Rakasz #148

gyorshajtós verselős

Sziasztok!

Amikor a heti Rakasz kimegy, akkor gondolkodok el, hogy mi maradt ki, milyen addig bujdosó hiba tűnik fel. Mindig akad valami. Például lassan hónapok óta nézek két cikket, amikből igazából csak egy-egy idézet érdekel engem. De nektek lehet a teljes anyag értékes. Az első Lacanról és az autókról szól, a másik pedig arról, hogy Roald Dahl bizony egy elég szemét ember volt. Igaz, Lacan is, rendes embernek nincs két családja párhuzamosan, egymás elől eltitkolva. De jöjjenek a szövegek.

Hogyan dobta ki Dahl a szerkesztője, miután az levélben hisztizett egy bizonyos típusú ceruzáért.

The publishing history is hilarious, and happy young Dahl readers should not be told that their favourite books (Charlie, The Witches, Fantastic Mr Fox, The BFG) were almost entirely replotted and sometimes rewritten by his various editors, who sweated over his first drafts until such time as his imperious vanity was no longer tolerable. Robert Gottlieb of Knopf finally had to invoke his ‘Fuck-You Principle’, which held that he’d put up with difficult authors only until he could take no more, and then, business or no business, fuck them. The final straw for Gottlieb was an offensive stream of letters from Dahl in England, announcing he was running out of pencils. They were to get him six dozen Dixon Ticonderoga 1388 – 2–5/10 (Medium) and send them airmail. Unable to find the essential pencils, they sent the best they could find, but received a diatribe. Gottlieb cracked. ‘In brief, and as unemotionally as I can state it ... you have behaved to us in a way I can honestly say is unmatched in my experience for overbearingness and utter lack of civility ... unless you start acting civilly to us, there is no possibility of our agreeing to continue to publish you.’ Apparently, everyone at Knopf stood on their desks and cheered as the letter went off.

A másik pedig Lacan, a gyorshajtó témájú.

Lacan’s son-in-law, Jacques-Alain Miller, wrote a biographical text on Lacan and speaks about his intolerance of red lights, how he ran them all the time. Even when Lacan was merely a passenger, if you refused to run a red light, he would get out of the car, walk through the crossing, and have you pick him up on the other side. Apparently, this behavior was a source of great anxiety for his daughter, who had to devise ways to avoid stopping when driving. 

Lacan himself drove fast. Once, he took Martin Heidegger and his wife, Elfride, on a day trip to Chartres to visit the cathedral. Though Heidegger was a hero of his, Lacan continued to drive at his characteristic high speed despite Elfride’s frantic protestations. As the story goes, Lacan was completely silent on the long drive back as he pressed harder and harder on the gas pedal. 

És ha már így belementünk az interjúkba, akkor van még egy érdekes anyag John LeCarréval.

Anyámat egy poénért

Mostanra valószínűleg már tudjátok, hogy a kötött formával meg lehet venni kilóra. Rendes ember azért olvas verset, mert az pengeti a lelkén a húrokat balzsamos szellőkkel, én meg részben azért és úgy, mint a krimit, nézem, hogy kijön-e a metrum, meglesz-e a trükk, összegyűlik-e végül mindenki egy ebédlőben, ahol a költő elmondja mi az utolsó sor. Ez magyarázza azt is, miért az egyik kedvenc versem a Villanelle Sandwiches című webképregény epizód. Nekifutottam amúgy, de fordítson verset az, aki ért hozzá, nem kell, hogy én legyilkoljam.

Teljes kiőrlésű rozskenyér pirítva
Vastag sonkaszelet mézfénnyel csillanó
Két levél saláta frissiben szakítva

Aranyló pisztránghal a hekkestől hozva
Öbölvíztől nedves friss fésűkagyló
Teljes kiőrlésű rozskenyér pirítva (…)

Úgyis arról akartam inkább írni, hogy a tavaly megjelent, előbb ünnepelt, aztán megköpködött új angol Odüsszeia fordítást jegyző Emily Wilson unatkozott, ezért a mű pár pillanatát megírta limerickben. Zárójel: közkeletű bölcsesség ugye, hogy limerickből három fajta van. Az első, amit el lehet mondani nők és papok társaságában, a második, amit nők előtt nem, de papok előtt még el lehet mondani, és végül van a limerick. Na Wilson limerickjei az első kategóriába tartoznak. De aztán beszálltak mások is a verselésben, és ott már akadtak zaftosabb darabok. (Angolul nem beszélő honfitársaink kedvéért ebből is legyilkoltam egyet. Na ilyen azért nem lesz gyakran.)

Meztelen sodródott a partra
Izgalmát nem nagyon takarta
A mosás elfeledve
Hancúr lett helyette
A hercegnő is így akarta

Továbbkattintgatni például erre lehet: limerik.hu. De persze küldhettek is, különösen ha odüsszeiás, vagy egye fene íliászos.

Technológia

A technológiakritika szerintem őrülten fontos. Ha másért nem, azért mindenképpen, mert a tech nem szeret (nincs ideje, nincs kedve) belegondolni abba, milyen társadalmi hatások okozója. Ez utóbbit már nem csak az aktivista lapok feszegetik, hanem mondjuk a forradalmárkodó baloldalisággal nehezen megvádolható Financial Times is. Ráadásul ott az az Adam LeBor, akinek az autokrácia felé forduló Magyarországról szóló regényét elég nehezen fogadtam öt-hat éve. Aztán kiderült, hogy igaza lett, még ha ettől a regény nem is lesz jobb.

LeBor cikke a retorika mesterműve. Nem mondom, hogy nem dob fel valid dolgokat, de azért az iPhone és a kognitív/megfigyelés kapitalizmus összefésüléséhez a Stasival több kell, mint valid dolgok. (Azt persze tudjuk, hogy az Apple által nagy hangon emlegetett magánszféra védelme egészen a kínai határig igaz.) Ráadásul megoldásként a butatelefonra váltást vagy legalább a digitális magánszféra védelmét biztosító funkciók átfutását javasolja. Pedig természetesebb, de az államba/hatalomba vetett bizalmat feltételező lépés, hogy állj össze emberekkel és cseszegessétek az EU-t addig, amíg nem teszi alappá az átlátható adatkezelést, bünteti szénné az ezt megszegőket, azaz úgy viselkedik, ahogy választóként elvárjuk.

