Rakasz #166

rómeós rakétás

Sziasztok!

Az előző levelet arrébb számoztam valami nyolccal. Majd kitalálok hozzá valami ideológiát. Vagy csak bevallom, hogy elcsesztem.

Erről jut eszembe, mit tudtok a taktikai légzésről. Valamelyik éjszaka az órámon láttam, hogy atom magas a pulzusom. Tudtam én is, hogy stresszelek, épp nagyon sok minden történt, de a szám csak kijózanítólag hat. Ilyenkor az embernek meg kell próbálnia megnyugodnia. (Figyelem, ehhez iszonyatosan nem értek.) A légzésgyakorlatok pedig tök jók erre. Ne nekem higgyétek el, Schell Gergely pszichológus itt beszél a problémakörről. Ő, velem szemben, ért az emberhez úgy általában.

A cikkben pedig ott a taktikai légzés gif, ami kezdésnek jó. A Fitbit okosórák kínálnak hasonló programot, de a gif is bőven elég. Vagy az is, ha megjegyzitek, hogy négy másodperc belégzés, négy másodperc bent tartás, négy másodperc kilégzés, négy másodperc tartás. Ismételni da capo al fine. Aztán reggel jöttek hírek, amik miatt elkezdhettem megnyugodni ténylegesen. Ez egy másik, személyes sztori, ami az én dolgom. Lépjünk.

Technológia és a sereg

Dwo, az ország vezető ekönyves szakértője és régi barátom, harcostársam, miegymás küldte a linket, ami egy régi diasora mutat. Ez a propagandától nem érintetlen diasor arról szól, milyen hatással van az idő a hadseregre. Meg, hogy mennyire nem mindegy, hogy az egyes fegyvernemek milyen időben-időtávban dolgoznak.

A közérthetőség kedvéért vegyünk egy példát. Egy légvédelmi üteg passzív eszközökkel tudja követni a légi forgalmat. Mihelyt azonban rakétát indít, a helyzete nyilvánvalóvá válik. Innentől élet és halál kérdése, hogy 1, mikor tud eltakarodni az előző helyéről 2, kitelepülni egy másik helyre. Mert hát egy idő után megjönnek a cirkálórakéták vagy egy Wild Weasel őrjárat.

YBGSM, azaz you gotta be shittin me, magyarul “nembaszó’” (Forrás: Wikimedia Commons)

Itt viszont egyszer csak elkezd Kittler nyelvén beszélni a szocialista propaganda diasor. Még ha ezt nem is tudja magáról. Nem segít ezen persze, hogy Kittler maga is a posztmodern irodalomtudományi tolvajnyelven írt és hazai értelmezői sem tettek semmit (ld. még lófasz) azért, hogy érthetőbbé tegyék. Pedig az időfogalom ilyetén értelmezése - ami nem csak egyfajta kronológia felállítást szolgálja - marhára fontos huszadik század végi megfigyelés. Aki nem hiszi, pattintsa fel a Defcon játékot és indítson egy valós idejű meccset. Ebben látszik, hogy az időben mozgó csapások, töltetek, hogyan befolyásolják a világ sorsát. Illetve, hogy ki üt először és ki nevet utoljára.

Minuteman siló. Egy interkontinentális ballisztikus rakétánál is tényező az idő (Fotó: Chad Kainz CC-BY)

Úgy érzem, a koronavírus kapcsán nagyon hasonló játékot játszunk, csak a döntések nem ennyire egyszerűek. Jelek mutatnak arra, hogy épp nem nyerünk. (Már, mint állam, mint faj, de.) Illetve valahogy nem terjed az a gondolkodásmód, amit biológusoktól látok. Hogy a természet az nem egy hullámos hajú nő lenvászon szoknyában, sem pedig egy cuki szőrös állat, amit meg kell menteni. Hanem egy olyan rendszer, amiből ki tud esni egy halálos vírus.

Mágia és technológia

Szerintem már írtam, hogy Warren Ellis Cunning Plan című előadását mindenkinek meg kellene hallgatnia. Vagy egye fene, olvassa el. Ellis a technológia mágia metaforái mellett arról beszél, hogy a mágiát és a technológiát valójában nem évszázadok választják el. Cunning Murrell, az utolsónak tartott brit boszorkánydoktor 1860-ban halt meg. Marconi 1874-ben született, és az 1890-es években kezdett dolgozni a drótnélküli távírón. Drótos távíró 1837-ben már volt London és Birmingham között. Nem teszthálózat, hanem rendes kereskedelmi szolgáltatás. Az optikai távíróba bele se menjünk, mert egyrészt Napóleonig kellene visszalapozni. Másrészt szerintem már untig tudjátok, hogy ilyenkor Standage The Victorian Internet című könyvét szoktam ajánlani.

Tititi tá tá tá tititi (Fotó: spurekar CC-BY)

Munkahipotézisnek fogadjuk el, hogy a mágia és a tudomány egyszerre létezett. Sőt, és elérünk a témához, most is egyszerre létezik. Nem feltétlenül arra a nagyon értelmiségi gyakorlatra gondolok, ahogy a mágiát (a szó rá angolul magick, k betűvel!) a technológia vizsgálatára, magyarázatára és kritikájára használják. Akit persze ez érdekel, az Damien “Wolven” Williams írásait keresse meg. Sokkal inkább arra, hogy például Ukrajnában van még népi mágia. Nagyító szemüveggel és Csodaturmixnak öltözött druidával.

Viktoria Sorochinski anyagából egy kicsit hiányzik nekem az idő. Lehet, hogy ha a teljes, hetven képes anyagot látnám, megváltozna ez az érzés. Vannak még ott portrék, történetek, amik talán kikerekítik az a narratívát, hogy Poltava környékén közelebb van a túlvilág a miénkhez.

Megcsináljuk stúdióban

A K2 Züfec című előadását az ember vagy szereti vagy nem. Belterjes színházi poénkodás két órán keresztül. Egy része érthető a színházi belügyek ismerete nélkül is, más része elszáll a fejem felett. Én annak ellenére élveztem, amikor pár éve láttam, hogy teljesen külsős vagyok.

Most, hogy a YouTube-ról újranéztem az előadást, kerestem kritikákat is. Különösen azok érdekesek, amik abból az elit értelmiségi feltevésből indulnak ki, hogy

(…) a színház nem magánügy, hanem közügy.

