Rakasz #162

bronzos elsietett

Sziasztok!

Mosakodással kezdem, mert megkaptam kérdésnek, hogy direkt írok-e ilyen cirádás mondatokat két-három kapcsolással ide meg oda. A válasz nem. Ilyen az, amikor viszonylat automatán írhatok, nem figyelve arra, hogy cekkeres Pityu bácsi vagy kávéhiányos HR Generalist Márti is könnyedén olvassa. Specifikációra, a feltételezett olvasó szempontjait fejben tartva írni meló. A Rakasz ezzel szemben játszótér. Na de megpróbálok most kevésbé ugrálni, lássuk mire jutunk.

És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
"No hát, no!" így kiált; "én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!"

Na ez már Arany János Bolond Istókja volt, mert a mire megyünk fordulat automatikusan meghívja ezt a szöveget. Egy jó anekdota ebben a hosszúságban már tud ütni.

Itt egy bomba, ott egy bomba

Lehet, már meséltem, de amikor origós voltam, akkor vagy két-három bombariadót végigéltünk. Akkoriban építették az E épületet az Infoparkban, és volt, hogy a földmunkák közben második világháborús bombákat találtak a földben. Nincs messze a déli vasúti összekötő híd, az ember meg hajlamos pontatlanul bombázni, ha közben lövi a légvédelem. Megesik na.

Onnan ugrott be ez, hogy egy beszélgetéshez meg kellett keresnem, hogyan bombázták Londont a második világháború alatt. Eleve össze kellett rakni magamban, hogy a Blitz az 1940-41-ben történt. Ez alatt a britek összeszervezték a RAF-t, radarokat építettek, megtanulták zavarni a német rádiónavigációs berendezést, keep calmoltak és carry onoltak.

A másik, amit a világháborúhoz szoktunk kötni, a V1-es és V2-es bombázások pedig 44-45-re tehetőek. És a kettő között volt még a szövetséges szőnyegbombázásra válaszul - mondták a németek - elindított német terrorbombázás, aminek során történelmi városokat támadtak. Azt is a héten tudtam meg, hogy ez utóbbid Baedekker Blitznek (magyarosan Bédekker) hívták Karl Baedekker népszerű útikönyvei után.

Vissza Londonban. Van egy Layers of London nevű oldal, ahol sok alaptérkép mellett egy háborús kárfelmérő réteget is be lehet kapcsolni. És akkor az ember rádöbben, hogy ott, ahol ma a Barbican áll, ott valaha házak álltak. Amit persze tudtam, mert valami múzeumban olvastam egy poszteren. De mégis más látni a házakat, besatírozva feketével, hogy azokon már nem segít egy ügyes kőműves.

Így kell anyázni

Remek szöveget kaptam - köszi Tamás! - amiben egy kortárs filozófiainak álcázott szöveg szétkapása zajlik. Olyan elegánsan, késsel, villával, szikével történik ez a szétkapás, hogy öröm olvasni.

A buborékoszlop-megközelítés igazi jolly joker: azzal, hogy szinte korlátlan szabadságot enged az egyes témák közti váratlan ugrásoknak, nagymértékben támogatja az asszociatív felépítést. A könyv olvasása során rendre az volt az érzésem, hogy Lovász visszaél az eszközzel, gyakorlatilag teljes fejezeteket lehetne elhagyni anélkül, hogy a szubsztantív filozófiai mondanivaló kevesebb lenne.

vagy

Ha szerencsénk van, akkor ezekbe az elemzésekbe – szintén véletlenszerűen, laza asszociációkkal összekapcsolva – filozófiai állításokat helyez el a szerző, anélkül, hogy érvekkel fárasztaná az olvasót.

Nagyon szép szöveg.

https://qubit.hu/2020/02/18/az-uj-imposztor

https://www.iphoneincanada.ca/news/apples-attention-to-product-details/

https://artportal.hu/magazin/elvesztheti-legnagyobb-gyujtojet-es-mecenasat-a-kortars-afrikai-kepzomuveszet/

A kinccsel csak a baj van

Bedobták a görögök a héten, hogy a briteknek az EU-val kötött kereskedelmi egyezményének legyen része az is, hogy Nagy-Britannia visszaadja az Elgin-márványokat. A következő napot a britek felháborodott nagy levegők vételezésével, tiltakozással, csúnyán nézéssel töltötték. Ahogy azt amúgy mindenki várta.

Az Elgin-márványok egy egész seregnyi márványszobrot jelent, amelyet az athéni Akropoliszról szerelték le a Görögországot épp uraló törökök. A szobrokat 1801 és 1812 között vette meg Lord Elgin, aki Londonba szállíttatta azokat, eladta a kormánynak, ami pedig a British Museumnak ajándékozta azokat. Manapság megoszlanak a vélemények, hogy mennyire volt legitim üzlet ez. A görögök nyilván szeretnék visszakapni a márványszobraikat.

Az Elgin-márványok helyzete, ha nem is egyszerű, de legalább átlátható. Akár úgy keretezzük a kérdést, hogy egy megszálló hatalom adta el a talált cuccokat, akár úgy, hogy opportunisztikus britek vásároltak fel mindent, amit eléjük raktak. A benini bronzok nevű tárgycsoport, amikből csak a British Museumban 700 darab van, eggyel bonyolultabb. Ezeket egy 1897-es büntető expedíció során hurcolták el a britek Beninből. A büntetésre azért volt szükség, mert a benini királyság nem kért a britekből. A módja pedig a főváros kifosztása és felgyújtása volt. Szóval a szokott gyarmatosító biznisz.

A zsákmányt, ami három-négyezer bronz (és egyéb fém) szoborból állt, elárverezték. A British Museum mellett jutott több nagyobb német múzeumba, pár amerikaiba. Hozzánk legközelebb Bécsben lehet megnézni egy kétszáz darabos kollekciót. A Benini Királyság megszűnt, de Nigéria a maga részéről szeretettel várná vissza a műkincseket.

Nyissunk egy nagy zárójelet: a Gyökerekben meg a többi hasonló filmben Afrikából többnyire egyszerű falvakból hurcolják el a rabszolgákat. Elég csak párat megnézni a Benini Birodalomban készült szobrokból, maszkokból, hogy az ember rájöjjön, hogy nagyon fejlett tárgykultúrával rendelkeztek. Nem is kell a 19. századi tárgyakat keresni, a leghíresebb, a 16. századból származó benini elefántcsont maszk is csodálatos.

Pár éve van arról szó, hogy ezeket a műkincseket csak vissza kéne juttatni. Macron elnök pár éve kilátásba helyezte, hogy Franciaország visszaszolgáltat a gyarmatokról elhurcolt tárgyakat. De lapzártáig nagyjából egy darabot sikerült.

A vitának van egy német oldalszála is, ahol felbukkan a ‘mi csak megmentettük’ gondolat is. Ebbe bele lehet akadni több ponton, de nagyon sok a mi lett volna ha jellegű kérdés. A gyarmatosító államok felmentéséhez pedig egyik út se vezet.

Hallgatnivaló

Kátai Zoltánt én már istenítettem itt, ezért mi lenne, ha nem tenném meg újra. Vagy maximum egy-két többszörösen bővített, túlterhelt mondatban. Az egész históriás ének hagyományt meg a többnyire Balassival tanított reneszánsz költészetet nem érdemes a versekhez tartozó dallamok nélkül vizsgálni. Az In laudem confiniorum - más néven A végek dícsérete esetleg Egy katonaének - is azzal kezdődik, hogy “Csak búbánat nótájára”. Ezt a szöveget mindenkivel megtaníttatják középiskolában, tudjátok ti is: vitézekmilehet ezszélesföldfelett szebbdologazvégeknél. Na most ezeknek a szövegeknek a használati módja nem az volt, hogy a nebulók két levegővétel között annyit mondtak el belőle, amennyi az eszükbe jutott. Ezért jó nekünk, hogy Kátai korabeli híradóként, hangszerkísérettel énekli el, hogy mi a stájsz Hunyadival.