Ennyire pedig nem kéne alulbecsülni az akaratot a megfigyelésre. Vannak úgy ahogy megfelelő rendszerek - őrületesen sok múlik az adatbázison, amin betanították - és politikai akarat az alkalmazásukra.

Pajzsot használni?

A múltheti levélből kimaradt Titkos Földalatti Bálint videója arról, milyen módokon nyilvánul meg a hazai játékstreaming homfóbiája. Azt fogadjuk el ténynek, hogy a magyar nyelvű Twitch homofób. Ráadásul a férfiasság megnyilvánulási módjait kereső tinikhez szól. Atom fontos, hogy erről szó legyen.

Erről jut eszembe - játékok, de másként - a héten a G7-ben lesz cikkem arról, hogy különböző kínai vállalatok milyen mélyen vásárolták be magukat a nagyobb játékcégekbe. A múltheti Narancsban pedig volt egy írás arról, hogy lehallgatnak-e a nagy techcégek, ha asszisztens eszközöket (Google Home, Amazon Echo satöbbi) rakunk a lakásba. (Röviden: igen, de nem azért, amiért gondolják.) Illetve leadtam egy másik MI-s magyarázós cikket arról, hogy miért van értelme programok kapcsán rasszizmusról beszélni. Két-három hét múlva meg is jelenik majd.

Rakenroll

Nóvé Soma és társai Mordái nevű projektjéről már esett szó (R#113). Kicsit Tom Cora and The Ex-esen hangzó - szakértőbb ismerősöm, a Gombapresszó műsorvezetője, Rakusz Tamás szerint meg The Thing-esen szóló - zenekar népdalokat dolgoz fel freejazzesen, karcosan és zúzósan.

Jó tíz éve voltam egymás után két Watcha Clan koncerten is, átlag évente rákeresek, hátha van tőlük valami új. És négy év szünet után egyszer csak megjelent egy dal. Az ilyen kis költségvetésű autót észszerűtlen irányokban tuningolós zenéket - vagy bármit, ami jó ahhoz, hogy egy panel árnyékában lógjon az embere szombat délután - tudom szeretni.

Ha már autók. Ismeritek a GM Firebird III nevű kocsit? Ha nem, az sem baj, nem voltak vele tele az utak. Nem csak itt a Wartburgok és Skodák földjén, hanem Amerikában sem. Ez volt a General Motors gázturbinás, joystickkal irányított jövőautója a hozzá illő buborék tetővel. Természetesen önvezető is volt, a sofőr belőtte a tempomatot, kiengedte az érzékelőit, és követte az útba ágyazott drót keltette mezőt. (Volt amúgy négyes Firebird is. Az úgy néz ki, mint James Bond csónakja.)

Az igazság térdkalácsának ellövése

A hét kérdése a következő: melyik a kínosabb, hogy a New York Times Schmidt Máriától közölt egy véleménycikket, amelyben a nemzet történésze a populizmus mellett érvel. Vagy az, hogy ugyanaznap a Wall Street Journal közölte Erdogan török elnök véleménycikkét arról, miért kell fossá lőni a kurdokat. Közben pedig itthon a MÚOSZ kitalálta, hogy úgy lesz megint jó magyar sajtó, ha az önkormányzatok összedobják rá a pénzt, majd nem akarnak beleszólni. A HVG meg muszlimozott egy szép nagyot. Miért nem lettem a halászok detektívje?!

Képek

A Citroen DS szemei - saját

Stati “mecset”, lehallgatóközpont a Harz-hegységben - Frank Hebestreit CC-BY-SA

Ennyi a hétre!

Ádám

Rakasz #147

európás kémes

Sziasztok!

Két dologgal nem nagyon szeretnék foglalkozni. Az egyik Borkai, bár én is eltöltöttem a magam pár óráját annak a kiderítésével, hogy mégis milyen katamarán lehet a képeken. (Lagoon 450 - kösz Marci!)

A másik pedig az, hogyan hajtanak fejet Kínának a divatmárkák vagy éppen a Blizzard játékstúdió. Igen, a kínai soft power így működik, nagyon nagy témát ér egyszer, nem most két mondatot.

Helyette van egy cikk, amit Twitteren találtam, arról, hogy milyen egy étterem konyháján dolgozni. Tudom, erről el lehetne olvasni tűnt mesterünket, Anthony Bourdaint is, rajta is van a listámon, de egy jó szakácsos blogbejegyzésre mindig vevő vagyok. Pláne, ha ilyen leírások vannak benne:

Guiseppe, or Joe as he liked to be called, was our grill man, a throwback to the substance-abusing pirate days of restaurant kitchens.  He was in his late thirties when I met him in 2001, content to work as a line cook, with an almost citywide reputation as a guy you wanted in your kitchen when shit went sideways, and a guy you wanted next to you in a bar fight.  From the ponytail sticking out of the back of a grease-stained Mets cap, Fu Manchu mustache, and tattoos of his favorite Italian obscenities on the backs of his hands, to the ever present pint bottle of vodka in his back pocket, he was the poster child for a cook who needed an intervention.

Nem mindig igazságos szöveg, benne van a végletekig hajtott szakács dühe is azok iránt, akik miatt változtatni kell egy ételen. Ezek a laktózérzékenyek hogy mernek egyáltalán létezni, merül fel egy ponton. Vagy a pincérek miért panaszkodnak az eleve csak jófejségből nekik főzött ebédre? De végig érthető, hogy talán még az uránbányászás is nagyobb móka, mint étteremben dolgozni, és a szerző mégis érez nem kevés büszkeséget.

Ejrópa

Tamástól kaptam egy remek játékot, európai városneveket kell benne felidézni. Meghatározott cél nincs, de egy pár statisztikát azért ad a játék: hány egymilliónál nagyobb város van még hátra, hány 500 ezres, hány országból mondtunk már legalább egy települést, és hogy Európa lakosságának hány százaléka él az általunk megnevezett helyeken. Egy darabig egyszerű a dolog, az ember beírja Londont, Párizst, Berlint és azt hiszi, hogy eljutott valahová. Aztán kiderül, hogy még mindig sok hiányzik.

És jönnek a heurisztikák. Ahol jártam, ami ismerős a történelemből, ahol van katedrális, ahol autóversenyt rendeznek - pluszpontért, történelmi városok, ahol autóverseny is van! - könyvcímek, gyerekkori emlékek. Az utóbbiakkal együtt pedig megérkezik, a nyelvem hegyén van, de nem tudom kimondani érzés. Remek játék! (30 egymilliós város van meg, 60 félmilliós, hiányzik három ország és Európa lakosságának 82 százaléka. Van még dolgom!)