Ezt pont a Revizoronline-ról származik. Erre a reflexióra az kényszeríti rá az összes kritikust, hogy a darab nagyjából felénél kijön egy pék (valójában világosító) a színpadra és felteszi egy monológban azt a kérdés, hogy de mégis kit érdekel ez az egész bennfentes hülyéskedés? És ezt a kérdést el lehet seperni, de nagyjából minden kultúrtermék kapcsán feltehető a kérdés, hogy és ennek mi a hatása Rakacaszenden. Mondtam már, hogy ez egy jó darab, ugye?

Dal rétessel

Sokat tanulok magamról. Például, hogy van a kontroll elvesztésének az a szintje, amikor az akasztófahumort már nem díjazom. Ezért nem annyira a Drowning Pool Bodies című slágere szól, de még nem is a Megadeth-től a Train of Consequences, bár mindkettő remek szám. Viszont találtam egy olyan Korom Attila felvételt, amit nem ismertem. A dalt igen, a videó új nekem.

Ugyanitt, Korom Attilának is csak egy albuma van fent a Spotify-on. És még csak nem is az a régebbi pár lemez, amit igazán szeretek. Eddig ilyen méretű lyukat csak francia psychobillyből és német punkból találtam a kínálatban.

Karantén gaming

A Morphblade épp csak kicsit komplikáltabb, mint a sakk. Van nagyjából hat fajta mező. Az, hogy mit tudunk csinálni, attól függ, milyen mezőn vagyunk. Az egyes mezők még változtatgathatják egymás hatását, de ez már a magasiskola. Olyan ötdolláros játékról beszélünk, ami megéri az öt dollárt. Lehet vele három percet játszani, megeszik egy órát is, ha nagyon feldühít, hogy megint nem számoltunk valamivel. Tom Francis amúgy itt ír arról, miért írta meg a játékot - egy elméletet/kritikát akart tesztelni - de ezt tök nem kell tudni ahhoz, hogy játsszunk vele.

Ahogy A lé meg a Lola (360p-s felbontás és kalóz, én is restellem) elején mondja, mottó jelleggel, a futballbíró:

A labda kerek, a meccs 90 percig tart, ennyi biztos. A többi már csak elmélet.

Én máshol

Na ahogy a dolgok állnak, ez egy rövid rovat lesz mostanában. Eddig egy ügyfél bizonyult fizetésképtelennek, ami az éhhalálhoz kevés, ahhoz, hogy elővegyem az akasztófahumort, már pont elég. Valamikor megjelenik a vírus előtt írt, csak azóta csúszó Huawei cikkem a Mancsban, illetve jövő héten lesz G7 írásom is. Még lövésem sincs milyen témában.

Kinyitottam múlt hétvégén az összes patreonos cikket nyilvánosra. Újságíróként az ember sok mást nem tud csinálni, amit bedob a közösbe. Ezt viszont igen, meg szívesen. Illetve van új hobbiprojektem, A három testőrt olvasom fel hétköznapokon. Már kardoznak!

Költészeti nyomozás

Egy fórumos barátom, Marcel posztolt egy képet, amin kínai cirokpálinkát iszik. Gondoltam szólok neki, hogy seprűt iszik, előkerestem Gáspár András Kiálts farkast! regényében szereplő verset. Amely regény amúgy felejthetetlen mesterré teszi a közelmúltban elhunyt Gáspárt. Magyar sci-fiből kevesen írtak jobbat. Akik igen, azokról majd idővel ugyanígy megemlékezünk.

Gáspárnál az egyik mellékszereplő, Jen Szun, a Holdvarangy, az akkor még veszni induló csapat lövésze ír egy verset. Így hangzik:

Több mint tízezer li e messzeség
Harmadik Sereg legénye vagyok
Oly különböző az öröm s a kín
Nem tudod, haver, amit én tudok.

Egy pillanatig nem gondoltam, hogy Gáspár vette volna valahonnan a verset. De most rájöttem, hogy zseniális módon nyúlta, Du Fu-tól, a Tang-dinasztia korszakának (isz. 618-907) költőjétől:

Több, mint tízezer li e messzeség...
Harmadik Sereg legénye vagyok;
oly különböző az öröm s a kín;
nem tudod, vezér, amit én tudok.

No nézd, hát ez ugyanaz. És ettől Gáspár regénye nem rosszabb, hanem jobb lesz. Eddig is tudtam, hogy okos ember volt, legyen neki könnyű a föld, de most még egy bizonyítékot kaptam. A vendégszövegek ilyetén alkalmazása játék. Hogy a verset nem egy kitalált mesterlövész írta kétezersokban, hanem a Tang-dinasztia katona költője, ez csak az értelmezési tartományt szélesíti. Én pedig köszönök egy új költőt Gáspárnak.

Sarkalom lovam, égből száll a hó,
vonul a sereg, hegyszorosba ér,
az út meredek, a szikla hideg
és az ujj lefagy: sok a jég, a dér.
A kínai Hold messzi elmaradt,
a sánc-építő vissza sose tér?
Nagy felhő-gerinc úszik dél felé,
ó jaj, hogy belé nem fogózom én!

És ha már katonás és feldolgozós, akkor az ír Szegény Zsuzsinak találtam egy új verzióját. (Aki lemaradt: a valahol állomásoztatott hadsereg szerelmeket és hát gyerekeket hátrahagyó továbbvonulásának alapverse Csokonai Szegény Zsuzsi a táborozáskor című műve. Pont ugyanerről szól a Cold Blow című ír dal is.)

Ugyanennek a jelenségnek van sokkal szívbemarkolóbb megjelenítése a Robin Williams-szel készült Jó reggelt, Vietnam vagy az Acéllövedék (Full Metal Jacket) filmekben is. Nem véletlen, hogy az összes poszt-apokaliptikus Fallout-játék azzal a mondatta kezdődik, hogy

War, war never changes.

Amit amúgy Ulysses S. Grant amerikai elnök mondott, és azóta sem sikerült cáfolnia senkinek. Itt, karanténileg tényleg csak azt tudom javasolni, feleim, hogy vegyétek elő Szilágyi János György életút interjúját, amit már ajánlottam párszor (R#88). Aki azt találta mondani ‘56-ban, hogy:

Szóval, én elképzelhetetlennek tartottam, hogy visszavonuljanak, mert ismertem az athéni demokrácia történetét, és olvastam, hogy amikor az athéniek megszervezték a déloszi szövetséget azzal, hogy a tagjai csak fizessenek, ők majd mindenkit megvédenek. És amikor Mélos ki akart lépni a szövetségből, illetve semleges akart maradni, akkor azonnal megjelent az athéni hajóhad, és az athéni követek elmagyarázták nekik, hogy ezt miért nem engedhetik meg: mert akkor ez precedens volna a többieknek. Utána lerombolták Mélost. Én tehát egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy ez a kilépési kísérlet sikerülni fog, de arra sem gondoltam, hogy nem kellene támogatni.