Kötreblog

Elfogytak a mentségek. Aki eddig azért nem olvasta Trenka Csaba Gábor La Grande Image című alternatív történelmi regényét, mert abból nincs e-könyv változat, most kereshet új kifogást.

Képek

Dornier bombázók London felett - Wikimedia Commons // IWM // közkincs

Néhány dombormű az Elgin-márványok közül - Tilemahos Efthimiadis // CC-BY-SA

Benini bronzok - Son of Groucho // CC-BY

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #161

fizikai tárgyak szárazföldön és vízen

Sziasztok!

Többen egyszerre fertőztek meg a bandcampitisszel, de Warren Ellis nagyban felelős azért, hogy néha cédék jönnek a postaládámba. Hogy miért Bandcamp, amikor a zenék nagy része megvan a Spotify-on is? Tehetnék úgy, mintha mindig hallanám a különbséget az mp3 és a flac formátumok között, de ehhez nagyon tré mp3 kell. Viszont jó arra gondolni, hogy látható mennyiségű (85 százalék) pénz kerül át a vásárlásom után a zenészekhez. A fizikai kiadványok pedig tárgyak. Az embernek néha szüksége van tárgyakra, minden másra ott van Marie Kondo.

Arra azért rájöttem, hogy van egy éles és jól felismerhető határ. Ezt a médiumok mentén lehet meghúzni. A remek Sahel Soundsnak van néhány olyan kiadványa, ami a szaharai zene terjedéséről is mond valamit. Whatsappon továbbított élő felvételek, mobilon mp3-ban terjedő alkotásokra gondoljatok. Ilyen például Oumou Diabate és Kara Show Koumba Frifri közös lemeze.Van ezek közül, ami hivatalos kiadásként túl kimódoltnak tűnik. Ugyanakkor az olyan mondatokat, mint

Mdou Moctar is a guitarist from Tchin-tabaradene, Niger. "Anar" is an autotuned love ballad, a huge success on cellphones throughout the Sahara.

nem lehet csak úgy zárójelbe tenni. Már csak azért sem, mert az Anar is jó, de Mdou Moctar lemeze a Sousoume Tamachek aztán tényleg kifogástalan.

De megint fecsegek, ahelyett, hogy a másik jelenségkörről beszélnék. Ugyanennél a kiadónál érhető tetten, hogy rendes CD-s kiadás helyett mindenféle extra vinileket ad el. Elfogynak, szóval az üzleti modell rendben van. Ugyanakkor nekem kéne vennem egy lemezjátszót vagy legalább pár kábelt, hogy megint támogathassam a zenészeket. Mert hát lejátszatlan vinilt nem vesz az ember. (Vagy nem sokat, mert a Kara Libanon ott a polcon.)

Még egy zárójel. Felnőttként képregényalbumot rakni a polcra. Az jó érzés még. De erről majd jövő héten lesz szó.

“Hölgyeim és uraim! A jövő…”

A válság feldolgozásának egyik fázisa, hogy igazán vad sci-fi hülyeségeket hangosítanak ki. Ezek közös jellemzője, hogy bár isten pénzébe kerülnek, olcsóbbak, mint egy valódinak tűnő megoldás. Őrületes kulturális és anyagi különbségek vannak az első és harmadik világ között? (Erről különvéleménye van Hararinak, de azért lehet ilyenje, mert nem pakisztáni hadiárva.) Szórjuk tele az eget netsugárzó műholdakkal, mert a net majd megold mindent? Marhaságnak hangzik? Legalább két cég dolgozik ezen.

Most épp a hollandok álltak elő egy tervvel, ami segítene megelőzni, hogy az országuk búvárparadicsommá váljon. A Mapmaker Facebook oldalon, amit David Garcia csinál, jött szembe az északi-tengeri fal ötlete.

A fenti falkomplexumot állítólag 500 milliárd euróból meg lehetne úszni. Már a kommentelők is emlegetnek olyasmit, hogy jóval kisebb árvízvédelmi projektek is hajlamosak drágábbak lenni. Ráadásul a fal trükkössé tenné olyan kikötők elérését, mint Rotterdam.

Van rendesebb forrás is, a Guardian megjelöli, hogy a fal ötletét a Royal Netherlands Institute for Sea Research dobta be a köztudatba. Szerepel egy olyan idézet is a szövegben, hogy:

“A rise of 10 metres by the year 2500 is predicted, according to the bleakest scenarios. This dam is therefore mainly a call to do something about climate change now. If we do nothing, this extreme dam might just be the only solution.”

Magyarul törekedni kellene arra, hogy ne a bitang nagy gát megépítése több évszázadon keresztül legyen a megoldás. Na erre mondtam, hogy először jöttek a sci-fi hülyeségek. Nálam okosabb emberek írták le - és most feszülök, mert nem emlékszem, hogy hol - hogy a klímaváltozással az a baj, hogy túl gyors a mostani része ahhoz, hogy kényelmesen ki lehessen mozogni, ellenben csak hosszabb egy üzleti negyedévnél. A pénzügyi-politikai kultúránknak meg pont van egy ilyen alakú vakfoltja. Az azért megnyugtató, hogy a fosszilis ipart úgy árazza le a piac, mint annak a rendje.

Kötreblog

Sudár Balázs, akit Az élet meg minden interjú miatt már egészen biztosan ajánlottam, nagyot megy a sajtóban. Volt vele interjú az Indexen. És a Qubit beszélgetős estjén is ott ült az asztal körül. Szerintem fontos, hogy az őstörténetet visszahozzuk a közbeszédbe, ne hagyjuk ebek harmincadjára, meg ne adjuk oda a furcsa szíriuszi hátrafelé nyilazó magyaroknak. Ez mégis csak egy tudományos terület. (Erről egy zárójelnyi szó volt az épp ma pubilkált Meti Heteor podkasztban is, aminek egyrészt az egyik műsorvezetője vagyok, másrészt, aminek felvétele során a NAT körüli értelmes beszélgetés kereteit kerestük. Én egy üveg csavarzáras bor körül találtam meg azt.)

Mostanában jelenik meg Darran Anderson új könyve, ami arról szól, hogy milyen volt felnőni Derryben/Londonderryben. Amiben persze benne van a teljes huszadik század végi ír történelem, az apa és nagyapák révén pedig még több. Andersont nagyon közelinek érzem magamhoz, és nem csak azért mert majdnem egykorúak vagyunk. Ha kilőttem ezt a hírlevelet, megyek behívom az új könyvet.

Digitális kultúra

A TikTok mindenkinek megvan? Vagy úgy, hogy Musical.ly? Rövidbe: ez az a rövid videók (15 másodperc) készítésére és megosztására szolgáló platform, ahol most pezseg a kultúra. Régen a Vine volt ilyen, azzal a különbséggel, hogy az nem volt kínai kézben. A New York Timest szokták azzal cikizni, hogy mindenki után vesz észre kulturális jelenségeket. De most írtak egy tök jó cikket a Renegade nevű, a TikTokon keresztül elszabadult táncról. És mivel pont annyira öregesek, mint én, tök jó tempóban tették ezt.

A lényeg röviden a következő: fiatal színes bőrű (izé people of color, aki jobbat tud rá, szóljon) alkotók munkái rém hatékonyan terjednek el. Csak közben, mint ez a Renegade esetében is történt, lekopik róla a koreográfus neve. Aki ebben az esetben egy 14 éves lány volt, Jalaiah Harmon, Fayettevilleből. A probléma forrása, hogy a TikTok mainstream, ott terjed el az, amit Dubsmashen vagy még ezoterikusabb platformon publikálnak az alkotók.

Aki úgy érzi, hogy a mi a mainstream vitába csöppenünk bele, az nem téved nagyot. Ráadásul felmerül az is, hogy egy 10-20 mozdulatos koreográfiának van-e jogi értelemben vett szerzősége. A legőszintébben mondom, hogy örülök, hogy ezt nem testközelből kell követnem.