Ki Zeppelinen száll felé

Időnként rákeresek a Fortepanon a Zeppelin szóra. Tudom, hogy 1931. májusának végén Budapesten járt a Graf Zeppelin léghajó. Jó széllel jöttek tán Friedrichshafenből, ezért egy darabig jaszkariztak még a Balaton felett is, hogy a meghirdetett időre érjenek Budapest felé, ne hamarabb. A gép le is szállt a Weiss Manfréd Művek csepeli repülőterén. A történelmi oldalak nagyrészt mind megírták ezt egyszer-kétszer - pl. Múlt-kor cikk - de a képanyag többnyire ugyanaz ezekben a cikkekben. A Fortepanban viszont megvan a lehetőség, hogy egyszer csak kerüljenek bele eddig ismeretlen Zeppelin képek. És a héten meg is történt!

Esetleges, fotók persze egy olyan jószágról, amit egy 35 vagy 50 milliméteres gyújtótávolságú lencsével amúgy sem nagyon lehet befogni. De ott a Zeppelin, ami eddigre már a náci birodalom egyik propagandaeszköze, szállítja Horthyt és az útról tudósító Karinthyt. Harmincezer ember nézi a léghajó landolását. Most végre vannak róla amatőr felvételek is a kezemben.

Menjünk tovább egy másik városra, ahol szintén jártak Zeppelinek, de nem nagyon örültek neki. Gáspártól kaptam egy cikket Elanor Crow festőről, aki londoni boltk utcafrontjait fesi meg. Mateusz Urbanowicz (R#) stílusa egy kicsit jobban tetszik, de arra is szívesen szánnék egy-két napot, hogy a Crow festményein szereplő üzleteket megkeressem.

Felmelegített mocskosbelgázás

Meséltem már a kedvenc sztorimat, amiben vérgőzös belgák lemészárolják az ENSZ-főtitkárt? Van egy új dokumentumfilm, úgyhogy elmesélem, maximum kétszer halljátok. Na, nem teljesen így történt, ahogy a kérdésben szerepel, de majdnem. Úgy esett, hogy Dag Hammarskjöld főtitkár 1961-ben Kongóba tartott, hogy megpróbálja rendezni a kongói krízis nevű zsoldosháborús, bábállamos, polgárháborús történetet. A krízis azért volt, mert az egykori belga gyarmatból Kongóból - 1908-ig egészen konkrétan királyi tulajdon volt az állam, annak minden hátrányával, utána lett Belga-Kongó - kivált egy Katanga nevű rész, ami gyorsan partnerségi szerződéseket is írt alá belga bányavállalatokkal, meg behúztak egy csomó belga katonai tanácsadót.

A nagyhatalmak nagyrészt hátratett kézzel nézték a dolgokat. Egy ír ENSZ-csapat tűz alá került, róluk szól a The Siege of Jadotville című egész jó Netflixes film. Hammarskjöld DC-6-osát pedig egy felfegyverzett Fouga Magister gyakorlógép lelőtte / rejtélyesen lezuhant. A pilóta személyazonossága nem biztos, de az idén bemutatott Cold Case Hammarskjöld című dokumentumfilm (trailer lent), megtalálni vélte a zsoldost. A film szerint szerint egy, a brit Royal Air Force-ban kiképzett belga zsoldos vezette a gépet. Más kérdés, hogy az Index kritikája szerint a dokumentumfilm sem teljesen komolyan vehető.

Hammarskjöld repülőgépe Észak-Rodéziában zuhant le, ami egy teljesen máshogy problémás hely volt. Kezdésnek azért, mert az meg ex-brit gyarmatnak indult. A konfliktus végjátékában a kongói kormányt egy államcsínnyel megbuktatták - a függetlenségpárti és az kongói krízis megoldásában az amerikai és brit nem után orosz segítségért folyamodó Patrice Lumumba miniszterelnököt megyilkolták és Kassa-Vubu elnököt házi őrizetbe csukták - a helyükre Mobutu Sese Seko Kuku Ngbendu Wa Za Banga (röviden Mobotu) került, aki egy igazi mocskos gyilkos volt, de amerikabarát mocskos gyilkosként hosszú pályát futott be.

A szakma trükkjei

Nem tudok rendes magyar változatot a nagyon jó angol tradecraft szóra, ami egyszerre jelenti a kémmesterség trükkjeit, technológiáját, finom fogásait. Szóval a fojtóhuroktól a hamis életrajzokig, az ügynök megnyugtatásának és a melóba való visszazavarásának finom pszichológiai húzásaitól az információ elrejtésének informatikai módszereiig tart. (Obligát wiki oldal.) Tele van vele az összes kémregény, mert amúgy a “ha látod, felismered” kategóriás dolog.

Ennek ellenére nagyon meglepett, hogy Coleen Rooney brit médiaszemélyiség - és amúgy Wayne Rooney focista felesége - nagyon szép dezinformációs kampányt tervezett és vezetett le, csak hogy megtudja, ki szivárogtat az életéről a bulvárlapokról. Tradecraft volt a javából: letiltott mindenkit az Instagramjáról, csak egy ember láthatta a bejegyzéseit, majd figyelte, mi jelenik meg a bulvárban. Végül pedig tetemre hívta Rebekah Vardyt, aki amúgy szintén focistafeleség, hogy tán abbahagyhatná a szivárogtatást. Nagyon szép, példás művelet, olvasni is jó volt róla.

Képek

Zeppelin - Fortepan / Révay Péter

Zeppelin Raid - Wikimedia Commons / közkincs, brit plakát volt az első világháború alatt

Crown & Cushion - saját

Minox III kémfotógép - Matt Blaze CC-BY-NC-SA / Blaze amúgy is figyelemreméltó figura

Ennyi a hétre!

Ádám

Rakasz #146

szelfis fogócskás

Sziasztok!

Megtartottam az előadásomat! Belefértem az időkeretbe! Nem nyeltem le keresztbe a mikrofont! Szóval egy csomó meglepő és mulatságos dolog történt a héten. A mondókámat megírtam a Rakasz Patreon oldalára, és ki is nyitottam, hogy bárki elolvashassa. A kedves részvényesek pedig megkapták a múlt hónapra járó Extrát is a biomimikriről és a rá épülő hitvilágról.

