítő kábelt két rém hosszú és nehéz porcelánnak tűnő szigetelő elem tartja, amiket pedig egy kampóval akasztanak fel az oszlopra. A kampót úgy képzeljétek el, mint ami nagyobb csörlőkön vagy kisebb darukon van.

Esetünkben a kampó anyaga simán elfogyott. Lengette a szél, lassan átvágódott. És itt jön a kínos rész. Nem lehet tudni, hogy mikori volt az alkatrész, mert az áramszolgáltató nem naplóz ilyesmit. De az anyaga - kovácsolt vas - és a torony állapota alapján akár 90 éves alkatrészről is lehet szó. A bíróság a PG&E-t bűnösnek találta, kifizetettek a céggel 4 millió dollárt. Ez lényegében zsebpénz. Előtte a cég peren kívül megegyezett a tűzvész miatt evakuált 52 ezer emberrel és a tűzben meghalt 85 ember hozzátartozóival 13,5 milliárd dollárnyi jóvátételben. És innentől tényleg mindegy, hogy mit tett volna a marmonkannás ember, ha a PG&E-nek ez megérte. A karbantartás nagyon nem szexi, nem hoz profitot sőt egyenesen viszi, de ilyen sztorik jönnek egy idő után, ha elhagyják őket. (Van egy vita abban, hogy az állam jó tulajdonos-e? Az biztos, hogy ha szabályozónak is vacak és tulajdonosként sincs jelen, akkor tényleg érdemesebb magunknak felgyújtani mindent előre.)

Szép és jó hírek

David Saxet olvasok, a Poket kiadta magyarul. A fordítás mondjuk vérlázítóan vacak, a szöveg pedig a lektor elől bujkálva jutott el a nyomdába. Dicsőségükre nem válik, de olvasható. Több “analóg” technológia mellett megénekli a Moleskine sikerét is, ami egy tipikus óriási őskamura felépített márka. De legalább felütés ahhoz, hogy megosszam a Field Notes, ami szintén túlárazott, de érdekesebb sztorival rendelkező noteszeket gyárt, új kisfilmjét.

Eleve nem látszik, hogy mi történik az Index-utód Telex körül - támogassátok, ártani nem árt nekik! aztán legyetek kritikusak egy-két hónap után - arról meg pláne nincs információ, hogy milyen lap indul el egyszer majd. Ezért örülök, hogy a héten a Capa Központ bejelentette, hogy a Fortepan-rovat egy verziója náluk folytatja. A szerzők közül hiányozni fog Barakonyi Szabolcs, egykori Index fotórovat vezető, de így is jó csapat írja és szerkeszti az új blogot. Köszönet nekik!

Képek

Szökött emu, nem kerestük, elénk lépett - saját / CC-BY

Csengdut a pandákról szokás ismerni - Paul Wolneykien // CC-BY

Kezdetben sem nézett ki bizalomgerjesztően a függőleges kertes lakópark - Global Times

Zepyhrus laptop - ROG

Ikea Frekvens reklámfotó. A lemezjátszó végül nem jött ki - Ikea

A Camp Fire tűzvész a Landsat 8 fotóján - NASA, Joshua Stevens // közkincs

Hot Wheels kispolszki - Hot Wheels / Facebook

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #189

hősös városos

Sziasztok!

Érdekelnek bárkit ún. műhelytitkok? Szerintem se. Azt azért elmondom, hogy vannak linkek, amiken heteket ülök. Nincs idő végiggondolni, megírni, kellene még hozzá valami. Az ilyenek mind generálják a csúszást. Aki friss hírekre vágyik, az természetesen egy jó újsággal jobban jár. Nem mintha tudnék ilyenből mondani hirtelen magyart.

A Rakasz szövegei miurunk Michael Montaigne és James Burke logikájának engedelmeskednek. Ehhez viszont az kell, hogy legyen egy lépőkő, ahonnan elrugaszkodunk és lássuk azt is, ahová érkezni akarunk. A nulladik vagy a harmadik lépés ismerete nem szükséges, az esszé nem kívánja meg.

