Rakasz #102

monarchiás panamás

Sziasztok!

“Weiss Manfréd egykori otthonát Tiborcz István, Orbán Viktor miniszterelnök veje butikhotellé alakítja” - ha van szimbólumerejű mondat, akkor ez az. Amúgy a Magyar Hangban jelent meg, ahol tovább is van a sztori a monarchiás hadiüzemtől a nyugat-német exnácikig van benne minden, mintha Forsyth írta volna.

És ha már történelmi épületek. A németeknek sikerült kiutálni a Google-t Kreuzbergből. A dzsentrifikációt gyanúsan nem állították meg ezzel, de küldtek egy erős jelet, hogy milyen szomszédokat szeretnének. Például olyat, aki fizet adót.

A kedvenc bulvárom

Vannak minden szempontból bulvárhírek, amikbe bele lehet szeretni. Aki mást mond hazudik. Ott van például az az amúgy nem vidám sztori, amikor egy 26 éves német fickó letette a depresszióra szedett gyógyszereit, aminek az lett a vége, hogy a müncheni Hell's Angels klubházhoz hajtott alsógatyában, a motorosokra villantotta a seggét, hozzájuk vágott egy kölyökkutyát, majd egy közeli építkezésről csórt buldózerrel menekült a helyszínről 5 kilométer per órás sebességgel. Egy darabja sem vicces valójában, de évek óta mesélem embereknek, hogy ez valószínűleg a legszürreálisabb dolog, amit lehozott a BBC.

Körülbelül ugyanez volt a helyzet a héten a megszúrta sarkkutató társát az orosz sarkkutató, mert az lelőtte neki az összes könyv poénját a sarkkutató könyvtárban hírrel. Ugyanitt, Odüsszeusz hazatér és legyilkolja a kérőket.

Vizuális mindenféle

Nosztalgikus hangulatban megpróbáltam megtalálni azt a Matchbox kamiont, amit gyerekkoromban kaptam. Én lepődtem meg a legjobban, hogy a Google a sydney-i kortárs művészeti múzeum gyűjteményében is megtalálta a DAF 3300 Space Cab kamiont. Érdemes még kattogni egy darabig az oldalon, egészen lenyűgöző dolgaik vannak. Például egy egykilós szilícium golyó. Tudom már, mit kérek karácsonyra. (Ugyanilyen kattintgatós nézelődős honlapja van a New York-i Cooper-Hewitt dizájnmúzeumnak, arra tovább, kövessék az esernyőmet.)

Hogyan reagált a szaúdi pénzzel vastagon belocsolt Dzsamál Hasogdzsi meggyilkolására? Az Artportalnak van remek cikke róla magyarul. Röviden: elővették az okos lány meséjét, aki vitt is ajándékot meg nem is és így tovább. Az külön mókás, amikor a kanadai köztér privatizálásos ügyből még kikeveredő Google-közeli Sidewalk Labs vezetője úgy érzi, hogy azért egy közel-keleti botrány már nem kell neki, és gyorsan eltávolodik az egyik MBS-projekttől.

Nem fekete fehér

Bajban vagyok, mert szívem szerint most belinkelnék egy facebookos beszélgetést. De biztosan nem nyílna meg nektek, azt hiszem, ismerősök ismerőseire van szűkítve a láthatósága. Marad az, hogy elmesélem, és közben magamban csendesen utálom a tartalomsilókat.

A beszélgetés a Dazed cikkével kezdődött, ami arról szólt, hogy Frida Kahlóból mindent csinálnak manapság, amivel ő szemben állt. Például fehér hőst, pedig inkább latinx, mexikói, őslakos, mint bármi más. Viszont az egyik kommentelő felhívta a figyelmet arra, hogy Kahlo profin és tudatosan építette az identitását és a hírnevét is. Annyira, hogy csak a kétezres években derítettek fényt arra német történészek, hogy a Kahlo legendáriumban szereplő aradi magyar-zsidó nagyszülők nem léteztek, a festő ősei valójában protestáns németek voltak. (Ezt a The JC cikke járja körbe.)

Festő férjével, felső-középosztálybeli helyzetével nehéz ráfogni, hogy elnyomott lett volna. Annyira, hogy ők járták ki Mexikóban a menedékjogot Trockijéknak, aki később Frida szeretője is lett. De emellett a mexikói őslakos ruhatár is kötődik a művészhez, a kommunista kapcsolatok is. Szóval van egy egymásnak ellentmondó darabokból álló csomag. Felmerül a kérdés, hogy a Fridát istenítő fehér rajongóknak ér-e nekiesni ma azzal a feltételezéssel, hogy Frida őslakos volt. (Szerintem nem, de egy többsörös vita, és visszavetítések sorát kell közben elbírálni.)