Közben a G7-en lesz hétvégén egy cikkem a pen computingról, két képernyős eszközökről és a Microsoft által a héten belengetett Surface Duo és Neo eszközökről. Illetve lassan megjelenik a kognitív kapitalizmusos, lehallgatós digitális asszisztenses anyag is. Ennyit a mit csinálokról.

Azok a drága épületek

Darran Anderson közösségi finanszírozású cikksorozatot indított a Patreonon. Építészeti érdekességek, a tér olyan szögekből nézve, ahonnan nem szoktuk, kultúrtörténet. Azt hiszem, csak rosszabbul lehet elkölteni havi három dollárt. Követem Darrant Twitteren is, mert egészen váratlan pillanatokban vannak nagyon jó meglátásai.

Per Eric Rosén egy lelkes finn fickó, aki összegyűjtötte, hogy melyik vasúttársaságoknak milyen éjszakai vonatjai vannak. A műfaj látott már jobb napokat, pedig ha belegondoltok, teljesen logikus, hogy az ember ágyban, párnák közt alszik végig egy olyan utat, amit nappal megtéve végigunatkozna. Vagy számolná a birkákat és a piros Skodákat. Ide kapcsolódik a repülési szégyen című jelenség, amivel én ugyan nem rendelkezem még, de érzem rajta, hogy fontos trenddé tud válni. Érdekesség még, hogy míg az országon belülről úgy tűnik a MÁV, mint egy nagyon vacakul működő ex-kommunista nagyvállalat, a nemzetközi járatai érdekesek. És kiterjedt éjszakai vonathálózata van az osztrák ÖBB-nek is. Monarchia reprezent!

A fentiről az ugrott még be, hogy egyrészt egyszer mentem a Coronával - magyarul a székely expressz-szel Erdélybe túrázni - és Kolozsvár után szólalt meg a magyar útitárs, aki egész addig hallgatott és egy magyarul jól beszélő román csávóval csevegtem este kilenctől úgy 11-ig. Akkor is azt mondta, hogy aki román és ennyire jól beszél és érdeklődő, az szekus. Vagy kétezret vagy kétezertizenegyet írtunk. (A fenti képen ott vagyok, ne menjünk bele.)

Nem tudtam, hogy Kanadában is voltak japán kolóniák, azt meg pláne nem, hogy a világháború alatt Kanada is internálta a japán lakosságát. Most viszont a kezembe kerül egy cikk egy feltárás alatt lévő kanadai favágó településről, ami 1942-ig működhetett és a kultúrájukat őrző japán munkásoknak és családjainak adhatott otthont. Aztán a város eltűnt, most pedig egy “valamit” tartalmazó ásatási gyakorlóterepet kereső professzor találta meg diákjaival. Az eltűnésre valószínűleg a világháború és az ott dolgozó japánok internálása volt a magyarázat.

Festék és polírpapír

Art Carokról, azaz művészek által kifestett autókról, amelyeknél az autók lényegében vászonként működnek, volt már szó. Élőben is láttam párat, de egy-egy verseny is látott grand turismo vagy ralliautó valójában meggyőzőbb. Oka van annak, hogy Marinetti sem a fotorealizmusban kereste a sebesség megragadásának módját.

Egy ideje ott van az asztalomon a fenti (lopott) kép. Keith Harring ismert streetart művész munkája, aki a barlangrajzszerűen sematikus táncoló figuráiról ismert leginkább. Az autó nagyon jól néz ki. Úgy értem, elfogadnám. Ugyanakkor azzal, hogy art carrá tették, meg is semmisült autóként. Ennek a dichotómiának még nem találom a feloldását. Ha egy kocsi csak simán mozgó kultúrtörténet, azaz ismert versenyautó, amiből nagyon kevés van, akkor kiviheti az útra a tulajdonosa. Irigyeljük a fickót, de helyénvalónak érezzük, hogy odalép neki. A művészek által tervezett, festett kocsiknál ez eltűnik. Ezzel pedig értelmét veszti az autó.

Nem én voltam

A héten kézen közön - ez azt jelenti, hogy nem emlékszem, kitől kaptam - elém kerül az NPR Tiny Desk sorozatának egy új darabja. Ez a show arra épül, hogy zenészek egy kis irodában rendezkednek be és ott adnak egy koncertet. Most épp Shaggy-t és Stinget sorsolták egymás mellé, amit imádott az internet.

A pozitív YouTube kommenteket egyébként is szeretem, de itt a hangmérnök és a zenészek olyan dicsőítésének olyan csimborasszója volt, hogy öröm nézni. Ezek után persze megkérdeztem a magyar podkaszt világ kedvenc hangmérnökét, a határtalan tudású Szultánt, hogy mit szól a felvételhez. És neki persze féltucat kifogása volt, kezdve azzal, hogy Sting nem szól elég reggae-sen. Nagyon tanulságos dolog meghallgatni valaminek az elemzését, amit én képzetlen füllel okénak hallok.

Ide gyorsan bedobom a legjobb YouTube kommentet, amit eddig láttam. A Skálmöld és az izlandi szimfonikusok közös koncertjének egyik száma alatt található:

A komment pedig így szól:

This fucking song. Just think about how fucking epic this is. First a guy plays the faggot, how often do people listen to faggot music anymore? Then a minute in a whole fucking orchestra starts playing this masterpiece of a metal song. Then This badass singer starts growling like there is no tomorrow and you cannot help but headbang in the awesomeness of it all. then at about 5 minutes in comes a fucking plot twist in the song and the best fucking guitar riff ever made starts. This godly guitar riff gives hope where there is none. Light where all is dark. This guitar riff has so much energy in it that it could have created the universe, but it decided to be a guitar riff instead. The song continues to be awesome all the way till the last minute where you think the song is going to end. But no, the song doesn't fucking end Instead the drummer goes insane with awesome drum fill and then the whole fucking crowd starts singing with the band while the orchestra goes wild.

Amúgy viszonylag jó leírása a számnak, és annál jóval több. Lepárolatlan lelkesedés szépen megfogalmazva. És igen, az a riff teremthetett volna egy univerzumot is.