Valami jó: flash játékok

Elég sokat sírtam arról, hogy a digitális kultúra természetéből következően illékony. Senki nem archivál World of Warcraftot, mert a kultúrát abban a formában, ahogy a játékban megjelenik, nagyon nehéz archiválni. A flash játékokat sem nagyon mentették - gondoltam eddig - mert ahhoz el kell rakni a böngészőt, a plugint és a szerveroldali dolgokat. Esetleg egy virtuális géppel meg lehet oldani a feladatot, de macerás. Na ehhez képest van egy 24 gigás torrentnyi elrakott flashjáték és animáció.

Azért igazán jó hír ez, mert tíznél is több éven keresztül a Flash volt az az eszköz, amivel interaktív webes tartalmat lehetett csinálni. A tíz plusz év pedig ahhoz képest, hogy a web is alig harminc éves őrületes időtáv. Nyilván nem kell mondani, hogy ezt a kultúramentési melót is kalózok csinálják.

Hosszú sztori

Önző dolog SUV-val járni, akkor is, ha az őrületesen takarékos, sőt elektromos darab. A Vice cikke azzal érvel, hogy ezek a nagydarab járgányok a méretükből fakadóan lassítják a városi közlekedést, amely lassítás dugókat okoz. Egyszerű a dolog, mint az egyszeregy.

Kaptam a héten egy másik közlekedős linket. (Köszi, Botond!) Ez arról szól, hogy a nyolcvanasokban egy ideig kínált American Airlines végtelen repülőjegyet hogyan vette el a cég egy vásárlótól. Az a jó az írásban, hogy nem a jegy tulajdonosa - aki amúgy valami 750 ezer dollárt fizetett ki érte, és nem mai dollárt - írta, hanem a gyereke, aki úgy nőtt fel, hogy az apja folyamatosan repült.

Ott van a sztoriban a brutális méretű privilégium, káeurópai fejjel elképzelhetetlen jólét. De benne vannak a személyes tragédiák is. Meg persze az, hogy sehogy nem lehet menteni egy céget, amelyik felrúgja egyoldalúan az évekkel korábban megkötött szerződést. Ez pedig a sztoriban az American Airlines. Nem tiszta a történet, meg lehet érteni a céget is. Vissza akarják csinálni azt a döntésüket, amiknek évek óta bérelt helye van a leghülyébb marketingötletek listáján. De a sztori alapvetően egy személyes tragédia. Szép is, szomorú is. Főleg szomorú.

Keletnémetország

A kinek jó Orbán Viktor kérdésre szerintem nagyjából mindenki tudja a választ. Már hogy Herr Audi és Frau Mercedes. Az Azonnalin viszont volt egy jó cikk arról, hogy miért romantikus hülyeség azt várni, hogy a német vállalatok azt mondják, hogy ez a Viktor már tényleg túlment minden határon. Vagy hogy az EU, aminek a németek az egyik nagyhatalma - a másik a franciák, omg - miért nem fogja ugyanezt mondani. Ez a gondolatsor visszavisz minket ahhoz a régebbi kérdéshez, hogy kik, mikor és milyen szituációban beszéltek az egységes Európáról. Politikai termék ez is természetesen.

Heti zene

Úgynevezett ezt dobta a gép. Az Óriás sértéssel is felérő tribute-ját hallgattam, amikor a Márhívót játszották el az Ossiántól. Zárójel: Paksi Endre egyszer régen nagyon régen, kerek erdő közepében állt egy ház, abban lakott Sün Piroska, Sün Aladár, Sün Dorottya, Demeter és Tihamér és a legkisebb Sün Balázs… izé, visszateker. Szóval Paksi nagyon régen nagyon berúgott egy debreceni koncert előtt, és több slágere mellett A pokolnál hangosabb című dalt is végigblablázta. Az így született mű a Márhívó.

Én máshol

Január nem az a hónap volt, amiben véresre kerestem magam. Elindult a Pesti Hírlap, de az a hónap végén történt. Ráadásul ahogy most kinéz a dolog, nekik nem rám van szükségük, hanem egy olcsóbb és fiatalabb újságíróra, aki híreket tol. Na de ebben még vannak megbeszélések, amiknek nem a Rakasz a helye. Addig is vegyétek el a lapot a metróban. Ne miattam, hanem azért, mert vannak benne tök jó cikkek valamint sudoku és keresztrejtvény. Kell ez az újság, ne csak a szar Lokál legyen a mi pénzünkből.

A G7-re írtam egy cikket arról, hogy új side channel támadást mutatott be egy nagyrészt izraeli kutatókból álló csoport. A side channel az, ahol nem a titkosítást törik meg, hanem találnak valami körmönfont kerülő utat, a biztonsági infrastruktúra mellett. Ebben az esetben a kijelző alig észlelhető fényességi beállításaival morzézták le a kijuttatandó infót. A többséget ezek a módszerek nem fenyegetik, de igazi, hackerfimbe illő húzások. Mindig eszembe jut, amit Bruce Schneier kriptográfiai guru mondott a BME-s előadásán:

a biztonság nem egy dobozos termék, hanem egy gondolkodásmód.

Ez a mondat még persze nem elég ahhoz, hogy az egész világot tönkretegyem nektek. Kell egy másik is. Amikor bármilyen csodát mutatnak be, abba gondoljatok bele, hogyan lehet kihasználni vagy hogyan megy tönkre. Na ez a kettő stratégia Rorshach jellegű paranoid idiótává változtatja az embert. Ellenben igaza lesz.

Közhírré tétetik

A barátnőmnek kiállítása lesz a Fiók nevű írószerbolt plafongalériájában. Nézzétek meg, és mondjátok, hogy Petrát keresitek.

Képek

Erősítő - David Fant // CC-BY

Thames Barrier, London és környékének árvízvédelme - Phil Dolby // CC-BY

Északi-tengeri-fal - Redditről lopva

Derry falfestmény 2014-ből - Tom Bastin // CC-BY

Régi American logó — Clara S. // CC-BY

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #160

a mi tengerünk és mások szemete

Sziasztok!

Még múlt héten találtam a rezisztencializmust, ami egyrészt egy rém intellektuális poén, amit az egzisztencializmus rovására sütöttek el. Persze az egzisztencializmust könnyű cikizni, még Kányádi Sándor is megtette a Fától fáigban. Ettől még az a gondolat, hogy “a dolgok ellenünk vannak” nem rossz. Lehet, hogy eredetileg poénnak indult, de most, a platformgazdaság korában komolyan is lehet venni.

Előzménye, vagy párhuzamos megállapítás a kémregényekben és talán valódi kémtevékenység közben csiszolódott moszkvai szabályok (ld. moscow rules) egyike-másika. Kezdve rögtön azzal, amivel bármely technológus egyet fog érteni:

A technológia mindig cserben fog hagyni.

Errata et corrigenda

A rovatot a Végtelenség Fiaitól nyúltam, de szóval helytelenül állítottam. Először is Gáspár szólt, hogy

Tisztelt főszerkesztő úr, valótlanul állítja hogy a játék a Midnight Racing. A londoni autóversenyes játék a Midtown Madness 2. A helyreigazítást 8 napon belül kérem leközölni. Maradok alázatos szolgája, g

Aztán Ferenc jelezte, hogy két levéllel ezelőtt hibát vétettem az elemi matekban, Gergő pedig még ezen is túlmutató módon pontosított:

Még 19 éve hátravan annak az órának, mert a Flickr az USA-ban van, és ott publikálástól 95 év az 1925 és 1977 között publikált művek védelmi ideje. De ha tényleg nem sikerül kideríteni, hogy ki volt a fotós, akkor 120. :-/

Szerencsére a gyakorlatban nem nagyon figyel erre senki. De például a szabályokat proaktívan betartó Wikipédiánál sok kellemetlenséget okoz.