A szerzői jog természetéről

Oda akartam eljutni, hogy a Göcseji Múzeum pénzt gyűjt, hogy a legrégebbi ismert Zalaegerszeget ábrázoló dagerrotípiát licencelje. A Francia Fotográfiai Társaság gyűjteményében lévő képet valamikor az 1840-es években készítette egy ismeretlen fotográfus. Már az is nyomozást igényelt, hogy egészen pontosan hol állt Anisits Pál - vajon rokona-e a BMW dízelmotorjait értelmezhető motorrá alakító magyar származású mérnöknek - vegyeskereskedése.

Ahhoz, hogy a múzeum tíz évig használhassa a képet akár kiállításokon is 1950 eurót kell kifizetnie. Ennek az összegyűjtése egyrészt jó ügy. Az egyik első magyar fotográfia bemutatása üdvös cselekedet. Másrészt viszont rámutat valami nagyon abszurdra. Ha 1940-ben csak húsz éves volt a fotós, és száz éves koráig élt, akkor is 1920-ban halt meg. Amennyiben a leghosszabb védelmet feltételezzük, azaz a szerző halála plusz hetven évet vesszük alapul, akkor is harminc éve közkincsnek kellene lennie a képnek.

Komoly kukackonzervet nyitunk ki ezzel a gondolattal. De fontos tudni, hogy ha fejre áll is a világ, az 1943-ban munkaszolgálatosként eltűnt Rejtő Jenő vagy az Abdánál agyonlőtt Radnóti Miklós minden műve közkincs. Ki lehet adni ezeket, bárki beleegyezése nélkül színpadra lehet őket állítani, bele lehet írni zombikat satöbbi. Fontos, még ha eltűnőben lévő, jellemzője a kultúrának, hogy egy idő után szabaddá válik. Ezek nem mindegyike méltó cél, de ettől függetlenül mind megtehető. A szerző halála után a művek a nagy közös legó részeivé válnak.

A fenti persze csak az ideális eset. A copyrightot úgy foltozták össze-vissza, hogy nehéz benne tisztán látni. Keresgéltem valami magyarázó anyagot, ehelyett az jött szembe (PDF), hogy Nagy-Britanniában az 1989. augusztus elseje előtt nem publikált, de amúgy régi művekre van 50 év szerzői jogvédelem a publikálás után. Korábban pedig végtelen copyright volt publikálás előtt. Magyarul: ha egy 1969-ben meghalt szerző egy fotóját 1990-ben publikálták először, akkor az 2039-ig védett. Valami ilyesmi lehet a daguerrotípia esetében is. De hogy ez rendben lenne? Az igazságérzetem tiltakozik ellene.

Ki a hős?

A 2001-es terrortámadás 19. évfordulója volt a héten. Ez a szám súlyos dolgokat implikál. Az egyik, a személyes, a tudatos felnőtt életemet a terror elleni harc két évtizedében éltem le. Nem volt annyira közvetlen hatással rám, mintha amerikai lennék (londoni, párizsi, hol volt még terrortámadás?), de ott volt érezhető háttérként. A másik, a társadalmi, felnőttnek számítanak azok a fiatalok, akik nem is éltek 2001 előtt. Nincs nagy megfejtésem, de ezen érdemes elgondolkodni. Különösen annak fényében, hogy a terror elleni harc hatalmas kamunak bizonyult, amit rossz külpolitikai döntésekkel és egy-két proxy-konfliktussal sokat rontott a világ helyzetén. (Relativizálok természetesen, de egy stabil diktatúra is jobbnak tűnik annál, ami például Szíria helyén van.)

De nem ebbe akartam igazából belemenni, csak elvitt a lendület. Olvastam két cikket is a héten a Petapixelen Bill Biggartről, aki a füstölő tornyokat látva fogta a felszerelését és elindult tudósítani. Az első itt van, a másodikat levették azóta, de megvan a szerző blogján. Gyanúsan rájött a lap, hogy kétszer nem kéne ugyanazt megírni. Nem teljesen tudjuk, mit fotózott aznap Biggart. A leomló torony maga alá temette, 154 digitális kép megmaradt, meg egy pár hagyományos, ami csodával határos módon nem kapott fényt és nem tette tönkre a hő.