Dekoratív semmiségek

Az Artsyn jött szembe egy cikk egy hagyományos, kézműves módszerekkel földgömböket készítő cégről. Idéntől már az Ikeában is lehet vakföldgömböt venni, ami régi vágyam még úgy is, hogy az én rajzkészségemmel, kockát is kihívás rajzolni, nem hogy térképet. A Bellerby & Co.-nál sem történik minden kézzel, itt-ott az Adobe Illustrator is szóba kerül, de a munkafázisok jó része még így is kézimunka. A cikk még egy érdekességet árul el: a Bellerby nem az a fajta brit cég, ami száz-százötven éve létezik, egy időben királyi beszállítók voltak, és az irodában kint vannak a korábbi vezetők portréi. A névadó tulajdonos 2008-ban alapította a céget, miután nem sikerült földgömböt vennie sehol.

Van még egy Artsys anyag: pár hete hosszan tesztelgettem az ImageNet Roulette nevű oldalt, ami egy népszerű ImageNet nevű képadatbázisra épülő művészi projekt. Az ImageNet 600 ezer képét képfelismerők betanítására használják szerte a világon. A Roulette verziót létrehozó két művész - Kate Crawford és Trevor Paglen - arra akarta felhívni a figyelmet, hogy az adatbázis rejtett előítéleteket tartalmaz. Én arra jutottam, hogy ha nem borotválkozom, akkor szalmaözvegynek néz az ImageNeten betanított oldal, borotválkozás után akár pohárszedő pincér vagy búvár is lehetek. Ez messze nem olyan rossz, mint amilyen címkéket fekete felhasználókra ajánlott a rendszer. A Roulette el is érte, amit akart, az adatbázist átrostálják, hogy ne kurvának vagy bűnözőnek címkézzen embereket. (Az ImageNet Roulette sajnos már nem elérhető.)

Bármi, mint művészet

Egy halom fotógaléria került a kezembe mostanában. Az egész azzal kezdődött, hogy az utolsó elképzelhető pillanatban megnéztük a Fortepan kiállítást a Nemzeti Galériában. Ez után pedig elkezdtem végigtekerni, hogy az Index Fortepan rovatában mi van, amit nem láttam. És van sztori egy világjáró Skoda 110L-ről, kubai szövőnőkről, a munkásszállásokról, és persze újranéztem Lissák Tivadar fotóit, amiről Barakonyi Szabolcs, az Index fotórovatának vezetője is beszélt a finisszázson. És akkor még van a sztori azokról, akik megtalálták magukat a kiállítás anyagában.

Aztán volt a New York Times-ban egy anyag matematikusok tábláiról. A cikkben vannak olyan állítások, amiket érdemes lenne megpiszkálni, de még így is egy lenyűgöző anyag. Azért az egyszer már linkelt Susannah Ireland interjúban szobrok között ücsörög a matematikus, szóval akadnak más iskolák is.

Vitatnivaló

A héten is folytatódott a Réz Pál-gate. Az tiszta, hogy milyen pontok miatt lehet támadni Kőrössi József szövegét. Ilyen az intimpistáskodás, a hiteltelenség - hiszen a beszélgetések után hazaérve dokumentálta saját bevallása szerint, azok tartalmát - és a jó ízlés hiányát is. Úgy áll össze a kép, hogy nagyon nem comme il faut megírni, hogy milyen volt Réz Pál. Ez viszont nincs kimondva, csak körbelőve. (ÉS #1 és ÉS #2) Az kiderül, hogy a könyv léte nagyon nem oké, de a miértek árnyékban maradnak. Egyrészt szórakoztató, ahogy az elit magyarázza a saját belső feszültségét. Miközben arra nem nagyon van válasz, hogy ebben a beszélgetésben kit kellene tisztelnünk?

A hét legfontosabb cikkét nem tudtam sehová besuszterolni, de anélkül nincs vége a levélnek. A Tettben jelent meg, némiképp hosszasan és alaposan adatolva, egy esszé arról, hogyan nem ír a sajtó a munkáról, és ennek milyen hatása van a politikára. Bele kell és lehet számolni, hogy a Tett vállaltan baloldali, de ez nem teszi rosszabbá a gondolatokat a nyilvánosság működési hibáiról.

Képek

Indul a csapat - én bal szélen, jobb oldalt a fotógép tulajdonosa Eördegh Péter - kézenközön

Keith Haring Land Roverje - Ron Gilbert CC-BY-SA

Old Man. Hát köszi. - saját/ImageNet Roulette

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #145

lencsés kémes

Sziasztok!

Kezdjük a rossz hírrel: csúszok a dolgaimmal, a Rakasz Extra csak jövő hétvégén tud kimenni. Tök jó témát találtam, de hét közben tartok egy előadást az Internet Hungaryn, és épp a felkészülés ideges fázisában tartok. Sűrű elnézést kérek. Amit kitaláltam, hogy az IH témám - pénz és “pénz” a videojátékokban - megírom Rakasznak is, kisbetűs extrának.

Kémesdi

Az idealistákkal csak a baj van. Nagyobb mennyiségű Homeland-et néztem meg az elmúlt hetekben. Leginkább azért, mert eddig azt hittem, hogy ezzel a címmel csak egy csillagos-sávos hazafias dolog lehet. Ehhez képest egy egészen klasszikus kémsztori, amit megpróbálnak elrontani egy olyan főhőssel, akit az első részben rúgnának ki egy LeCarré sztoriban.

Viszont még így is megvannak benne azok a kémmesterek, akik mosolyogva, bátorító szavakat suttogva kaparják össze az ügynökeiket a földről. Önbizalmat öntenek beléjük, elmondják, hogy minden jó lesz, aztán visszazavarják őket a darálóba. Nem egy A kém, aki bejött a hidegről, de van benne elég feszültség. És ez teszi elviselhetővé a főhőst is, hogy bármit is tesz és gondol magáról, pont ugyanilyen kémmester.

Itt-ott még egy kis hidegháború visszasírás is belefér a műsorba. Mert akkor még voltak szabályai a játéknak - mondják egymásnak az öreg kémek - nem robbantgattak csak úgy. Tán szóba kerül az egymás ügynökeinek nem öldöklése is, mint a régi szép idők egyik jellemzője. Ehhez azonban már hozzáolvasnám a Szkripal-ügy után megjelent elemző Lemil posztot.