Senkinek nem javaslom a fatalizmust, de a történelemtudomány egy hasznos diszciplína.

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #157

zsiráfos tonhalszendvicses

Sziasztok!

Mindig keresek új podkasztokat. Nagyon változatos a nemzetközi mezőny, csodákat lehet találni. Már nem olyan, mint az igazi, szép, anarchista blogforradalom legjobb napjai. Van pénz a piacon. De még nem nyomja el az egyedi hangokat. Eleve sokat használ a sokszínűségnek, hogy az egyes alkotókat Patreonon vagy hasonló megoldásokon lehet támogatni. A blogoszféra esetében ezek nem álltak rendelkezésre.

Na de vissza a témához. A You’re Wrong Aboutot hallgattam, annak is egy korábbi adását, ami a Yoko Ono miatt esett szét a Beatles című közismert és teljesen téves ténnyel vitatkozott. Ebben az adásban volt szó Yoko Ono korábbi műveiről, és a Grapefruit című kötetéről, amiben “összeszerelési útmutató” jellegű művek vannak. Inkább mutatom, mint mondom:

TUNAFISH SANDWICH PIECE

Imagine one thousand suns in the
sky at the same time.
Let them shine for one hour.
Then, let them gradually melt
into the sky.
Make one tunafish sandwich and eat.

Röviden, tréül lefordítva, de magyarul: “Tonhalsaláta. Képzelj el ezer napot, amely egyszerre világít az égen. Hagyd őket izzani egy óráig, majd hagyd, hogy lassan beleolvadjanak az égbe. Csinálj egy tonhalas szendvicset és edd meg.”

Egyrészt teljesen örkényi. Másrészt meg jó. Be kell szerezzem a kötetet.

Zöldség-gyümölcs-állat

Az Azonnali véleménycikkeit nem mindig bírom. Aztán beesik egy olyan, mint ez a mostani, amiben a zöld kreditekre hajtó Momentumba száll bele Varsányi Bence. (A tisztesség kedvéért, a Balra Át nyomán.) A matek viszonylag egyszerű: nem lehet egyszerre határtalanul piacbarátnak és rendkívül zöldnek lenni. A környezetvédelem érdeksérelemmel jár, mert olyan dolgokat áraz be - populista húzás: a tüdőnk, az élettartamunk - amiknek korábban nem volt ára.

Van rá momentumos válasz, érdemes azt is elolvasni természetesen. Nagyon ügyes kommunikáció, enélkül tényleg féloldalú lenne a történet. Csalódni maximum annak kell, aki azt hitte egy pillanatig, hogy a Momentum nem centrista.

Helóka! (Iain A Wanless // CC-BY)

Ed Yong az egyik legjobb tudományos újságíró manapság, és mivel ezt más is tudja, ezért Yong remek projekteket csinálhat meg. Most épp Afrikában járt, kideríteni, hogy meg lehet-e menteni a zsiráfokat. Hogy mi elől? Nos, valójában zsiráfból baromi kevés van (kb. 110 ezer), sokkal kevesebb, mint olyan állatokból (pl. afrikai elefánt), amikről azt gondoljuk, hogy meg kéne őket valahogy óvni. (Kivétel persze a kakapó, abból tényleg durván kevés maradt, de már jönnek ki a szarból! Hajrá!)

A cikkből kiderül többek között kiderül, hogy a zsiráfnak a kis bóbitájára kell felszerelni a követős jeladót. És hogy marha nehéz kigáncsolni előtte a zsiráfot, máshogy meg nem megy a dolog, mert mégse lehet őket tűzoltó szerkocsival kergetni. A megmentésük nem reménytelen, vannak olyan populációi, amelyek sokat nőttek, amióta figyelnek rájuk.

Mindenféle reneszánszok

Lassan nincs olyan zenehordozó eszköz, aminek ne lenne reneszánsza. Tényleg. Láttam már új és menőnek számító kazettán kiadott albumot is, pedig hát a jó kazettás emlékek szerintem tényleg ritkák. Maga a technológia ideális esetben tudott szép hangot, de a legtöbb családban Nakamichi Dragon helyett kétkazettás Intersound volt.

Pár hónapja kezembe került egy cikk arról, hogy azért jó használt iPodot venni, mert mindegyik le nem törölt eszköz egy időkapszula. Tizenéves zenék, régi podcast epizódok, mixek laknak rajtuk. Mostanra ott járunk, hogy a OneZero egyenesen iPod modderekről ír, akik életben tartják a régi lejátszókat. Arra emlékszem, hogy az Apple zenelejátszója menő, vágyott tárgy volt. Nekem is volt Nanóm, ami a világ legmenőbb dolgának számított, amíg a padlóval való találkozás során nem alakult át iPod monóvá. Jól megtervezett, kézbevaló, igazi Apple kütyü, valahol értem a rajongást. Sőt még abban is szeretnék hinni, hogy van hely a világban csak egy dologra használható eszközöknek. (Végül is itt a polcon a Kindle, a fiókban meg egy fényképezőgép.) De azért ez az ipodosdi romantikus szép hülyeségnek hat. Amire megint csak szükség van a világban.

Ha levonul a világvége, még lehet, hogy beszerzek egy iPodot (Ryan McGilchrist // CC-BY-SA)

Nagyjából minden népnek van arra meséje, hogy a kívánságokkal óvatosan kell bánni. Natalie Wolchover cikke arról szól, hogy ezeket a meséket azoknak is el kell olvasniuk, akik mesterséges intelligenciával foglalkoznak. Mert a gép az nem gondolkodik, bármennyire is ezt sugallja az intelligencia szó. Ellenben végrehajtja a kapott utasítást.

Minél tágabb egy cél - tegyél jót! - annál nehezebb rá végrehajtó MI-t írni - állítja a cikk. Nem mintha erre nem készítettek volna fel Asimov robottörténetei. Csak mostanában volt egy hurráoptimizmus az MI kapcsán.