A sztorik szerint Biggart a hős fotós, aki munkája teljesítése közben halt meg. És ezzel a hőssel nem tudok mit kezdeni. Van valami hősiesség ott dolgozni, ahol a többség pánikba esik és menekülni kezd. Ugyanakkor a kockázatokat felmérni, elérni az utolsó helikoptert, megcsinálni a munkát, túlélni és elmesélni, az tűnik nagyobb tettnek. Nem jó érzés leírni, hogy értelmetlen halál, hogy az emberre ráesik egy felhőkarcoló. De nem is tudom azt érezni, hogy az én hősdefiníciómba belefér ez. És ugyanilyen kérdés fel sem merül bennem a tűzoltók (vagy a csernobili likvidátorok) kapcsán. (Nagy zárójel: ha bárki azt írja, hogy “XY a hősöm” az más súllyal esik a latba, az személyes döntés és viszony.)

Városi történetek

Gaiman Soseholját ugye olvasta mindenki? Vagy ha azt nem, akkor China Miéville Krakenjét? Talán jobb is, ha az utóbbit, az kicsit felnőttebb. Vagy ebből a típusból van még Aaronovich London folyói sorozata, az se rossz. A közös ezekben a városi fantasykban, hogy a mi világunk alatt, mellett, azzal párhuzamosan létező másik világról szólnak. Sok ilyen van, szeretem a műfajt, tudnék még mondani címeket.

Amikor ezek a párhuzamos struktúrák a valóságban jönnek szembe, az persze más. Csaba küldte a Casa Jurnalistului angol nyelvű anyagát Bukarest hajléktalanjainak az “apjáról”, Bruce Lee-ről. Egyszerre van meg a sztoriban a rendszerváltás során az utcára kerülő állami gondozottak vonal, a létfenntartáshoz szükséges bűnözés meg az, hogy még ez is jobb, mintha semmi sem lenne. Nagyon nem egyszerű. (És igen, nem kell a szomszédba menni, hogy olyan sztorikat találjunk, hogy az állam elengedte valaki kezét.)

Gazstól kaptam egy Telegraph cikket arról, hogyan vészelte át a Savile Row a járványt. Tanulság, hogy az üzletekbe besétáló vagy direkt betérő vásárlók csak a bevétel egy részét jelentik. Van olyan is, hogy a szabót repülőre ültetik és tesz egy kört Amerikában vagy Ázsiában a megfelelő körökben. Aztán hazahoz 50-60 megrendelést. A pénznek meg helye van, mert a Savile Row-n mindenki bérlő. Ilyen-olyan befektetők kezében van a terület, többek között a norvég nyugdíjasokéban. (Kösz, Gazs!)

Pollen Estate dates from a 1622 purchase of 35 acres, which were developed in the 17th and 18th centuries and now form a substantial part of the exclusive Mayfair area, according to the website. Members of the Pollen family retain a stake of almost 26 percent.

Xerox világ

A múlthavi extrában (erre) már, ha csak zárójelben is, esett szó a világ elbézsesedéséről. Darran Anderson pedig arról ír, hogy a városi terek egyre egyformábbak. Az a fajta textúrává silányított városi szövet, ami a Bourne-filmek nagy truvája volt, valósággá sőt stílussá vált. Korszakolható persze: volt a birodalmi modernitásexport, volt a semmivel nem törődő fém-üveg és most járunk talán a magát valamilyennek hazudó fém-üvegnél.

Now headquarters buildings express the hypocrisy of corporate gentility. Apple Park, with its circular form and large central garden, telegraphs connection and collaboration.

Egyes épületeket lehet védeni, de összességében Anderson érvelése vág, mint a lézer. Az ottlakókkal azok a terek ápolnak kapcsolatot, amelyeket nem zárnak be estére. (Igen, vesszőparipám a köztérnek tűnő nem köztér.)