Az a baj a kémesdivel persze, hogy ötleteket ad. Már vár rám a Tinker, tailor, soldier, spy (Suszter, szabó, baka, kém) 1979-es BBC-s verziója, amit Gazs ajánlott. És igazából újra kellene nézni az itthon azt hiszem teljesen ismeretlen The Sandbaggers sorozatot is. Meg újra ránézni a Greg Rucka által írt és többek által rajzolt Queen & Country-t. Egyik sem arról szól, hogy ügynöknek lenni nagy buli. Kémmesternek sem igazi, de őket azért csak várja este otthon a whisky és a kandalló. Vegyük csak elő Petrit.

Még kellemesen langyos
volt a kannában a tea.
A férfi, aki bejött a hidegről,
zavarban volt: hogy is lesz ez most?
Lehet, hogy többet nem kell fáznia?

Kis hamis

A hamisítás lenyűgöző dolog, pláne az, amikor kiderül, hogy olyasmit is lehet hamisítani, amiről nem is gondoltam volna. Bort mondjuk lehet, annak szép irodalma van, volt nagy lebukás is az elmúlt évtizedben. Vagy A burgkurvák stricije hangzatos című cikket kell elolvasni, vagy a Sour Grapes című dokumentumfilmet megnézni a Netflixen. Homályosan úgy rémlik, hogy ezeket korábban már ajánlottam is. Ha ismerősnek hangzik Rudy Kurniawan neve, aki több millió dollárnyi bort hamisított és adott el ínyenceknek, akkor igen, ez az a sztori.

Most viszont megtudtam, hogy égetett szeszt is lehet hamisítani. Van is olyan rövid, amiben őrületes pénzek vannak. Ilyen például a whisky. A Rare Whisky 101 brókercég szerint nagyjából 41 millió fontnyi hamis whisky kering a piacon. És a cég leginkább a száz évnél idősebb, gyűjtői darabokról van szó, nem a Loch Kistokaj (palackozták Castle Miskolcon) whiskynek tűnő dolgokról. A Rare Whisky 101 maga is bukik a hamisításon, a fent linkelt BBC cikk apropója az, hogy 55 üvegből származó mintát vizsgáltatott meg a cég és ebből 21 hamisnak bizonyult.

Olvasgatás közben találtam egy olyat, hogy az a dal, amit én Hobo és a M.É.Z. feldolgozásában ismertem - Fenn a hegyvidéken - és azt hittem, hogy egy Burns vers, az valójában népdal. Vagy legalábbis a The Irish Rovers játszotta fel először lemezre. Két néven is lehet ismerni, az egyik a Hills of Connemara, ami a zugszeszfőzés helyét jelöli, a másik pedig a Mountain Tay. Ez pedig nem csak hasonlóan hangzik a teához, de az is. Szóval a szlovákoknak van tátrateája, a skótoknak meg connemarateája, és mindkettő pálinka. (A dalok egy része van Spotify-on vagy Youtube-on, a M.É.Z. dal sehol. Abból sincs jó, ami tényleg Burns, hogy Az ördög elvitte a fináncot.)

Lencse által úgy ahogy

Azt azért figyelitek ugye, hogy csak egy közcím kellett, de megint Pál szeretethimnuszánál, azaz a Korintushiakhoz írott első levélnél vagyunk. Az eredeti textus persze tükör által homályosanról beszél, így:

Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.

Aztán ennek vannak így-úgy átalakított verziói. De hát az egész posztmodern irodalomnak az intertextualitás, a szövegek egymás közti kis kapcsolatai a legnagyobb trükkje. Zárójel vissza.

Jászberényi Sándor újságírói munkásságát nem mindig tudom hová tenni, viszont novellistaként csak elismerően tudok róla szólni, és a most a Facebookon megosztott háborús fotóival is így vagyok. Kamerával sokféleképpen lehet hazudni, de egy Kalasnyikov akkor is egy Kalasnyikov. Ezek meg ráadásul jó, fekete-fehér képek, akkor lenyomva az exponálógombot, amikor kell.

Van még egy érdekes, részben technológiai, részben művészeti téma. Ctein, veterán fotóművész, laborszakértő, szóval olyan szaki, akinek tényleg a kisujjában van a fotográfia színe és visszája. A The Online Photographeren írt a Topaz nevű cég mesterséges intelligenciával működő élesítő eszközéről. Az eszköz arra a problémára ad megoldást, amikor a kép egyszerűen nem lesz éles, bemozdul. Ezt millió dolog okozhatja, de leginkább azt, hogy elszalad a téma, az expozíciós idő meg túl hosszú ahhoz, hogy ezt hagyja neki. (Arról Michael Johnston, a TOP gazdája ír egy kicsit később, hogy az élesség eleve csak az egyik lehetséges jellemzője egy képnek.) A Topaz élesítő cucca egy olyan dolgot tud, amit ígér. Tényleg élesebbek a képek, amiket - amúgy isten erőforrását felhasználva - feldolgoz, és Ctein is erre jut. A cikk képei magukért beszélnek.

Belterj

Szórakoztató reakciók születnek arra, hogy Kőrössi P. József összeszerkesztette és kiadta Réz Pállal folytatott és emlékezetből leírt beszélgetéseit. Nem gyűjtöttem össze az összes linket, mert azt hiszem, hogy a Literán megjelent Kardos András cikk bőven elég az ügy megismeréséhez. Nyárikrisztianizálódik az irodalom, és még milyen vacakul viseli.

Vesd össze Bárány Tibor háygate vagy élesztőbotrány ügyi írásával, ahol még rá lehetett kenni a HVG-re, hogy ők bulvárosították el a vitát. (Persze azért örülök, hogy nem kell megvédenem a HVG cikkét.)

Ennyi a hétre!

Ádám

Rakasz #144

maoris neglizsés

Sziasztok!

A múltkori levél eposzi mennyiségű elütése és pongyolasága ráébresztett, hogy talán rossz gyakorlat este befejezni a hírlevelet. Most teszünk egy próbát a nappallal. (Ugyanitt, rekord mennyiségű - 3! 4? - új olvasó jött. Lehet meg kéne tartani az épp csak olvasható mondatokat? Akárhogy is, sziasztok, sör a hűtőben!)

Apropó pongyola, tudtok még olyan szót, amit ennyire elbirtokolt a nyelvművelés? Ha rákerestek, akkor csupa más emberek nyelvhasználatát leminősítő cikket és fórumbejegyzést találtok. Esetleg közéjük szorul pár tulajdonképpen vett pongyola hirdetése is, bár az inkább már loungewear, franciás műveltségűeknek meg neglizsé.