Vizuális kultúra ja meg vasbeton

Cathal McNaughton nyert egy Pulitzert a menkülő rohingyákról készített fotóival. Annyira jól sikerült képek, hogy mikor visszaért a bázisául szolgáló Indiába, közölték is, hogy fordulhat megfele, kár lenne egy ilyen tehetséges gyereket visszaengedni az országba. (És akkor még csak Kasmír miatt nem akarták, hogy ott legyen a fotós, azóta voltak muszlimellenes pogromok is.) McNaughton élete, barátai, cuccai, 14 évnyi múltja Delhiben maradt. Ő pedig ahelyett, hogy keresett volna egy másik állást a Reutersnél - lett volna -, hazatért Írországba a szüleit ápolni, és egy kunyhóban él. Nagyon szép interjút közölt vele az Irish Times.

Nekem úgy rémlik, hogy a nagyon színes dolgokban gondolkodó Adam Nathaniel Furman már egyszer bekerült a Rakaszba. Viszont nem találom. Szóval itt van vagy először vagy újra. Általa tervezett lakásban nem biztos, hogy szeretnék lakni, de nem bánnám, hogy ha a bánatos Habsburg-sárgától a lohasztó okkerig tartó felújított panel színskálát kidobnánk Furman színeiért. És persze több színes zebrát!

Projects of the 2010s: Look Down to Look Up, a series of large scale ground art pieces in Croydon. Photos by @rutheward -
-
#adamnathanielfurman
January 7, 2020

Aki esetleg nem olvasott volna elég cikket arról, hogy a sztárépítészek vajon miért dolgoznak oligarcháknak, populista (és szar arc) vezetőknek, annak itt egy új. A szóban forgó építész most épp Bjarke Ingels, a vezető pedig Brazília Orbánja, Jair Bolsonaro. A megfejtés egyik része egészen biztosan az, hogy nagy presztízsprojektekre - mint a Liget, de ezeken a megbízói listákon messze nem Magyarország a legtrébb hely - ilyen helyeken van pénz és politikai akarat. Vagy persze Amerikában, ahol olyan értelmetlen Instagram épületeket fel lehet húzni, mint a Hudson Yards Vessel nevű lépcsőgyűjteménye. (R#120, R#122)

Egy teljesen problémamentes Bjarke Ingels épület (Kristoffer Trolle // CC-BY)

És aztán van a másik, máshogy rossz iskola is. Amikor egy tűnt korszak építészetét akarják ráhúzni az egész városra. Így kerül az MTESZ brutalista irodaháza helyére egy soha nem létezett neoklasszicista épület a Kossuth téren. (Oda voltak korábban még izgalmasabb tervek.) Na és tudjátok hol vannak még ilyen tervek, de rögtön elnöki szinten? Az Egyesült Államokban, ahol Trump mindenből neoklasszicistát szeretne látni, nehogy már a modernitás megfertőzze a szövetségi épületeket.

A hit természetéről

Mostanában gyakran keveredek bele a vallás körüli vitákba. Ez mondjuk elég nagy dolog, ahhoz képest, hogy nem vagyok igazán hívő. Vagy nem gyakorló. Vagy nem az, aki a jóistenre gondol lefekvés előtt utoljára és felkelés után először. Szóval a vitákban leginkább a sportértékük miatt vettem részt.

Ami miatt írok erről, hogy volt pár olyan bevett fordulat, ami többször előjött. Például, hogy mit keres a templomon villámhárító? Erre ugye van egy kézenfekvő válasz is, amely szerint azért, mert a 54/2014. (XII. 5.) BM rendelet előírja. De olcsó kibúvó lenne, vagy legalább is nem válaszol a kérdésbe eldugott kimondatlan, “most akkor ti nem is hisztek?” kérdésre. Ez pedig arra mutat rá, hogy a kérdező nem figyelt a középiskolás filozófia órán. (Jó, tudom, ott senki.) Meg ellógta az értelmiségi modul / közismereti / kötvál filozófiát is egyetemen.

Miért? Mert nincsenek meg olyan megközelítések, amelyek a mindennapi folyamatos gondviselésen túlmutatnak. Például a deizmus, ami szerint Isten belökte a gépet, aztán elment skandináv lottót játszani. Nem egy új ötlet pedig, ha máshol nem, Az ember tragédiájában szembe kellett jönnie:

Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
Amint elzúgtok lábaim alatt.

És akkor még abba bele se mentünk, hogy a vallásosság és a katolicizmus közé tett egyenlőségjel mekkora tévedés. Azt hiszem túlmagyaráztam. Pedig lehet, csak annyit kellett volna kérni, hogy ha vitatkoztok, ne nézzétek teljesen hülyének a vitapartnert.

Dekameronolás

Az Indexen olvastam egy vicces írást arról, hogyan kell nem elmenni otthonról. Mint minden út, ez is az első lépéssel kezdődik, amellyel nem lépünk ki az ajtón. (Tudom, nem teheti meg mindenki.) A következő két-három hónapban iszonyú mennyiségű időt fogunk otthon tölteni. Mostantól igyekszem olyan időgyilkos dolgokat ajánlani egyet-egyet, amikbe bele lehet feledkezni.

Na ez nem az enyém, ez egy jó játékosé (Jacob Kaplan-Moss // CC-BY)

Még origós újságíróként találtam egy hétvégi szoftverajánlóhoz Derek Yu játékát, a Spelunkyt. Nagyon alap mechanikára épül: elindulunk lefelé a bányába kincset gyűjteni, ahogy egyre mélyebbre jutunk, egyre furább ellenfelekkel találkozunk. Előbb-utóbb bukjuk a kalandot - még életemben nem nyertem - és újrakezdjük egy másik, véletlenszerűen generált bányával. Azóta a játékból jelent meg felújított, fizetős verzió. De az eredeti sem lett kevésbé szórakoztató. A két verzióba összesen több száz órát öltem bele, még mindig elő-előveszem.

Üdv,

Ádám

Rakasz #164

tárgyas pánikos

Szerelmes brátim!

Elmondom miért ijeszt meg a koronavírus. Hagyományosan képes vagyok a forrásaimat használva összerakni valami képet a világról. Nem feltétlenül pontos, de kép. Na most nagyjából a “semmi baj”-tól, a “minden rendben”-től az “ássuk el a családi aranyat a kertben és élezzük meg a fejszéket”-ig tartó vélemények jönnek szembe. És nem csak azoktól, akik tegnap még oktatási szakértők voltak. Orvosok, oknyomozók, szóval a valóságban gyökerező emberek. A fene bele. Ami viszont biztos, hogy córesz van, cél nem kerülni kórházba, és jó lenne, ha nem omlana össze a túlterhelés alatt az egészségügyi rendszer.