A cikkben előkerülnek a tolou faluházak, más formanyelveket, díszítési mintákat használó egyéb közösségi épületek. Nem szemezgetek, olvassátok el. Nekem több fotós projekt is eszembe juttatott a cikk.

Vers mindenkinek

Két bődületesen jó szöveg is került a kezembe a héten. Az egyik, Lydia Davis verse kanonizált, a Paris Review-ban jelent meg.

All my life I have been trying to improve my German.
At last my German is better
—but now I am old and ill and don’t have long to live.
Soon I will be dead,
with better German.

A másik pedig Nattől származik, akit valaki egyszerűen a szemem elé osztott a Twitteren. Annyira tökéletes karanténvers, ráadásul az első mondata nem hagy nyugodni azóta, amióta olvastam.

Kit kell szeretni?

Ahogy valamelyik újság, amelyik pénzt kér, írta mostanában “tudjuk, hogy mostanában mindenki pénzt kér”. Azért ha épp nem a szabad sajtót mentitek meg, vagy nekem vesztek sört (köszi!), akkor Farkas Balázs novellista és horror szakíró frissen indult Patreonja erre van. A Lu Purpu című polipos észvesztős kisregényét nagyon szerettem, a honlapján pedig fent van a Nyolcasok első sztorija is, az is remek.

Képek

Copyrightos streetart - Iain Farrell CC-BY-ND
Tűzoltó nézi a déli torony maradékát - Jim Watson // US Navy // közkincs
A többi saját. (CC-BY)

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #188

épp csak beköszönős

Sziasztok!

Rövid hírlevél lesz, mert hosszú volt a hét. Azért így is van egy-két dolog, aminek megörültem vagy ami érdekes volt.

Mire való a nyelv?

Annyi hülyeséget írnak a nyelvről, miért ne álljak be a sorba. Szóval: a fene megette az egészet, ha nem használjuk játékra. Ezért zavar, hogy az egyik kedvenc műsorom vezetője időnként kikel a szóviccek ellen. Kreatív nyelvhasználat az, örülni kellene neki.

Az Inky Fool, Mark Forsyth blogja, a bármilyen nyelvi játékoknak az egyik remek forrása. Neki amúgy Etymologicon címmel van egy remek kötete is, ami úgy ugrál szavak származása, kulturális érdekességek és történelmi korok között, ahogy a másik nagy kedvencem, James Burke teszi a tudománytörténetben. Forsyth nem restell belemenni szép hülyéskedésekbe, most épp londoni megállónevekből írt vagy harminc epigrammát és nem mutat jel arra, hogy abba akarná hagyni.

Az ötlet annyira jó, hogy amikor átküldtem a székhelyét épp Londonban tartó Tepertő barátomnak, akkor vagy fél óráig budapesti kétsorosokkal szórakoztattuk egymást. Elég is ennyi, el tudjátok képzelni. Ha valami különösen jó jut az eszetekbe, várom.

Ennyi szótag sehol se fér
II. János Pál pápa tér.

Azok a nyolcvanasok

Egész sok nyolcvanas és kilencvenes évek feltámasztását vagy újraértelmezését célzó popkulturális dolog volt mostanában. Ezekre többnyire rosszul reagálok. Készséggel elismerem, hogy a Ready Player One sokaknak betalált, de nekem nagyon egyfajta geekségre volt felépítve. Arra a fajtára, amihez sok felesleges adatot kell tudni, hogy az ember a körhöz tartozónak érezze magát. És ami akkor is a kisebbségnek tudja magát érezni, amikor úgy hívják, hogy Marvel Cinematic Universe és uralja a popkultúrát.

Aztán van a tisztán ironikus megközelítés, ami szórakoztató persze. Viszont az irónia nem foglal állást, nem értelmez, nem viszonyul. Azért volt gyanús a Karate kölyök folytatása, mert egyrészt egyszer már megpróbálták, de akkor a népi Kína propagandája lett belőle. A pár éve a YouTube-on indult, majd most a Netflixre átkerült Cobra Kai sorozat viszont a maga módján érdekes. Talán mert nem ugyanazt a sztorit mondja el újra, hanem megpróbálja harminc plusz évvel később veszi fel a fonalat. Tökéletes? Nem. De van benne önreflexió. Ez sokkal több, mint ami a legtöbb 80’s revival cuccról elmondható. (Van második évada is, de minek.)