És ha már nyelvészkedünk, a héten tanultam, hogy németül a pariser az az óvszer beceneve. Rákerestem, hogy ez mégis hogyan alakult így, és találtam egy egészen mókás cikket a témában. Választ speciel nem ad a parizeresdire, de legalább felfejti, hogy az óvszert több nyelv is a franciákhoz köti, meg a szifiliszt is. Kivétel a franciák maguk, akik angol betegségnek nevezik. (Az angolkór teljesen más.) Hosszas guglizás után sem találtam jobb magyarázatot, mint a franciabetegségre adott válasz lenne a szó. Ezt támasztja alá az is, hogy az első nagy szifiliszjárványt a francia hadsereg terjesztette el, az első nagy járvány a harmincéves háború alatt tört ki.

Birodalmak

Évekig jártam vissza Londonba, mert az a város, ahol a Boring konferenciát (a tartalom ilyesmi) rendezik, amiről már sokat lelkendeztem. És mert tulajdonképpen szeretem azt a várost. Több olyan kiállításba futottam bele, amik a birodalmi múlttal próbálnak szembenézni. Ez a múlt ott van mindenhol, nehéz nem megtapasztalni, lásd a lenti képet.

Viszont arról nem beszélnek a háznevek és a közterek, hogy a parafasisakos, malária által rázott üzemmódban is ötkor teázó felderítők létező államokon, kultúrákon trappoltak végig, hogy végre legyen valami a térképek fehér foltjaiban. Ezek az államok és kultúrák gyakran megszűntek a felfedezés miatt. Ez a kontextusa annak a hírnek, hogy Új-Zéland egy kis szigete azt mondta, hogy ha egy mód van rá, ők nem kérnének Cook kapitány hajójának (na jó, másolatának) újbóli kikötéséből. Az érv egyszerű: Cook nem felfedező volt, hanem gyarmatosító, az ilyennek meg örüljön, akinek hat anyja van.

A hajó látogatása a Tuia 250 nevű rendezvénysorozat része lett volna, amely a maorik és az európaiak (erre szó is van, pākehā) első találkozásainak állít emléket. Szerintem nem nehéz megérteni az érzéseiket. Kicsit olyan, mintha Muhi faluban meg akarna állni lovat itatni egy mongol hagyományőrző csapat.

Menjünk tovább Londonnal, mert egyrészt van egy nagyszerű cikk a Balfron Tower dzsentrifikálásáról. (Kösz, Gazs!) Magyarul: kipaterolták a régi, csóró bérlőket, elhelyezték őket itt-ott, felújították az épületet, és most luxusingatlanként adják el, ami által a környék jellege is megváltozik. Aki nem tudja elképzelni, hogy megy ez, a Corvin Plaza mögött megfigyelheti ezt a kilencedik kerületben.

Zárójel: a Balfron Towert az a Goldfinger Ernő tervezte, akiről Ian Fleming elnevezte James Bond egyik ellenfelét. Fleming nem volt a brutalizmus nagy barátja.

Én úgy érzem, hogy az illendőnél már többször írtam le, hogy a rendes, igazi brutalizmus gondolkodott szociális funkciókban is. Azaz volt a közelben közösségi tér, orvos, bolt, játszótér, szóval az ember köré volt tervezve a tér. Minden más csak international style. Most a Balfron Towert épp ezzé fokozzák le.

Zárójel #2: egy olyan panelban lakom, aminek az aljában üzlethelyiségek vannak. Az egyszerűség kedvéért ezeket a sarki ez meg aznak szoktam emlegetni. Van cipész, ruhajavító, kis hentes, pék, ponyvát tartó antikvárium, trafik, fodrász. Ha önálló életre nem is képes a blokk, de nagyon sok szolgáltatás helyben van. És ez így van jól.

A Failed Architecture, ami sokkal többet ad, mint amit a neve ígér, arról írt, hogy az új szélsőjobb építészetszemlélete milyen. Röviden: összemos dolgokat, hogy létrehozzon egy dicső, régi, hagyományos európai építészetet, amit szembe lehet állítani az elfajzott, tán még zsidó is, modernnel és posztmodernnel. A modern és a posztmodern összemosása elég lehetne ahhoz, hogy ne is foglalkozzunk többet velük, de az új széljobbos építészeti források népszerűek.

Ésik Sándor, aki az egyik kedvenc konzervatív szerzőm, pedig nem is holmi újságíró, hanem “csak” újságírókat megszégyenítően jó tollú ügyvéd írt egy nekrológot Rajk Lászlónak. A szöveg nagyobb részben a Lehel piacról szól, arról, hogyan illik a korba, hogyan nem illik abba a rém káros Budapesti ötletbe, hogy mindennek klasszicistának vagy klasszicistává szürkített, újra nem festett szecessziósnak kell lennie. És hogy Rajk megtalálta azt az időt, amikor egy funkcionális, de furcsa, önmagáért és a használóiért való épületet meg lehetett tervezni.

Megnéztétek a múlt héten ajánlott MXC dokumentumfilmet? Remélem igen, mert azóta találtam egy újabb tervezett és létre nem jött várost. Tegyük hozzá, California City úgy kezdődött, hogy a sivatag kellős közepére felrajzolták az utcák hálózatát. Tudjátok mi van a sivatagban? Igen, pontosan, semmi az ég egy adta világon. Az külön érdekes, hogy a téma kutatója, aki megszólal a cikkben a UC Irvine egyetemen végzett. Tudjátok mi Irvine? Egy olyan tervezett város, amit a század közepén a kaliforniai repülőiparra húztak fel. Óriási siker, teljesen működőképesnek bizonyult.

Van még egy múltas téma, ami londonos is, de sehová nem lehet besuszterolni. Tudjátok, mi az a mudlarking? Az ember sétál a folyóparton és igyekszik olyan dolgokat találni, amit pár tíz-száz évvel előtte szórtak a folyóba. Az iszap segít konzerválni, emlékezni, partra mosni ezeket. A Guardian még augusztusban nagyon jó interjút közölt egy ilyen mudlarkkal. Lara Maiklen nem fémkeresővel dolgozik, hanem megérzésekre hagyatkozik, meg persze sok folyóparti sétálásra. Talált már kulcsot, csontot, viktoriánus cipőcsatot. Nem ilyesmiből vesz az ember sarokházat egy tengerre néző szigeten, de mekkora kaland.