Azt hiszem, rövidtávon az a megoldás, hogy megőrizzük az eszünket. Ha az nyugtat meg, hogy van otthon húsz kiló liszt, akkor vedd meg. Ha majd ki kell dobni, fene megette, kidobjuk. Ha nem tudsz kenyeret sütni, a húsz kiló kidobása előtt van pár jó recept a neten. Egyszer kaptam egy olyat, amit nem csak hogy a hülye, de állítólag még én is meg tudok sütni. (A Dragomán-félébe belesültem.) Zárójel visszazár. Ha pedig az tart életben, hogy lekicsinyled a veszélyt, akkor ne a lisztes csapat rovására tedd. Emberek vagyunk, a szentségit.

Állatok

Arról lehet felismerni azt, hogy épp nincs kakapó szaporodási szezon vagy más gebasz, hogy a faj megmentésén dolgozóknak van idejük interjúkat adni. Most annyira ráérés van, hogy a Radio New Zealand egy többrészes kakapós podkasztot is kiadott. Az egy dolog, hogy ezek a remek madarak szerepelnek benne, de csodálatos új-zélandi akcentussal beszélő emberek is vannak benne.

Egy hétnél is régebbi hír, de most jött el az ideje: az Őrségbe telepített bölények elkezdték átszabni a környezetüket. Mégpedig a jó irányba. Kellenek a nagy növényevők a természetbe.

Bölcsészhadviselés

A középkori államok határai nem voltak annyira pontosak, mint manapság. Az a dolog, amit mi német egyesítésként tanulunk - nem a keleti meg nyugati, hanem a megelőző kör - az a 39 német nyelvű állam alkotta Német Konföderáció szorosabbra fűzéséről szólt. Na ez itt lent egy még korábbi állapot, ha jól értem.

A Városban blogon megjelent egy jó kritika a városi térfelújításokról. Vannak olyan visszajelzések, amelyek szerint túl enyhe, de szerintem csak azt keverik megértés igényével. Mert amúgy a megértés után nem szereti a koncepciót.

Kötreblog jelleggel van egy Miklós Ágnes Kata interjú az Ectopolison. Ő az a krimikutató, akinek az írásait szoktam szeretni. Nekem új elem, hogy a kötelező olvasmányokról is van szó benne. Abban a kontextusban, hogy a krimi szerencséje, hogy nem vált kötelezővé, ezért olvassák.

Az Ifjú Einstein című ausztrál vígjátékban a hős apja megkérdi a fiát, amikor az bejelenti, hogy fizikus lesz, hogy mi termelnek a fizikusok. A kérdést a bölcsészekkel kapcsolatban is szeretik feltenni, meg a társadalomtudósokkal. Autoriter rendszerekben még inkább, mint máshol. William Davies véleménycikke a Guardianben ezzel foglalkozik.

Cyberpunk ma

Most abba ne menjünk bele, hogy maszkos emberek küzdenek egy világjárvány miatt, ami lefékezi a világgazdaságot is. Ráadásul a nagy cégek is szeretnek úgy beszélni magukról, mintha nem felhasználóik lennének, hanem állampolgáraik. John Naughton a közelmúltban írt erről egy szemlét. És ha már így belementünk, a mindig mérges Tim Maughan pedig arról írt, hogy a design fiction eredetileg egy kritikai és művészi eszköz volt, de mára valahogyan a céges szerszámosládába került bele. A jövőkép videók nagy korai példái hiányoznak nekem a cikkből, de így is érdekes olvasmány.

A fentinél kicsit játékosabb, de ugyanannyira értelmetlen az átlátszó műanyagba öntött Casio F91W óra szerkezetéből képzett tárgy. Ez egy beállíthatatlan, a téli/nyári időszámításra át nem állítható óra. Mint ilyen, dizájntárgy. Mindez annak fényében érdekes, hogy az F91W amúgy egy nagyon posztmodern tárgy. Párezer forintos eldobható dolog, nem vonzó, ellenben évtizedek óta változatlan. Ráadásul egy időben a birtoklása is elég volt ahhoz, hogy az embert bevágják Guantanamóba. Hogy értsétek, ez az órák műanyag reklámtolla, eldobhatós borotvája. A 9/11 utáni pánik leírására alkalmas, hogy ebből nyomot csináltak.

A Lot 2046 épp dizájnirodává alakul át. Na ők amúgy pont ilyesmit, meg céges jövőkép cuccokat fognak csinálni. A portfóliójuk már most megér egy végignézést. A feliratkozós, zéró brandinges, teljesen random tárgyakkat küldős dolog, mint amilyen a Lot2046 volt eddig, egyszerre nagyon menő és üvölti magáról, hogy a privilegizált “nomád elitnek” szól. Plusz egy húsz évvel ezelőtti Gibson regényt idéz fel, a Trendvadászt.

A Sidekick, és ezzel a dizájntárgyaknak vége mára, pedig olyan tárgyi univerzumot képzel el, ahol mindenféle univerzális dokkolók kivennék a kezünkből a mobiljainkat.

Dalok a hétre

A Key&Peele duót mostanában fedezem fel magamnak. Ügyesen forgatnak ki szituációkat, ráadásul még nem kaptam azon őket, hogy lefelé rúgnának. Ami nagyjából az egyetlen fontos mércének tűnik. A lentre beillesztett feminista tengerészdal például csodálatos, és közben rendkívül vicces.

Minden idők legjobb hajós filmje valószínűleg a Kapitány és katona, amiről vagy itt vagy a Rakasz Extra hónap közepi ingyenes utánlövésében már írtam mostanában. Az éneklős részek különösen fontosak, mert amellett, hogy megmutatják, mit tudott csinálni a maréknyi tiszt és a nem durván sok tengerész a hajón, többnyire át is olvadnak egymásba, megmutatva, hogy mennyire kevés hely volt egy sorhajón.

Ha a világ visszatér a normalitáshoz, a portsmouthi tengerészdal fesztivált meg akarom egyszer látogatni. Magyarázat helyett itt egy David Coffin énekelteti a népet valami utcasarkon felvétel. (A csávónak már a neve is passzol!)

Moldova Györgyről, tudom nagy ugrás, de mindjárt összekapcsolom, soha nem tudom mit kellene gondolni. Kezdésnek talán újra kellene olvasnom olyan könyveit, amiket tizensok-huszonkevés éves koromban jártak a kezemben. Az ugrott be, hogy az egyszer már megénekelt (R#156) Lapics kiadó raklapos könyvesboltjában vettem meg diákként A mocsári hajós című könyvét, amiben mindenféle aforizmákat közölt. Nem olyasmi, ami megragad az emberben, de van pár, amit határozottan fel tudok idézni. Ilyen például az darab, ami arról szól, hogy az embernek kell egy vonatkoztatási rendszer.