Kisautó

A heti mese kislányoknak Ewy Rosqvist sztorija, akinek 1962-ben mondták ugyan, hogy nőként nem túl valószínű, hogy egyáltalán végigér egy hosszú raliversenyen. Ez a közkeletű vélekedés annyira nem érdekelte Rosqvistet, hogy nem csak végig megtette a távot, de valami két és fél órát vert a második helyezettre. Ez van, ha az ember nem hisz el minden marhaságot, amit mondanak neki.

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Rosqvist ekkorra már Európa legjobb női pilótája volt. Előbb a Volvo gyári versenyzője volt, majd a Mercedesé. Szóval a 62-es Argentine Turismo Standard Grand Prix-re nem zöldfülűként nevezett be. Ez természetesen semmit sem von le a győzelem értékéből.

És hogy ez mitől kisautó, amikor egy nem pici Mercedes-Benz 220 SE-vel vett részt a versenyen? Attól, hogy a Matchbox megcsinálta Rosqvist és Ursula Wirth autóját.

A könyvek és a labellójuk

Amikor könyvégetésről beszélünk, akkor rendszerint két képet szoktunk felidézni. Az egyik az, amikor a nácik égetik zsidó szerzők könyveit, a másik pedig az alexandriai könyvtár, aminek egészen komoly városi legendáriuma van. Ha csak azért olvassátok el a könyvégetésről és ezzel a múlt nyomainak eltüntetéséről szóló Financial Times cikket, hogy más példákat is felidézzen bennetek, már akkor is megérte. Például azért, mert nem dicsőségesen legyőzött vagy kézen-közön megszűnt birodalmak égetéseiről van szó, hanem ma is létező országok, birodalmak ügyeiről. Ráadásul könyvajánló, szóval aki bele akar menni rendesen, annak van merre folytatni az olvasást.

Nem sok fotóalbum van a polcomon, drága hobbi, de ettől még persze érdekel a téma. Qt Luong arról írt a Petapixelre, hogy hogyan kell úgy fotóalbumot gyűjteni, hogy az befektetésnek se legyen rossz. Teljesen máshogy viselkednek ezek a könyvek, mint a legtöbb hagyományos könyv. Persze könyvet eladni eleve bűnnek tűnik. Elajándékozni igen, végtelen ideig kölcsönadni okés, na de eladni?

Én máshol

Van némi esélye, hogy az utolsó G7-es anyagom ment ki egy ideig most. Viszont ezt a mostani használt autós, adatbrókeres cikket jó volt írni. Mint ahogy érdekes volt felfűzni egy szálra a kis otthonos trendet, a koronavírust és a férfibarlangokat. Az utóbbi a Patreonomon van, nyitott anyag, bárki olvashatja. És természetesen meg lehet hívni havi két sörre a szolgáltatást használva. Köszönet!

Képek

Londoni epigramma - Mark Forsyth

Ibusz karate verseny- Fortepan / Varga János

Üdv,

Ádám

Rakasz #187

autóshajós

Sziasztok!

Úgy jött ki a lépés, hogy múlt héten Rakasz helyett Sebő koncerten kötöttem ki. Nem volt ugyan tervezett, de rendkívül jól esett. A Dömörkapu Rengeteg amúgy is remek hely. De erről tavaly nyáron már lelkendeztem, és azóta se változott.

Genderesített tartalom

Lesz majd Rakasz Extra, itt van egy szerkesztőfüllel arrébb a kész része, ami többek között arról szól, hogy a mancave (férfibarlang?) hogyan való arra, hogy apu ne akarjon beleszólni a lakás többi részébe. Van még pár ezt erősítő dolog, meg néhány épp annyira kapcsolódó jelenség, hogy arról is érdemes legyen beszélni. Na de ez egy másik anyag.