Apropó Végtelenség Fiai

Szerintem nem fényeztem még eleget őket. Ez egy podkaszt, amit két Rimaszombat-környéki református lelkész - az egyik mellette fotós, a másik mellette hangmérnök - csinál. Vannak benne csinos gömörizmusok, és a srácokat is könnyű nagyon szeretni. Na náluk hallottam a héten a szlovák himnusz acapella verzióját.

Ha ismerős a hang, akkor az azért lehet, mert az énekesnő korábban a Kicsi Hang énekeltverses együttesben volt. Akiktől pedig legalább ezt a középkori Franciaország és Jamaica határáról gyűjtött, amúgy csinos félreértésen alapuló dalt illik ismerni.

Hogy mi a félreértés? A vessző helye. Mégse mindegy, hogy “nincs nő, nincs sírás” vagy “ne sírj, asszony, ne sírj”! És hát a Marley dal refrénjének csak az a harmadik sora, hogy

'Ere, little darlin', don't shed no tears

Azaz “gyere, kicsim, ne sírj”. Nem férfihimnusz ez. Ettől teljesen függetlenül a Kicsi Hang dala remek. Villon amúgy is hálás téma. (Ugye a Kaláka Villon lemezét mindenki végig tudja énekelni álmából felkeltve?)

Templomok betonból és sátortetőből

Már véges sok olvasó is - 427-en vagyunk momentán - sokkal okosabb, mint egy újságíró. Remek huszadik századi templomokat kaptam.

Köszönöm a javaslatokat Daninak, Csabának, Lajosnak, Lacinak és Vincének.

A jövő, amit megígértek

Megjött a postán az új Gibson regény. Valahogy kimaradt az előrendelése, de jobban jártam, mert Gáspár barátom talált dedikált példányokat Londonban. Leginkább Gibsonból, meg az őt követő cyberpunkból szakdolgoztam annó, azóta meg jobban értem, hogy miről kellett volna írnom. Meg persze az is történt, hogy lassan beköltöztünk annak a jövőnek egy nagyon ismerős előképébe. Vagy persze, ami még zavaróbb, a Transmetropolitan jövőjébe. (Mivel idén az utóbbi megjelenik magyarul is végre, arról még lesz szó.)

Ilyen például az, hogy Simon Weckert egy gurulós utánfutóba, bepakolt 95 telefont. A hír körbefutott a sajtó, valószínűleg találkoztatok vele, de fontos, és a Rakasz részben az én kihelyezett memóriám is. Aki tudja fejből, addig a szóig ugorjon, hogy apropó.

Mindegyik telefonon a Google Maps futott navigációs módban. Majd Weckert végighúzta a kocsiját egy utcán. És mivel a Google rendszere észlelte, hogy 95 telefon nagyon lassan halad egy utcán, tehát ott dugó lehet, és emiatt a Maps navigációs módjában vörössel jelölte az utcát. Ennyi kell ahhoz, hogy az ember megmérgezze az adatbázist, amiből a navigációs algoritmus dolgozik. Az összes nagy adatbázisra ráeresztett, következtetéseket levonó, szabályokat felállító - párásztosan mesterséges intelligencia - megoldásnak az a nagy kérdése, hogy mennyire egyszerű úgy átverni, hogy feltűnően rosszul működjön.

“A Panther Modernek négy percet hagytak arra, hogy első lépésük kifejtse hatását, majd beadagolták a félrevezető információ második, gondosan előkészített részét.” (William Gibson: Neurománc, ford. Ajkay Örkény)

Ez egy nagyon mai és egyben nagyon gibsoni gondolat. Egy olyan komplex rendszert, mint a felhasználók telefonjának mozgása alapján történő dugódetekció nehéz lecserélni. Kiismerni és kijátszani viszont lehet. Mindenki látott filmet, amiben a jó vagy a rosszfiúk átvették az uralmat egy város közlekedési lámpákat irányító rendszere felett, és úgy csináltak kalamajkát - remek szó! - vagy úgy tisztították meg az utat maguk előtt. Erre mutatott sokkal elegánsabb módot Weckert. Úgyis mindenki GPS után vezet, aki pedig nem, azt majd akadályozza a tömeg, aki a Waze után megy.

Apropó technológia, a jómúltkorában a Pátria Rádiónak, ami a szlovák közszolgálati rádió magyar adása, meséltem el egy reggeli tíz percben, mi a helyzet az arcfelismeréssel. Az EU most épp nekifeszül, mert az arcfelismerés egy jól körülírható technológia. Viszont Schneier nagyon helyesen azt írta, hogy hülyeség kiszálazni az egyik technológiát, és az ellen tiltakozni. Az igazi célpont a pervazív adatgyűjtésre épülő rendszer. Még akkor is, ha a restség arra sarkallja az embert, hogy elhiggye, hogy ez amúgy tök oké, és majd a piac láthatatlan keze megoldja. Ilyesmi a helyzet a Weckert által megtalált réssel is: ezek a rendszerek a felhasználóktól rendelkeznek adatokkal, nagyot változik a modell, ha a felhasználók valódiságát és szándékait el kell bírálni.

Gibson máshogy

Azt hiszem, a hajóbontókról már mindenki tud. Ha valaki esetleg nem, akkor a sztori nagyon röviden: az indiai Alangban vagy a bangladeshi Chittagongban egy csomó munkás bont hajókat. Beparkolják oda a kiszolgált konténerhajókat, tankereket, majd a helyiek egyszerű eszközökkel szétbontják őket. Igen, ez marhára környezetszennyező, a munkások egészségének sem tesz jót.

Az Atlas Obscurán bukkantam rá arra, hogy Alangban bolt is van a hajókról begyűjtött cuccokból. Ha voltatok már német lomolós piacon, el tudjátok képzelni. Ott a jó minőségű Samsung hajós ventilátor, a remek Maersk fajansz, Mitsubishi Heavy Industries kés-kanál-villa, hát csak jobb, mint amit helyben lehet kapni. Az, hogy erről az Atlas Obscura ír már magában is gibsoni. De képzeljük csak el, hogy innen elindulva milyen utat tud bejárni, hogy a végén valaki megvegye több száz euróért a loftlakásába. Pont úgy, mint ezeket az NDK-s ipari lámpákat.

Kié a mi tengerünk?

Ecótól manapság az Ur-fascism szöveget szokás elővenni, ezt én is megtettem korábban (R#01), de vannak más írásai is, amik arról szólnak, hogy milyen volt kisgyereknek lenni Mussolini Olaszországában. Sajó Tamás a Wangfolyón arról ír, hogyan lehet megkopott, de még látható fasiszta feliratokat találni Olaszországban, és miket jelentenek ezek. Tamás az az ember, akinek a blogját kötelessége archiválni a nemzeti könyvtárnak. Tudom, hogy nem mindenki szereti, viszont nem lehet nem elismerni azt a tudást, ami egy-egy ilyen blogposztba beleszalad. Innen lehet tudni, hogy Mussolini egy ismert beszédében azt mondta, hogy

„Olaszország olyan sziget, amelyet a Földközi-tenger ölel körbe. Míg mások számára a Földközi-tenger útvonal, nekünk, olaszoknak maga az élet.”

Aki gyerekkorában olvasott Dékány Andrást, és tudom mindig ide megyek vissza, mert alapszöveg, tudja, hogy nem így van. A Földközi-tenger, amit a rómaiak is Mare Nostrumnak, azaz mi tengerünknek neveztek, sokkal több népé. Kezdve rögtön az arabokkal. Ha másért nem, ezért mindenképp gyanúsnak kell tekinteni minden törekvést, ami magának vindikálja a Földközi-tengert. A mostani migránsparában ezt épp az olaszok csinálják az Operation Mare Nostrum keretében.

Ide tartozik, a 2020-as évben Rijeka/Fiume Európa egyik kulturális fővárosa. Ha bárkinek apropóra lenne szüksége a meglátogatására.