Válassz ki egy stílusvilágot és tartsd magadat hozzá!

A szerepléseidnél használt kifejezésmódot célszerű egy meghatározott fogalmi körhöz kötnöd, legyen az a Biblia, Marx-Engels művei vagy a népköltészet.

L., a jeles közgazdász gyerekkora meghatározó olvasmányából, Dumas: Három testőréből szokta venni a példáit. Szinte szakmai hitvallásként használja a különböző udvari erőkhöz csatlakozó, olykor egymással is szembekerülő muskétások közös jelszavát:

– „Azért mi maradjunk mindig testőrök!”

Bármilyen stílusideálhoz is csatlakozol, annyi hasznod biztosan lesz belőle, hogy áttételes, mégis hatásos formában tudod jelezni az irányultságodat és a mondanivalódat összefüggő jelkép- és kifejezésrendszerrel juttathatod érvényre.

Hogy ne ilyen komolyan érjünk véget, itt van még a Can’t Forget The Sea című mashup, ami a hiphop és a kalóz esztétikák közti mágikus kapcsolatra épül. Nagy kedvencem.

Dalok repríz

Lamm Dávid előző lemezét hosszan vadásztam a városban, és aztán a sarki Alexandrában találtam meg. Ez mondjuk a sztorit is datálja, akkor még volt Alexandra. Azóta Matyi Dezső cége drasztikus átalakuláson ment át. Jól szóló, csendes jazzt játszott olyan dalokkal, amiket az ember szeretett tízszer meghallgatni egymás után. Úgy tűnik, jön új albuma, mert felbukkant egy új dal.

Én máshol

Elindult a Meti Heteor különkiadás része, az XX. Nagyon sok olyan műsor van, amiben férfiak mondják meg a tutit a technológiáról. Például a miénk is ilyen. Most azt találtuk ki, hogy havi négy műsorból egybe meghívunk egy úgynevezett nőt, aki vagy a technológiában dolgozik vagy van valami köze hozzá. Az utóbbi kitétel persze csalás. Technológia által moderált világban élünk. Aki nem egy jurtában él és húzós kútból származó vízből főzi a paszulylevest sparhelten, az valamilyen viszonyban van a technológiával. Az első vendég azonban nem a paszulyleveses kategóriából jött, hanem a techesből. Ozsvald Eszterrel beszélgettünk, aki három kontinensen üzemelteti alapítótársával a hardveres startupját.

A kedves részvényesek az elmúlt másfél hétben két cikket is találhattak a leveleikben. Az egyik, ami a helynevek természetéről valamit Chester Nimitz amerikai tengerészről szól, azt mindenki elér. A másik egyelőre támogatói tartalom, ez a Shakespeare feldolgozások érdekesebbjeiről szól. Nyilván mélyen elfogult vagyok, de szerintem tök jó ez a Patreon, olyan témákat írhatok meg nektek köszönhetően, amik éppen foglalkoztatnak. Például, hogy hogyan farol Rómeó.

A G7-en múlt héten arról írtam, hogy a Szilícium-völgy bekéredzkedik a takaró alá is. És ha már alvásról és technológiáról volt szó elmeséltem a legvadabb - de nem a leghülyébb! - álmomat.

Ennyi a hétre. Úgyis vasárnap éjszaka van.

Ádám

Rakasz #163

grétás garbótlan

Szerelmes brátim!

Soha nem tudja az ember, hogy hány dokumentuma van, ha egyszerre több gépen vagy több ablakban szerkeszti ugyanazt az írást. Körülbelül ez történt a múlt heti Rakasszal is, amiben benne maradt pár link feleslegben. Nem rossz linkek, de szívem szerint írtam volna hozzájuk legalább egy-egy mondatot. A heti levélben ezek egyike, másika visszaköszön. Szorri, igyekszem jobban figyelni.

Amúgy pedig videós kiadás jön, mert sok olyan anyag került a kezembe, ami sajnos videó. Vagy olyan hanganyag, ahol lehet látni közben a beszélőt. Kezdésként itt van a Partizánban egy beszélgetés Urfi Péterrel, aki számos jó és alapos cikket írt a papok által elkövetett szexuális visszaélésekről.

Erre a videóra válaszul Feri barátom megkérdezte, hogy ugyan kinek van ideje másfél órás videókat nézni. Amire nyilván az a válasz, hogy senkinek. Én is különböző dolgokhoz háttértévének rakom be ezeket a beszélgetéseket. Ennek megfelelően a megértésem egyik határa az, hogy épp mit csinálok, miközben hőseink beszélgetnek.

A legjobbak

A 444 két cikkben megírta (első, második), hogy a kétezertízes éveknek mik voltak a legfontosabb számai. Ez önmagában még akkor sem lenne érdekes, ha eltalálták volna az ízlésemet. De nem tették, a szubkultúrák teljesen más bugyrában mozgunk. Sőt még akár azt is mondhatjuk - a Hírcsárda meg is tette - hogy belterjesnek mondjuk a listát.

Érdekesebb megközelítések is vannak. Paár Tamás, akivel azt hiszem a VS.hu kapcsán futottam össze - bocs, Tamás, tényleg nem tudom, de hálás vagyok érte - például vette a fáradságot és megírta a maga listáját. Ez meg meló, tiszteletreméltó mennyiségű. Pláne, ha az ember beismeri, hogy néhány számról nincs vagy csak mobilos felvétel szinten van felvétel.

A fent említett VS szerkesztősége mellett volt az Utópia nevű szórakozóhely, amit elsőrangú emberek üzemeltettek. Egy este kifogtuk, hogy Lenthár Balázs gitározott ott. (A link alatt egy fél órányi Fishing on Orfű fellépés van.) Saját célra van felvételem, mert kidobtam az asztalra a tudósítós táskámban többnyire ott lévő rekordert az asztalra. De abból nem feltétlen halljátok, miért lenne rajta a százas listámon a Mr. Valentine’s Dead pont arról az estéről.

Csak még egy zene

Már az is meglep, hogy van még Bankrupt és ilyen virulensek, de ez a tavalyi szám még ráadásul nagyon király is.