Inkább elmesélem, hogy a nem szorosan koncentrálós, írós munka - számlázás, bankkivonat letöltés, levelezés, képkeresés, cikkek beszerkesztése, mert hát a törpök élete nem csak játék és mese - mellé jellemzően autós műsorokat nézek. Egyrészt hasznos, mert ugyan tíz plusz éve van jogosítványom, és vezettem is hébe-hóba, nincs gyakorlatom az autó üzemeltetésében. Minden, amit nem a saját káromon tanulok meg, nyereség. Másrészt, és erről akartam beszélni, a legtöbb autós műsor valójában utazós műsor férfiaknak.

Nem csak a csinos régi autók egy kastélyban megmutatva (Concours d'Elegance) jellegű rendezvények bemutatása. Vannak még a amerikai, japán, arab autós kultúrát bemutató sorozatok. Ebből a Speedzone nagyon jó. A tévében, streamingen elérhető műsorokban is, még a legegyszerűbb öt ember felújít egy valamit típusú realityben is, van egy-két próbaút drónfelvétellel, látogatás különböző alkatrésznepperekhez, séta a roncsmezőkön satöbbi.

Nem a világ legnagyobb meglátása, de nem tudom elengedni. Érdekes lenne tudni, hogy az utazós műsorok nézőinek milyen a nemi megoszlása. A műsorvezetők nagyobb hányada férfi, azt kóstolgatja egy ideje a kritika.

Esti mese kalandvágyó lányoknak

(Sárinak és Esztinek)

Sok mindent lehet az autózás rovására írni, sok olyan helyre engedtük be az autókat, ahol semmi keresnivalójuk nem lenne. Például a belvárosban bőven elég kellene legyen a busz, a villamos, a metró, meg talán a taxik. A boltok feltöltésére pedig már most is léteznek elektromos teherautók.

Amikor a világ legelő hosszú autóútját megtették, ilyen problémák még nem voltak. 1888-at írtak, Benedek Elek, a nagy mesemondó, még el se kezdett meséket írni. Bertha Benz, az autógyáros Karl Benz felesége viszont egyszer csak kigurította az udvarról a háromkerekű, könnyű szekérre emlékeztető autójukat, felültette maga mellé a 13 és 15 éves gyerekeit, Richárdot és Jenőt, és elindult meglátogatni az édesanyját.

Bertha Benz nem mindennapi nő volt. Egyrészt hamarabb volt a Benz művek befektetője, mint Karl felesége. Másrészt a cégnél tesztpilótaként és feltalálóként is működött. A neve csak azért nem szerepel egy csomó fontos újítás leírásán, mert a korabeli német törvények szerint egy nő nem jegyezhetett be szabadalmat. Szóval nem volt új élmény Berthának az autóvezetés, pont elég jól ismerte a Benz Patent-Motorwagen nevű kocsi.

Az út Mannheimben kezdődött, a cél pedig a 105 kilométerre található Pforzheim volt. Út közben több gond is akadt. Elkoptak a fából készült fékbetétek, de Berta újat készíttetett az egyik útba eső városban. Ráadásul tökéletesített is a terven, az új, tartósabb fékbetéteket bőrrel erősítették meg. A kocsit meg is kellett tankolni út közben. Mivel az autók elterjedése előtt nem voltak benzinkutak sem, ezért patikákban vett benzint a kocsiban. (A benzin azon túl, hogy az autóba lehet tölteni, jó még pár dologra. Például erős oldószer, foltot lehet vele tisztítani. Ellenben mérgező.) Szóval a világ első benzinkútja egy gyógyszertár volt Wiesloch városában.

A 105 kilométeres túra a nem túl gyors Benz kocsival igénybe vette az egész napot. Hajnalban indult a kis csapat, szürkületre érkeztek meg. Küldtek is egy táviratot gyorsan Karl Benznek, hogy minden rendben van, és amúgy Pforzheimben vannak. Majd pár nappal később Bertha hazavezette a kocsit. A kirándulásnak volt még egy célja a sürgős nagyilátogatáson túl, meg akarta győzni Karl Benzt, hogy a kocsi kész van, működik, lehet reklámozni. Ez is bejött, a Patent-Motorwagen utódait ma Mercedesnek hívják, még létezik a cég.