Olvasnivaló

A Tor.com-on gyakran jelennek meg érdekes novellák. (Itt vannak a tavalyiak egy ingyenes ekönyvben.) Persze a Tor.com egy olyan kiadó oldala, ami komolyan veszi azt, hogy nem csak azt lehet kirakni az oldalra, hogy X szerző Y regénye megjelent. Most éppen Garth Nix varázslós, Sherlock Holmes-os, szellemirtókos, Arthur királyos írása, ami tök ügyes. Novellának is működik, de ha lenne folytatása, szaladnék a Bookdepositoryra megrendelni.

A NAT körüli vitába nem másznék bele, hosszú, bonyolult, egy csomó érdekes kérdés nincs feltéve. Viszont ha már Choli Daróczi József bekerült a tananyagba, akkor rákerestem, hogy legalább azt el tudjam mondani, hogy maroknyi versét olvastam. Restellem, de teljesen kimaradt eddig. És hát találtam ezt:

A megbélyegzett

E kerke vorbengi

Kenyérsirató esteken,
mikor a macskák holdat lopni jártak,
a fal tövébe kuporodva
soroltuk egymásnak
félig kitalált álmainkat,
jól kicifrázva, hosszan, sóváran
(jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
Tréfát űztünk a szegénységből,
keserű szájjal trágárkodtunk,
csámcsogtunk száraz torokkal,
kegyetlenül.
Ha meguntuk egymás álmait,
Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
meséit hallgattuk félálomra dőlve.
Szavára ültünk,
fényes ruhában hasítottuk az eget,
kényesen.
És jött a reggel!
Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
csillogó bogárhátunkra szakadt.
A perzselő nap tarkónkra csapott,
harangzúgást toborzott körénk
nem jött az ebéd!
Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
ő sem ismerte a konyhaillatot;
hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
mikor már a mese is valósággá vált.

Azóta két kötet elindult felém két antikváriumból. Én pedig elkezdtem megkeresni egy Csoóri Sándor verset, amit lassan tizenöt éve nem találok, két szóra emlékszem belőle, és valószínűleg azokra is rosszul. Na, a valószínűleg igazolódott. Vagy a rag vagy a szóösszetétel nem volt jó, mindenesetre az emlékemből nem lehetett csak úgy megtalálni a szöveget. Viszont mivel a Digitális Irodalmi Akadémiára felkerült a Csoóri összes, ezért végül töredékekkel dolgozva meglett. El is rakom ide.

Valaki súgja

Valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda,
fölkantározott késen érj oda
s ha nincs út: te légy az út oda,
mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda.

Ökobio

Már mondtam, hogy James Wong a legkevéssé védett nemzeti kincse a briteknek. Ő az a botanikus, aki az összes közszájon forgó táplálkozási, mezőgazdasági és kapcsolódó hülyeséggel hajlandó foglalkozni. A Koh-i-Noor ehhez képest csak ül a vitrinjében.

Múlt héten Wong azzal hadakozott, hogy 1, csak hatvan aratása lenne hátra a földnek 2, a modern termények sokkal több cukrot tartalmaznak 3, a modern termények sokkal kevésbé táplálóak. Most abba ne menjünk bele, hogy a 2. és a 3. amúgy ellentmond egymásnak. Volt egy negyedik téma is, hogy a brit vidék valamilyen módon önfenntartó tudna lenni. Ez önmagában is olyasmi, amin érdemes elgondolkodni. Legalább egy szalvéta sarkán végzett számítás erejéig. Mit termelünk, mennyit, szárazságtűrő-e, satöbbi. Ugyanitt illik megvizsgálni, hogy a GMO elleni kiállásunk mit jelent. Ebbe valamikor bele kell olvassam magam, vannak benne nagyon nyugtalanító, pusztuljanak el mások irányba vivő kanyarok is a zöld gondolatban.

Képek

Transmetropolitan képkocka falnyira nagyítva Brightonban - Jeremy Keith // CC-BY

Megzavarhatatlan navigációs eszköz - Joe Lodge // CC-BY

Hajóbontás Chittagongban (az egész sorozata jó!) - Naquib Hossain // CC-BY-SA

Tito jachtja a Galeb, még felújítás előtt - saját // CC-BY-amúgy

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #159

a komiktól Paltrowig

Sziasztok!

Erősítőt vettem a héten. Ahelyett, amit egyszer már megszereltettem, de most megint gyengélkedik. Én meg úgy gondoltam, hogy az ember 37 évente megérdemel egy új eszközt a korábban megvett használt ez-az mellé. A sztori eddig tart, mert a lánc többi darabját nem cseréltem, szóval nagyjából tök ugyanúgy szól minden, mint eddig. Talán csak tartósabban meg kisebb alapzajjal.

Mindenesetre napokon keresztül hallgattam a kedvenc zenéimet. Illetve próbára téve a szöveg és hangulat alapú memóriámat, próbáltam előásni olyan dalokat, amiket tíz éve szerettem. Mi volt például az a dal, aminek az egyik sora rímel a Komi Köztársaság - nyelvrokonok! az udmurdthoz vannak közel! - fővárosának a neve, Sziktivkar. És meglett! A fenti dal az, a román Proiectul Verde válogatáslemezről való, amit a korszakokkal ezelőtt megszűnt Kispad még régebbi tilosos rádióműsorában hallottam. Ilyenkor jövök rá, hogy Az eltűnt idő nyomában dokumentumregény, így működik az emlékezet, a fene enné meg.

És ha már a nyelveknél járunk, van egy remek harcibölcsészes téma is. A Defense Language Institute az Egyesült Államok legérdekesebb nyelviskolája. Itt tanítják a katonatiszteket, elemzőket, kémeket satöbbi nyelvre. A Monterey County Weekly (waybackes link, mert európaiként nem érjük el a lapot) kiigényelte tőlük azt, hogy milyen nyelvekre hány embert tanítottak. Kaptak is egy raklap adatot 1963-tól napjainkig szabványos - értsd: szarul szkennelt, képként mentett - formátumban. Az adatok egyrészt szépen mutatják, hogy az USA biztonságpolitikai szemei épp merre néztek.

Az is látszik, amikor a fényes tekintet elfordul. 1991 után visszaesett az érdeklődés a kelet-európai nyelvek irányt. A gyanú mellett erősödő együttműködést is jelenthet, amikor egy nyelv ázsiója megnő. Így lett több hébert hallgató diák a nyolcvanas években. Ami viszont érdekes - és ebből valaki legyen olyan jó, írjon egy időutazós sci-fit vagy alternatív történelmes novellát - hogy valaki a DLI-ben tanult meg az elmúlt ötven évben provanszálul. (via Languagehat)

Elhagynak százak, jönnek ezrek. Khm, másik dal.

Az elmúlt pár évet végignevettük azokon a próbálkozásokon, amikor márkák emberként próbáltak kommunikálni. Ezek hol csak kínosak, hol teljesen vacakok. Viszont ma került a szemem elé a Facebookon egy kép, amit a Playstation.hu rakott ki egy mondat keretében. Az a mondat, hogy “engem az utca nevelt”. Alatta pedig valamelyik játékváros utcatérképe.

Ez egy nagyon ügyes kérdés, még ha nem is annak van formázva. És egy olyan jelenség, amiről korábban volt is már szó. Virtuális városokról vannak tér jellegű emlékeink. Tudom merre kell vezetni a Sleeping Dogs hamis, de az igazira zavarba ejtően hasonló Hongkongjában. Gáspár barátom mondta, mikor Londonban jártunk együtt, hogy neki ez talán a Midnight Racing-ből ismerős.

Nem kell ahhoz játékosnak lenni, hogy ez a fajta világismeret meglegyen. Amikor a Klauzál tértől egy sarokra dolgoztam, akkor jöttem rá, hogy a Vili, a veréb-ben hamarabb láttam a teret, mint hogy Pestre költöztem volna. Ezért nagyon okos a Playstation.hu kérdése, jár nekik a csoki, fontos kérdés, hogy te milyen világban nőtt fel az ember a játékokban.