Ön emigráns kelet-római császár…

…ha érdekli mi történik önnel, lapozzon a négyszázadik oldalra, és nyugodjon békében. Az van, hogy rájöttem a héten, hogy a barátaim egy része sem olvasta Dürrenmatt A nagy Romolus drámáját. Pedig alapszöveg arról, hogyan zár be az ember egy birodalmat. Az egyszerűség kedvéért van egy színházi felvétel is belőle, bár az, hogy a két kamarást egy színész játssza, Spurius Titus Mamma futárt pedig egy bokorugró, nem tetszik.

Ha esetleg ez tetszett, akkor szerintem Az öreg hölgy látogatásával kell folytatni a sort, mert A fizikusokat mindenki ismeri már. Ugye?

Radiálbalett

Petr Šimurdára hiába kerestem, csak cseh és szlovák historic rallye versenyek oldalait találtam. Szóval fogalmam sincs, hogy kicsoda. Viszont a lenti videóban olyan csinosan megtáncoltatja a 130 LR-es versenyskodát, hogy öröm nézni. Egyszer odaveri a korlátnak, na de hát ez egy versenyautó, nem Fabergé-tojás.

Az autós hangulatra Lali duplázott durván rá, aki egyrészt átdobált vagy három videolinket, másrészt rámripakodott, ha közben beszélni próbáltam. Az első ez volt:

És be fogom linkelni a következőt is, mert Valentino Balboni, a Lamborghini legendás tesztpilótája nagyon mókásan hozza a vén kecskét benne.

Bárki csalhat

A múlt heti jóvátételi botrányokhoz kapcsolódik, hogy bármennyire hamisan cseng is történelmileg a ‘jó európaiak csak megőrizték a kincseket’ olvasat, van egy olyan narratíva, amiből hangzik teljesen falsul. Nevezetesen, hogy tényleg vannak államok, amiknek nincs megfelelő infrastruktúrája. Persze megint érdemes Afrika történetéhez fordulni, és megvan, miért nincs.

Még érdekesebb, amikor kiderül, hogy az afrikai képzőművészet gyűjtőjéről és mecénásáról derül ki, hogy a házi kasszája kényelmetlenül közeli összeköttetésben van egy ditatúra államkincstárával. Most épp Sindaka Bokolóval kapcsolaban merült fel, hogy a tárcája túl közeli kapcsolatban van Angola 2018-ban leköszönt diktátorával.

Minden, felülről

A drónokban az a nagyon jó, hogy adtak egy új nézőpontot a fotósoknak. Minden felkelti a kreativitást, ami egy kicsit kibillent a megszokottból. Minden ismerősömnek ajánlgattam az amúgy noextrás, egy marék mogyoróért megvehető kínai halszemeket, egyszerűen csak azért, mert azzal bele kell mászni a téma arcába, és van, hogy vicces a végeredmény. Tízből egyszer mondjuk, de akkor megéri.

Na a drón ennél nagyobb bulinak tűnik. Van is hirtelen két galéria ennek a bizonyítására. Bernhard Lang a duisburgi ThyssenKrupp acélművet fotózta meg fentről, és szerencsére felrakta a Stahlwerk című anyagot a netre. Nem látni közelről a koszt meg a port, de az ugyanolyan színű anyagtengerek, amiknek csak kiterjedése és textúrája van, jellege viszont nem nagyon, csak átadja azt, hogy itt nagy területet szennyeztünk össze mindenfélével.

(Fotó: Michael Staats // CC-BY)

Tom Hegen The Greenhouse Series című sorozata a holland üvegházakat mutatja meg felülről. Itt is az az érdekes, ahogy tájelemmé válik az ipar. (Hegen többi sorozatát is érdemes végigkattintgatni.) Ennek kapcsán jelentek meg mostanában cikkek arról is, hogy a hollandok mekkora élelmiszerexportőrök. Itthon az Octogonban láttam ilyet. Ehhez nem árt hozzáolvasni James Wongot - tudom, mindig vele jövök - hogy tudjuk, hogy a zöldség/gyümölcs/virág export amúgy kalóriában számolva annyira nem király. Azaz Hollandia nagyon nem önfenntartó.

Aztán vannak még képes dolgok. Egyrészt egy remek fekete-fehér anyag Charles Mostollertől a philadelphiai városi fekete cowboyokról. (Amit valakitől kaptam, de kitől? Mindenesetre köszi!) És szerintem nagyon érdekes Chloé Jafé jakuzafeleségekről készített anyaga is. Ezt viszont innen-onnan kell összekeresgélni. Kezdésnek itt van pár. (És erre is.)

Végül pedig egy hír: a Smithsonian valami eszméletlen mennyiségű - 2,8 millió - fotót adott ki szabadon felhasználható módon. Hát mennyire jó már ez.

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #162

bronzos elsietett

Sziasztok!

Mosakodással kezdem, mert megkaptam kérdésnek, hogy direkt írok-e ilyen cirádás mondatokat két-három kapcsolással ide meg oda. A válasz nem. Ilyen az, amikor viszonylat automatán írhatok, nem figyelve arra, hogy cekkeres Pityu bácsi vagy kávéhiányos HR Generalist Márti is könnyedén olvassa. Specifikációra, a feltételezett olvasó szempontjait fejben tartva írni meló. A Rakasz ezzel szemben játszótér. Na de megpróbálok most kevésbé ugrálni, lássuk mire jutunk.

És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált; "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"

Na ez már Arany János Bolond Istókja volt, mert a mire megyünk fordulat automatikusan meghívja ezt a szöveget. Egy jó anekdota ebben a hosszúságban már tud ütni.

Itt egy bomba, ott egy bomba

Lehet, már meséltem, de amikor origós voltam, akkor vagy két-három bombariadót végigéltünk. Akkoriban építették az E épületet az Infoparkban, és volt, hogy a földmunkák közben második világháborús bombákat találtak a földben. Nincs messze a déli vasúti összekötő híd, az ember meg hajlamos pontatlanul bombázni, ha közben lövi a légvédelem. Megesik na.

Onnan ugrott be ez, hogy egy beszélgetéshez meg kellett keresnem, hogyan bombázták Londont a második világháború alatt. Eleve össze kellett rakni magamban, hogy a Blitz az 1940-41-ben történt. Ez alatt a britek összeszervezték a RAF-t, radarokat építettek, megtanulták zavarni a német rádiónavigációs berendezést, keep calmoltak és carry onoltak.

A másik, amit a világháborúhoz szoktunk kötni, a V1-es és V2-es bombázások pedig 44-45-re tehetőek. És a kettő között volt még a szövetséges szőnyegbombázásra válaszul - mondták a németek - elindított német terrorbombázás, aminek során történelmi városokat támadtak. Azt is a héten tudtam meg, hogy ez utóbbid Baedekker Blitznek (magyarosan Bédekker) hívták Karl Baedekker népszerű útikönyvei után.