Hajózni pedig

Mi történik akkor, ha egy ország ellen embargót rendel el az USA, ugyanakkor annak az országnak jelentős mennyiségű, eladni szánt olaja van? A kérdés költői: természetesen vannak, akik megpróbálják kijátszani az embargót. Az NBC nyomozása 15 hajót talált - ezek közül négy St. Kitts és Nevis zászlaja alatt hajózott - amelyek GPS-adat hamisítással és egyéb tengeri balettal benavigálták magukat Iránba, hogy feltankoljanak olajjal. A négy nevisi hajó regisztrációját visszavonták, így nem köthetnek ki és nem lehet rájuk biztosítást kötni.

Az egyik szemem sír, a másik nevet az ilyen hírek hallatán. Egyrészt lenyűgöző, hogy mit meg nem lehet csinálni lelkes adatturkálással. Másrészt az iráni embargó csak arról szól, hogy Trump visszacsinálja azt az Iránhoz való közelítést, amit a konszolidáció reményében indított Obama.

És ha már USA és kereskedelmi háború, találtak maguknak új célpontot. a China Communications Construction Company (CCCC) azért került - 23 másik céggel együtt - tiltólistára, mert kínai katonai építkezésekben vett részt. Például a Dél-Kínai-tengeren építenek bázisokat. A cég nem sok vizet zavar az Egyesült Államokban, viszont az Egy Övezet Egy Út (Belt And Road) kereskedelmi útvonal kiépítésében nagy része van. Mike Pompeo külügyminiszter még azt is a cég szemére vetette, hogy vétkesek természetkárosításban, ami mondjuk a trumpista csapatnak tényleg egy váratlan vád, lévén maguk is barátai az iparnak.

Amellett, hogy Dél-Kelet-Ázsiában erősen jelen van a CCCC, ők végzik a trieszti és a genovai kikötő felújítását is. És, mit ad isten, a Budapest-Belgrád vasútvonalban is benne vannak könyékig. Na így függ össze az, hogy ki rakja a sínt Kiskunfélegyházán és ki dobálja a cementes zsákokat a Dél-Kínai-tengerbe.

Én máshol

Előbb-utóbb lesz cikkem a Narancsban a kontaktkutató alkalmazásokról. Illetve megkérdeztem már a szerkesztőmet, hogy az Epic-Apple ügyből egy magyarázzuk el a nagyérdeműnek, mi zajlik a fejük felett, cikk nem férne-e el a lapban. Meglátjuk.

Több dolog van a levegőben különböző határidőkkel. Szeptember végéig látom a világot. Utána, úgy néz ki, több szabadidőm lesz. Majd sípolok, mi jelent meg.

A héten véget ér az Olvastam projekt, elfogyott A három testőr. Aki meghallgatná az itt-ott bebakizott, beleszólt, néhol zajos felolvasását a könyvnek, most már biztos lehet benne, hogy nem marad félbe a dolog.

Még egy dolog

Van, aki már biztosan látta, de annyira remek ez a videó. Egy brit fotós ad egy tekercs filmet az unokaöccsének és unokahúgának és elmennek fotózni.

Képek

Zöld szekér a füvön (Iso Grifo a 2016-os svájci Concours-on) - Daniel Stocker // CC-BY-ND

Cadillac Ranch - Mark Cameron // CC-BY-ND

Bertha Benz - Automuseum Dr. Carl Benz, Ladenburg // közkincs

Patent-Motorwagen - Wikimedia Commons // közkincs

Kislány az autón - Fortepan // Lissák Tivadar

MV Sea Hustler Nevisen, ez csak egy komp - David Stanley // CC-BY

Ennyi a hétre. Jövő a jövő hét bizonytalan, de igyekszem írni.

Ádám

Loading more posts…