Magyar hajó

A hét híre valószínűleg az kéne legyen, hogy kiemelték a Szőke Tiszát. A folyamatról ráadásul remek fotók is vannak. Nem lehet eléggé örülni annak, hogy a drónfotózás adott egy teljesen új nézőpontot, amit korábban helikopter vagy más drága eszköz nélkül nem lehetett igénybe venni.

ADELANTADO Nézze, atyám, hadd magyarázom meg. Hol a tenger és az ég találkozik, van egy vonal: leheletnyibb, hogysem átcsúszna rajta egy papírlap. Föntről szorítja az irdatlan levegő, lentről meg az irdatlan víztömeg. E közt a két rappont súly közt telik a tengerész élete, a szelek, csillagok, árapályok és alaktalan félelmek szőtte halotti lepelben. A kövekben is az elkopást érzi titkos érzékkel a csontjaiban. A tengerész, ha valaki, hát a tengerész ismeri a félelmes ég és tenger természetét. (Paul Foster: I. Erzsébet, ford. Várady Szabolcs)

Viszont, amiről írni akartam, hogy volt egyszer egy SMS Zrínyi korvett. Ha csak rákerestek a hajóra, akkor nem azt fogja kidobni a Google, hanem a Triesztben 1909-ben vízre bocsátott Radetzky-osztályú csatahajót. De mi a korábbit keressük, a korvettet, mert az kerülte meg a földet az 1800-as évek legvégén. Ezen az úton készült Gáspár Ferenc hajóorvos ötkötetes útirajza, amit ma is össze lehet vaterázni egy fapados retúrjegy árából. Vagy persze fent van a MEK-en. A könyvekről a Napi Történeti Forrás 2015-ben írt remek szövegkiemelésekkel.

A svarcgelbek, ami egyrészt a császári birodalom színeit (schwarz - fekete, gelb - sárga) jelentették, másrészt hát minket, osztrák-magyar monarchiabeli állampolgárokat. Remek apropó ez meghallgatni a jelzett birodalom himnuszát - gotterhalte - aminek olyan überbéna a fordítása, hogy még ma is bele lehet pirulni:

Tartsa Isten, óvja Isten
Királyunk s a közhazát!
Erőt lelve a szent hitben
Ossza bölcs parancsszavát!
Hadd védnünk ős koronáját
Bárhonnét fenyítse vész!
Magyar honnal Habsburg trónját
Egyesíté égi kéz.

Zárójel, érdekes értelmezési vita, hogy a szintén kevesek által rajongva szeretett magyar himnuszt hogy kell olvasni. Azaz a “Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel” sorokban a ha az amikor (sorsszerűség) vagy amennyiben (akaratlagosság) jelentés szerepel. Szerintem erről már volt szó, hagyjuk is ennyiben.

Gáspár útleírása egyszerre nagyon avíttas, másrészt teljesen aktuális. Adenben tisztelettel ír a britek szervező tehetségéről úgy, hogy a gyarmatosító tevékenységet közben finoman elítéli. Még így sem egy modern liberális szöveg, de nem olvashatatlan. Egyszer még valahogy lesz ebből Rakasz Extra.

Lyuk a földben

Az emberi jelenlétnek furcsa nyomai maradnak. Az utak ilyenek. A szekerek súlya alatt megsüllyedő, lassan félcsővé alakuló földutak, amelyek Nagy-Britanniára jellemzők pedig ezeknek az archetípusai. Ahhoz, hogy egy ilyen holloway kialakuljon nem kell más, mint hogy a talaj megsüllyedjen az emberi közlekedés hatására. Ezzel viszont hirtelen bevett útvonallá válik. A 99 Percent Invisible podkasztnak volt adása arról, hogy a brit gyalogutakat hogyan vették vissza a sétálók. Mert út az, amin sétálnak. Ez pedig felülírja a tulajdont, a magánszférát. És aztán ezeket az utakat rögzítették is, (Jé, itt egy kormányzati adatbázis.)

Ó és ha már utak. Van egy Via Bundus nevű digitális bölcsészeti projekt, ami a premodern kor európai útjait tárja fel. Nagyon érdekes, segít nem úgy elképzelni a középkort, hogy minden város egy baromi nagy erdő közepén volt, és a városvége táblánál a medvék ették az útnak indulókat.

Ha azt mondom, hogy templom, akkor mindenkinek megjelenik valami a szeme előtt. Sokaknak az a középeurópa-sárgára színezett, réztetejű, egyhajós legegyszerűbb templom, amivel tele van az ország. Most egy poszt, ami a legfurább, modern lengyel templomokat mutatja be (itt a teljes fotósorozat), arra indított, hogy elkezdjek gondolkodni, hogy tudok-e ilyeneket magyarban. A debreceni Nagyerdei Református Egyházközség templomáról már volt is szó itt, az egyértelműen ilyen. A városmajori Jézus Szíve is beugrik, illetve talán a pasaréti templomot is meg lehet említeni. De ezek egyike se annyira merész, mint a lengyel templomok. És akkor az olyan igazán érdekes épületeket még elő se vettük, mint Triesztben a Monte Grisa templom a hegytetőn.

Mire várok?

Gwyneth Paltrow színésznő és életmód guru régen rendelkezik egy legalábbis gyanús márkával. A Goop csupa olyasmit árusít, amúgy tök drágán, amiért lehülyéznénk a közeli rokonainkat, ha a sarki piacon vennék meg. Most ennek a márkának lett egy tévésorozata is a Netflixen. Ellenben mértékadó - értsd: elfogadom a pedigréjüket - szakújságírók szerint Paltrow a saját puncijában is eltéved.

Eleve egy olyan kultúrában élünk, ahol a női anatómiáról vagy épp szerepekről, minden, az ügyben amúgy nem érintett legkisebb királyfi nyilatkozni hivatott. Vagy ezt gondolja magáról. Irene Caselli, a The Correspondent újságírója írt erről a héten egy jó hírlevelet. De egyrészt várok erről egy jó magyar anyagot, mert ha valamit, ezt nem nekem illendő megírni.

"Azt hiszem soha sem mondtam ki hangosan olaszul, az anyanyelvemen azt, hogy vagina. Gyerekként megtanították azt a finomkodó kifejezést, ahogy a nemi szerveimre utalhatok, farfallina, ami olaszul lepkécskét jelent."

Jut eszembe, ugye ti se fogtok ugyanúgy nézni a farfalle tésztára ugyanazzal a szemmel nézni mostantól?

Még zene még

Legyen azzal vége, amivel kezdtük, szóval zene még. Az Indexre kikerült a Mordái albuma. Ők voltak az a banda, akik durván fél éve egy nagyon izgalmas pszichedelikus folkrockos kislemezzel jelentek meg. Sajnos az album ahhoz az anyaghoz képest kilúgozottnak tűnik, több a rock, kevesebb az ördögszekér meg a látnokzsálya. Egy hallgatást még így is megér.

A Roló FM-ben, amiről én is most hallottam először, játszott a Kobza Vajk Trió. Na ez viszont negyven perc kifogástalan… és most vagyok bajban. Nem szívesen keletizem le, mert hát a kelet az egy irány és tart a végtelenbe, és nem szívesen hívom világzenének sem. Szóval údozás és gitározás. Ráadásul olyat is ír az internet, hogy Kobza Vajknak és Szabó Sándor gitárosnak közös albuma jelenik meg február legelején. Ja és lesz Mabon Dawud Republic lemez is.

Képek

Sleeping Dogs - Square Enix // Steam

SMS Erzherzog Friedrich vitorlás korvett, nem a Zrínyi, de majdnem - Wikimedia Commons

Holloway Franciaországban - Jean-François Gornet // CC-BY-SA

A városmajori templom tornya - saját

Ennyi a hétre.

Ádám

Rakasz #158

zsülike teknőse

Szerelmes brátim!

Kezdjük a hibajavításokkal, azaz errata et corrigenda rovat. Az előző levélben a transz definícióm nem volt elég pontos, szerencsére Bea adott egy jobbat:

Transz nő az, akinek születéskori neme (férfi) nem egyezik meg a saját nemi identitásával.