Vissza Londonban. Van egy Layers of London nevű oldal, ahol sok alaptérkép mellett egy háborús kárfelmérő réteget is be lehet kapcsolni. És akkor az ember rádöbben, hogy ott, ahol ma a Barbican áll, ott valaha házak álltak. Amit persze tudtam, mert valami múzeumban olvastam egy poszteren. De mégis más látni a házakat, besatírozva feketével, hogy azokon már nem segít egy ügyes kőműves.

Így kell anyázni

Remek szöveget kaptam - köszi Tamás! - amiben egy kortárs filozófiainak álcázott szöveg szétkapása zajlik. Olyan elegánsan, késsel, villával, szikével történik ez a szétkapás, hogy öröm olvasni.

A buborékoszlop-megközelítés igazi jolly joker: azzal, hogy szinte korlátlan szabadságot enged az egyes témák közti váratlan ugrásoknak, nagymértékben támogatja az asszociatív felépítést. A könyv olvasása során rendre az volt az érzésem, hogy Lovász visszaél az eszközzel, gyakorlatilag teljes fejezeteket lehetne elhagyni anélkül, hogy a szubsztantív filozófiai mondanivaló kevesebb lenne.

vagy

Ha szerencsénk van, akkor ezekbe az elemzésekbe – szintén véletlenszerűen, laza asszociációkkal összekapcsolva – filozófiai állításokat helyez el a szerző, anélkül, hogy érvekkel fárasztaná az olvasót.

Nagyon szép szöveg.

https://qubit.hu/2020/02/18/az-uj-imposztor

https://www.iphoneincanada.ca/news/apples-attention-to-product-details/

https://artportal.hu/magazin/elvesztheti-legnagyobb-gyujtojet-es-mecenasat-a-kortars-afrikai-kepzomuveszet/

A kinccsel csak a baj van

Bedobták a görögök a héten, hogy a briteknek az EU-val kötött kereskedelmi egyezményének legyen része az is, hogy Nagy-Britannia visszaadja az Elgin-márványokat. A következő napot a britek felháborodott nagy levegők vételezésével, tiltakozással, csúnyán nézéssel töltötték. Ahogy azt amúgy mindenki várta.

Az Elgin-márványok egy egész seregnyi márványszobrot jelent, amelyet az athéni Akropoliszról szerelték le a Görögországot épp uraló törökök. A szobrokat 1801 és 1812 között vette meg Lord Elgin, aki Londonba szállíttatta azokat, eladta a kormánynak, ami pedig a British Museumnak ajándékozta azokat. Manapság megoszlanak a vélemények, hogy mennyire volt legitim üzlet ez. A görögök nyilván szeretnék visszakapni a márványszobraikat.

Az Elgin-márványok helyzete, ha nem is egyszerű, de legalább átlátható. Akár úgy keretezzük a kérdést, hogy egy megszálló hatalom adta el a talált cuccokat, akár úgy, hogy opportunisztikus britek vásároltak fel mindent, amit eléjük raktak. A benini bronzok nevű tárgycsoport, amikből csak a British Museumban 700 darab van, eggyel bonyolultabb. Ezeket egy 1897-es büntető expedíció során hurcolták el a britek Beninből. A büntetésre azért volt szükség, mert a benini királyság nem kért a britekből. A módja pedig a főváros kifosztása és felgyújtása volt. Szóval a szokott gyarmatosító biznisz.

A zsákmányt, ami három-négyezer bronz (és egyéb fém) szoborból állt, elárverezték. A British Museum mellett jutott több nagyobb német múzeumba, pár amerikaiba. Hozzánk legközelebb Bécsben lehet megnézni egy kétszáz darabos kollekciót. A Benini Királyság megszűnt, de Nigéria a maga részéről szeretettel várná vissza a műkincseket.

Nyissunk egy nagy zárójelet: a Gyökerekben meg a többi hasonló filmben Afrikából többnyire egyszerű falvakból hurcolják el a rabszolgákat. Elég csak párat megnézni a Benini Birodalomban készült szobrokból, maszkokból, hogy az ember rájöjjön, hogy nagyon fejlett tárgykultúrával rendelkeztek. Nem is kell a 19. századi tárgyakat keresni, a leghíresebb, a 16. századból származó benini elefántcsont maszk is csodálatos.

Pár éve van arról szó, hogy ezeket a műkincseket csak vissza kéne juttatni. Macron elnök pár éve kilátásba helyezte, hogy Franciaország visszaszolgáltat a gyarmatokról elhurcolt tárgyakat. De lapzártáig nagyjából egy darabot sikerült.

A vitának van egy német oldalszála is, ahol felbukkan a ‘mi csak megmentettük’ gondolat is. Ebbe bele lehet akadni több ponton, de nagyon sok a mi lett volna ha jellegű kérdés. A gyarmatosító államok felmentéséhez pedig egyik út se vezet.

Hallgatnivaló

Kátai Zoltánt én már istenítettem itt, ezért mi lenne, ha nem tenném meg újra. Vagy maximum egy-két többszörösen bővített, túlterhelt mondatban. Az egész históriás ének hagyományt meg a többnyire Balassival tanított reneszánsz költészetet nem érdemes a versekhez tartozó dallamok nélkül vizsgálni. Az In laudem confiniorum - más néven A végek dícsérete esetleg Egy katonaének - is azzal kezdődik, hogy “Csak búbánat nótájára”. Ezt a szöveget mindenkivel megtaníttatják középiskolában, tudjátok ti is: vitézekmilehet ezszélesföldfelett szebbdologazvégeknél. Na most ezeknek a szövegeknek a használati módja nem az volt, hogy a nebulók két levegővétel között annyit mondtak el belőle, amennyi az eszükbe jutott. Ezért jó nekünk, hogy Kátai korabeli híradóként, hangszerkísérettel énekli el, hogy mi a stájsz Hunyadival.

Kötreblog

Elfogytak a mentségek. Aki eddig azért nem olvasta Trenka Csaba Gábor La Grande Image című alternatív történelmi regényét, mert abból nincs e-könyv változat, most kereshet új kifogást.

Képek

Dornier bombázók London felett - Wikimedia Commons // IWM // közkincs

Néhány dombormű az Elgin-márványok közül - Tilemahos Efthimiadis // CC-BY-SA

Benini bronzok - Son of Groucho // CC-BY

Ennyi a hétre.

Ádám

Loading more posts…