Reklám, reklám, csodaország

Hétvégén volt egy pár óra, amikor agyam már nem volt, ellenben még nem is voltam álmos. Ilyenkor - meg munkához háttérzajként - gyakran nézek mainstream vacak filmeket. Most az Éjszaka a múzeumban került sorra, amiről a felénél rájöttem, hogy már láttam is. A sztori röviden az, hogy egy egyiptomi varázstárgy miatt éjszaka életre kelnek a kitömött állatok, viaszfigurák, kiállítási tárgyak, az Ben Stiller által alakított éjjeliőr nagy meglepetésére. Nem nagy ötlet viszont nagy álom. Ki ne akart volna beszélni Dzsingisz kánnal vagy II. Lászlóval. Ugyehogy!

Amúgy is mélyen hiszek abban, hogy mainstream filmeket ér nézni. Öncsalás úgy tenni, mintha nem léteznének és nem formálnák a közgondolkodást. A feladatunk az, hogy egy-egy ilyen filmhez hozzáfűzzük a távolabbra mutató kérdéseket. Ehhez például azt, hogy egy ilyen megfizethetetlen méretű múzeumi PR-eseményt láttunk-e már? A múzeumoknak persze régen van éjszakája, de azóta van már a lángossütőknek meg az erőműveknek is. Viszont mivel minden másnak is van - ideértve a balett-táncosokat és sírkőfaragókat is - ezért az esemény elinflálódott. Mit lehet vajon helyette csinálni?

Tyúk vagy a tojás

A Twitteren találtam egy diát Yann LeCun előadásából. Szerintem magáért beszél, néhány példán keresztül bemutatja, hogy a gyakorlat megelőzi az elméletet.

Az ötletről van már vita is, például abból az irányból, hogy nem az elmélet van késésben, hanem a jelenségek gyűjtőnevének a megtalálása. Optikával korábban is foglalkoztak, mint ahogy elkezdték azt optikának hívni - mondja a kritika. Remek téma.

Be a szervezetbe

A Valve játékfejlesztő cég és a Steam digitális játékbolt üzemeltetője kívülről nézve egy oázis a túlórára és munkahelyi atrocitásokra épülő játékiparban. Elvben egy extrém módon lapos hierarchiát üzemeltetnek, nincsenek főnökök - no gods, no masters - és önszerveződő módon állnak össze a csapatok. Ong Kar Jin cikke arról szól, hogy a gyakorlatban a szervezet hiánya végtelen mennyiségű munkahelyi politikához, kifúráshoz és egyéb nem termelő jellegű tevékenységhez vezet.

A lényeget egy sokkal korábbi szövegből idézi a cikk, Jo Freeman The Tyranny of Structurelessnesséből:

Thus structurelessness becomes a way of masking power

Azaz a struktúra hiánya arra szolgál, hogy elfedje a struktúrát. Ha letagadjuk, hogy van valamiféle hatalmi háló, hierarchia, akkor nehezebbé válik annak a megtárgyalása. Ami a rendszer fenntartásában érdekeltek számára jó. Messzire vivő és fontos gondolat ez: a kérdést fel kell tenni minden egyes esetben, amikor valami bázisdemokratikusnak, anarchistának, a struktúrát elvetőnek állítja be magát.

Resztli

Valamikor a következő hetekben megjelenik egy cikkem a Magyar Narancsban arról, hogy belehallgatnak-e emberek az asszisztens eszközökkel folytatott beszélgetésekbe (igen) és miért (mert így működik az MI tanítása). A cikkhez hosszan beszélgettem Szabados Leventével, aki egyszerre buddhista filozófus, MI-kutató és még sok minden más. Minden interjúnak vannak olyan részei, amik végül nem férnek bele a cikkbe, de ennek a beszélgetésnek ezek voltak az igazán érdekes részei. Nincs szívem nem kiadni őket, úgyhogy megkérdeztem Leventét, hogy megkaphatjátok-e.

“A legnagyobb európai előítélet, hogy azt hisszük, hogy békében élünk. Egy háború kellős közepén élünk, csak a hadszínteret eltoltuk. Hagyományosan azt mondják, hogy a háború a politika meghosszabbítása kickboxra. Mst azt mondanám, hogy a háború meghosszabbítása ismeretelméletre. Magyarul a társadalomnak azokat a képességeit, ami által külső dolgokat objektíven megismerjen, azaz jó predikciós képességgel megismerjen, konszenzusra jusson, döntést tudjon hozni és cselekedni tudjon, na ezeket a képességeket támadják nehézbombázással.

Ebben az oroszok nagy játékosok. Szépen látszik a támadás íve is: kinéznek egy mondást, felkapják és elterjesztik. Ebben élünk. Csak amíg ez nem világos mindenkinek, addig nem tudunk jó törvényt hozni, nem tudjuk jól meghúzni a határt, hogy mit szabad és mit nem.

Amellett, hogy ismeretelméleti háborúban élünk, ismeretelméleti piacn is vagyunk. Amikor kognitív kapitalizmusról beszélünk, akkor azt mondjuk, hogy a fő eszközünk és termékünk a megismerés, a döntés. A fő versengési forma nagyobb politikai közösségek között pedig a megismerés vagy a megtévesztés, ami a megismerés ellentettje. Az igazságképzés monopóliumáért való versengés folyik, ha úgy tetszik narratívaképzés.

Az episztemikus hadviselésnek van már szép apparátusa is. Online marketing, álhírek. Talán a Rolling Stone csinálta meg, hogy vett egy lejárató kampányt a neten ötszáz dollárért. A karaktergyilkosság termékesítve van, dobozban megvehető. Ez az ismeretelmélet, mint szolgáltatás. Amikor predikciót veszel az is ugyanez: jobban tudd, mint a másik, vagy a másik ne tudja. Az egyik címkézi az adatot, a másik zajosítja.”

Képek

Undressed kiállítás - V&A

Cook emléktábla - saját

Balfron Tower - Cianboy / Wikimedia Commons / CC-BY-SA

Welcome To California City - mercedesfromtheeighties // CC-BY

Ennyit a hétre. Jövő héten visszatérünk az Epstein-ügyre, mert nagyon érdekes dolgokat írtak, illetve bálványok dőltek le azóta, amióta utoljára foglalkoztunk vele.

Üdv,

Ádám

Loading more posts…