De tényleg a legjobban azzal jártok, ha végignézitek a ContraPoints vonatkozó pár videóját. Pont a héten beszélgettem arról emberekkel, hogy a YouTube-on vagy a podkaszton jön-e át jobban az alkotó személyisége (podkaszt), de a ContraPoints nagyon nagy kivétel.

Így-úgy kapcsolódik, megnéztem a Meleg Férfiak, Hideg Diktatúrák párját, a korábban elkészült Eltitkolt Éveket. Ezt is Takács Mária rendezte - akivel az Origóban, amikor még egy másik újság volt, együtt dolgoztam -, ez viszont arról szól, hogy milyen volt leszbikusnak lenni a Kádár-rendszerben. Fent van legálisan az IndavideoFilmen több más remek magyar dokumentumfilm mellett. Nincs mentségetek nem megnézni.

Háztáji hírek

Kedves, a Stósz felől érkező új olvasók, sziasztok. Foglaljatok helyet, sör a hűtőben, Patreon erre, kérdezni-kommentelni a levélre küldött válasszal lehet. Isten hozott titeket! (Kösz, Szabolcs!)

A játékok, amikkel etettek minket

Ferenc barátom azt mondta, amikor közöltem vele, hogy olyan kocsit szeretnék, amiben a drót a legbonyolultabb műszaki megoldás, hogy Matchbox kell nekem, nem autó. Amiben persze igaza van, de már így is van egy doboz Matchboxom, aminek kellene egy habonyárpádi értelemben vett vitrin. Még azzal együtt is olcsóbb hobbi lenne, mint valóban venni egyet gyerekkorom roncsai közül, és nekilátni felújítani. Azt hiszem közelebb kerültem a felnőtt legózás megértéséhez. Saturn V rakétája még annyira se lehet az embernek otthon, mint léghűtéses Porschéja.

Az elmúlt másfél héten megnéztem Netflixről a The Toys That Made Us című sorozatot (szumma 12 rész, négyhez van magyar felirat is). Ez olyan gyerekkori ikonok kialakulásáról szól, mint a G.I. Joe, Tini Nindzsa Teknőcök, Lego vagy mondjuk a My Little Pony és a Barbie. Ami nekem a nagy közös szál a sok, részben eltérő sztori között, hogy a márka a fröccsöntött műanyagiparból indul el, és sok kézen keresztül jutott el oda, hogy képregény vagy tévésorozat legyen belőlük. Gyerekként úgy gondoltam, hogy a G.I. Joe figura - nem baba! - a rajzfilmhez kiadott valami, de fordítva történt minden. Azért tartom érdekesnek, mert így sokkal kereskedelem vezéreltebbnek tűnik gyerekkorom popkultúrája. Még úgy is, hogy egyes sztorik tényleg undergroundnak indultak, mint például a Tini Nindzsák.

Illetve, ha így tekintjük ezeket a márkákat, akkor a My Little Pony felzárkóztatása a kétezertízes évekhez - amit a Friendship is Magic című sorozatban végeztek - is diszkontálódik. Oké, emberibb, ezredfordulékonyabb, szerethetőbb lett a mese, a karakterek kaptak személyiséget, a konfliktusok közelebb kerültek a való életben gyerekként megéltekhez. De mégis csak egy fröccsöntőmű megmentése a háttere az egész változásnak.

Szaga van

Hogy álltok a parfümvilág híreivel? És most nem arra gondolok, hogy a Zara, aminek tök izgalmas, ellenben nem túl hosszan tartó illatai vannak, sokkal izgalmasabak mint a ruhái, megint kiadott egy-két dolgot. Sokkal inkább arra, hogy változik az IFRA szabályozás mostanában. Hogy mi az az IFRA? (Tudom, ez olyan aljas kérdés, mint az, hogy ki az a Pompom, de hát ez van Bogyó.) Szóval ők a Nemzetközi Illat Szövetség, akik például a felhasználható illatanyagok listáját és arányát meghatározó szabályozást állítják elő.

Van az a népszerű tévhit, hogy a túl sok parfümtől megfájdulhat az ember feje. Na ez marhaság. Viszont allergiás reakciókat válthatnak ki összetevők. Ráadásul ezek az összetevők előfordulhatnak a tusfürdőben, samponban, testápolóban, borotvaszappanban satöbbi. A vége az, hogy az ember nem locsolhatja magát be mindezek elfogyasztása után még vastagon szantálfa olajjal. Az új szabályozás miatt parfümöket újra fognak formulálni - azaz cserélnek összetevőket, természetes illatanyagokat szintetikusokra cserélnek és így tovább - aminek a végén változhat az ismert parfümök erőssége, illata vagy el is tűnhetnek típusok. Egyrészt, akinek van kedvence, az most jól teszi, ha vesz belőle tartalékot. Másrészt, meg egy jó kezdete egy csomó félinformáción alapuló sopánkodásnak.

Nagy kedvencem, Sarah McCarthy brit parfümőr írt egy nagyon jó posztot erről a Facebookra, de aztán a túl erős reakciók miatt törölte. Nagyjából azt írta, hogy pánikba esni sem kell, de abban se reménykedjen semmi, hogy minden parfüm változatlanul megússza.

Itt egy elkeseredett poszt egy korábbi IFRA változtatásról. A természetes vs. mesterséges vitáról korábban is volt szó. Ne tévesszen meg senkit a két töltött szó. A természetes azt is jelenti, hogy egy raklap molekula van benne, míg a mesterséges a kémiai megismerhetőséget jelenti. Szóval allergénekkel fizetünk a komplexebben működő dolgokért. Milyen szép lenne, ha egyértelmű dichotómiák lennének a világban, ugye? De akkor nem kellene ilyen csinos, többváltozós, értékválasztásokkal és empátiával megoldandó kérdésekkel foglalkoznunk. Ettől teljesen függetlenül ki kéne próbálnom a Clinique Aromatics Elixirt, ami elvben női parfüm, de szerintem elmegy uniszexnek.

Dőlt betűs zárójeles: nem nagyon van illat memóriánk, többnyire nincs nyelvünk sem leírni az illatokat. Ízekkel is van ilyesmi gond. Évek óta mondom mindenkinek, hogy az első IPA sör, ami ittam olyan ízű volt, mint egy napfénytetős Citroen 2CV Kacsával átautózni egy virágzó repcemezőn. Valamiért senki sem tudja megtalálni pont ezt a sört. Na ilyen szemmel nézzetek rá a parfümreklámokra. Ezért szépek a színek, izgalmasak az üvegek, érdekesek a beállítások. Mert mellékes dolgokkal kell reklámozni az amúgy csodálatos dolgokat. (Ha már a Zarát emlegettem fentebb, a 9.0, a Mundaka olyan filléres cucc, amivel jó rendelkezni. Mivel fast fashion divatház, a kettő egyike már nem is kapható.)

Kapcsolódó romantikus tartalom, hogy vannak emberek, akik eltűnőben lévő illatokat akarnak megmenteni.

Egy még távolabbi kapcsolódó dolog. A Fragrantica írt egy egészen jót a cashmeranról, amit a művelt európai ember természetesen 6,7-dihidro-1,1,2,3,3-pantametil-4(5H)-indanonnak hív jobb társaságban.

N-metil-4-fenil-1-2-3-6 – dalolta, akár egy ugróiskolát játszó s a lépéseket soroló gyerek – tetra-hidro-piridén!

- ez már persze Gibsontól a Neurománc, de ha versmondás és kémia, mindig eszembe jut.

Hajózni pedig

Vannak dolgok, mint például a Panama-csatorna, amelyeknek a létezéséhez hozzászoktunk. Egy bődületesen nagy, két óceánt összekötő csatorna nem tűnik csak úgy el, ha nem gondolunk rá. Viszont, ha a zsilipek közé eső szakaszokat nem tudják feltölteni vízzel, akkor hiába van ott a csatorna, semmit sem ér. Most pedig pont ez történik.

Mivel nem esik elég eső a környéken, ezért a csatornaszakaszok feltöltésére és Panamaváros édesvíz ellátására használt tározókban nincs elég víz. Ilyen esetben egyrészt édes vizet locsolni a sós vízbe elég nagy hülyeség. A panamaiak a maguk részéről arra jutottak, hogy ha már erre a marhaságra kényszerülnek, pénzt kellene érte kérni. Emiatt megdrágul a Panama-csatornán való átkelés, ami átalakítja a globális logisztikát. Ezzel szemben az Északi-óceán (leánykori nevén Északi-Jeges-tenger) lassan hajózhatóvá válik. Ez nem egy jut is, marad is jellegű ügy, hanem bitang nagy probléma. Viszont geopolitikailag - és igen, tudom, hogy ez Matolcsy jegybankelnök kedvenc szava is, de ebben véletlenül igaza van - piszok érdekes változásokkal jár.

Hallgatni

Csak várni kellett, megjelent annak a dalnak a stúdió verziója, amit úgy kilenc hónapja hallottam a Rengetegben egy Várkonyi Csibészek koncerten, ahol beült egy számra Kollár-Klemencz László zenélni. Ez volt az.

Aztán a héten megjelent az a Thy Cathafalque album, amin az a remek Embersólyom feldolgozás van, amit már korábban linkeltem (R#153). Bandcampen tíz euró, van cédé, a mindenféle színű limitált lemezeket már elkapkodták. Zenét venni menő.

Talált képek és szerzői jogok

Ebben a hírlevélben már volt egy talált fotó gyűjtemény. A Panama-csatornás részhez használt illusztráció egy, a neve alapján talált képeket közlő Flickr felhasználótól való.

A fentihez hasonló fotók persze inkább árva művek, mint közkincs kategóriásak. Nem tudjuk ki volt a fotós, él-e még, lejártak-e a jogvédelem évei. A fotón szereplő RMS Queen Elizabeth 1972-ben égett ki Hongkong partjainál. Ha a képet egy szerencsés és tökéletesen komponáló tíz éves készítette mondjuk 1966-ban, akkor ma még csak 56 éves a fotós.

Ha ezeket a számolásokat tovább futtatjuk fejben, kijönnek még dolgok. Mi van, ha a fotót a hajó vízre bocsátásának évében (1938) csinálta egy fotós, aki a D-napon (1944) elesett? Akkor 76 éve ketyeg az óra, és már közkincs a kép. Nem nehéz innen arra folytatni a gondolkodást, hogy a mai szabályozás szerinti jogvédelmi idő túl hosszú. Erről viszont nálam jóval tájékozott emberek - például a zseniális, de az Epstein botrányon csúnyán elcsúszó Lawrence Lessig - jóval hosszabban írtak.

És hogy miért foglalkozok ezzel? Mert az ilyen feldolgozatlan fotós hagyatékok az új olaj. Nem pénzügyi szempontból persze. Az ismeretlen szerzős, valamikor lenagyított képek áráról, illetve a volt Az élet meg mindenben egy jó beszélgetés Tamási Miklóssal, a Fortepan apukájával. Mármint, hogy gyűjtői szempontból ezek a képek nem érdekesek. Nem abból lesz az ember ükunokája milliárdos, hogy egy követhetetlen kép ott van nála fotópapíron. Viszont nagyon sokat mond a világról, amiben a kép készül. Nézzetek rá erre a kábé random képre, amit fentre beraktam. Hát nem sugárzik belőle a kor? Nekünk van ez itt, hálás utókorról, akiknek azt írta Rimnay János, költő, aki megőrizte nekünk nagy rajongottjának, Balassi Bálint költészetét:

Az idő ósága nevel magas fákot,
Mint tél után nyár hoz kórókra virágot,
Így koporsó terjeszt hírnek, névnek magot,
Halál sötétjéből hozván rá világot.

Ne várd hát éltedben, bár nagy érdemű légy,
Hogy itt holtod előtt nagy böcsületet végy,
Híredet, nevedet tapodja sok irégy,
Mindazáltal jó légy, s mással is sok jót tégy.

Ha másért nem, az idő ósága kép miatt érdemes eltenni. Na de messze kanyarodtunk, vissza a fotókhoz.

A Petapixel viszont egy szovjet amatőr fotós gyűjteményéről is hírt adott. Az 1993-ban elhunyt Zaharia Cusnir Kisinyovtól (moldávoknak Chișinău, magyaroknak Kisjenő, bár ez erősen inog) 122 kilométerre egy apró faluban élt, és ott fotózgatott. Házából négyezer negatívot mentettek ki, amelyek az ötvenes és a hetvenes évek között készültek. Jó képek, annak fényében meg pláne, hogy a fotós lánya szerint Cusnirt minden megállójánál megvendégelték valami alkohollal. (Zárójel: az egyik kedvenc saját fotóm én is végtelen mennyiségű Távoli Galaxis után csináltam. Mentségemre szóljon, épp akkor mondtam fel.)

Jan Hoek fotográfus Bobbin Case ugandai tervezővel együtt csinált egy remek sorozatot. Ugandai motorosokat, és itt kifestett, felpimpelt endúrókat képzeljetek el, öltöztettek ugyanolyan cuccba, mint a motorok díszítése. Játszós dolog, nem a valóság, de ettől még csinos.

Nincs a világon elég pénz ahhoz, hogy az ember klasszikus nagy albumokat vásároljon. Vagy persze valamit rosszul csinálok. Ettől még egy egészen kicsit vágyok Robert Grenville Abandoned Cold War Places című könyvére, ami arról szól, hogy mára kiürített, a hidegháborúhoz kapcsolódó helyeket látogatott és fotózott meg. Na ilyet itthon is találnánk, még ha többnyire paintball pályák is. Meg van benne egy kis rompornó is. De mivel csak nagyvasakat - B-52! - is fotóz, csak csinosnak érzem. Persze ez az a fajta tartalom, aminek a nagy felbontású fotókkal, remek galériákkal teli internet erősen alávágott.

Én máshol

Már decemberre is azt ígértem magamnak, hogy akkor most jön egy kis nyugi. Nem jött. Januárban ugyanezt csesztem el, szóval megint van ide anyag. De majd februárban!

A G7.hu-ra arról írtam mostanában, hogy az Ikea milyen ügyesen, aluról, ötezer forintos apróságokat piacra dobva kezdett el okosotthon rendszert építeni. Vannak vele gondjaim, de még így is a legokosabb dolog, ami ebben a szektorban történik. Pusztán azért, mert nem kockáknak akarják eladni a dolgot. Mondom mindezt úgy, hogy szerintem izgalmas hálózati eszközöket vásárolni a lakásba.

Szórakozóhelyeken bele lehet futni a 2019-es decemberi Recorderbe, amiben trendes cikkem van. Trendes cikkből persze tizenkettő egy tucat, de szerintem szórakoztató lett. Ráadásul a lapban van egy pár tényleg jó cikk is.

Képek

Saturn V rakéta első és második fokozata legóból - J. C. Barros // CC-BY

Tini Nindzsák - Martyna Borkowski // Rubenstein // CC-BY

Zsülinek stukkere van, ez már azért egy modern brand, Facebookra gyártva - Juliette Has A Gun // Facebook

Caron Pour Un Homme reklám - ez sajnos “forrás: internet”, egy mentségem van, reklám volt mindig is

Panama-csatorna egy nagyon jó fekete-fehér sorozatból - Foundin_a_attic // CC-BY

Queen Mary - Foundin_a_attic // CC-BY

Asszony autóval - Foundin_a_attic // CC-BY

Ugandai taxi motorok, épp csak kicsit kifestve - Rod Waddington // CC-BY-SA

B-52 egy különösen vacaknak tűnő helyen hadgyakorol - Senior Airman Jesse Lopez // USAF

Ennyi a hétre!

Ádám

Loading more posts…