Nem teljesen úgy volt az

Áron, akivel több lapnál dolgoztam már együtt, megírta azt, hogy a Viribus Unitis csatahajó dicső elsüllyesztésével mi a baj. Annyira jó szöveg, hogy elkértem tőle.

Száz éve, 1918. november 1-én, Pólában, egy vakmerő olasz támadás következtében elsüllyedt a Viribus Unitis csatahajó, az Osztrák-Magyar Monarchia zászlóshajója. A név jelentése „egyesült erőkkel”, ez volt Ferenc József császár és király jelmondata, a hajó pusztulása tehát tényleg szimbóluma a Monarchia bukásának.

A dolog szépséghibája, hogy az osztrák-magyar hadvezetés az előző nap, október 31-én átadta a flotta nagy részét, köztük a Viribus Unitist is a születőben lévő délszláv államnak (inkább, minthogy az antantnak kelljen). Át is keresztelték a Jugoslavija névre, és csak a horvát matrózok maradtak a fedélzeten.

Másnap hajnalban azonban két olasz tengerésztiszt – Raffaele Paolucci és Raffaele Rossetti, akik nem tudtak az átadásról – egy kisméretű, torpedószerű eszközzel (Mignatta vagyis pióca) behatoltak a pólai kikötőbe és két aknát helyeztek el: egyet a hajótestre, egyet a hajó alá. Munka közben felfedezték és elfogták őket, ők pedig elárulták Janko Vuković admirálisnak, hogy mit tettek, de az aknák pontos helyét nem árulták el.

Vuković elrendelte a hajó kiürítését, csakhogy a robbanás nem következett be 6:30-kor, mint várták, így a legénység jelentős része visszatért. Az aknák 6:44-kor robbantak, a hajó pedig 15 perc alatt elsüllyedt, Vuković admirális és legalább 300 embere ott veszett. Paolucci és Rossetti a háború után a legmagasabb katonai kitüntetésben részesültek.

Megszereljük?

Apai örökség, hogy mélyen hiszek a dolgok megszerelhetőségében. Vannak olyan bonyolult vagy olyan apró rendszerek, amiket nem érdemes piszkálni, hanem egységként cserélendők. Szóval a vinyót, amiben csörög már a fej kidobjuk, a gépbe rakunk újat. Ezért is érdekel az eszmecsere, ami egyrészt a karbantartás kultúrájáról, megítéléséről szól, másrészt pedig a javítás jogáról.

Az elsőhöz az Economist cikke kapcsolódik. Rövid jegyzet, nem is megy bele a mélyébe a témának, de legalább bevezetőnek jó. Arra azért rámutat, hogy a karbantartás és az elavulás még a GDP-be sem számít bele. Ez viszont veszélyes, mert a karbantartás nélküli dolgok hajlamosak darabokra peregni.

A témához tartozik, hogy huzamosabb ideje megy egy vita arról, hogy a tulajdonosoknak van-e joguk megszerelni elromlott eszközeiket vagy vigyék csak szakszervízbe. A modern eszközöknél elkülöníthetetlen, hogy hol ér véget a hardver és hol kezdődik a szoftver. A szoftverek jogi védelmét pedig egész jól megoldották. Úgy rémlik, ehhez az EU is boldogan vigyorgott. Na a John Deere és az általa pénzelt farmercsoportosulás épp elérte az Egyesült Államokban, hogy ne is nyúlhasson hozzá bárki az általuk eladott gépekhez. Ezzel sérül a javítás joga, a gazdák pedig a hivatalos támogatástól válnak függővé. Vagy persze hackerkednek.

Közhely, de le kell írni, a pénzügyi negyedévekben való gondolkodás nagyon sok és nagyon komoly problémánk forrása. Mert egy-két-három negyedéves időtartamon logikus a szervízek visszaszorítása - vagy épp a fosszilis energiahordozók megtartása - de hosszú távon szemetet termel, az alternatív fejlesztéseket fogja vissza, árt.

Ide tartozik, hogy a DMCA nevű amerikai copyrightot szabályozó törvénynek van egy izgalmas kiskapuja. A kongresszusi könyvtárnak joga van időnként javasolni olyan területeket, amelyeket kivesznek a védelem hatálya alól. Idén a beágyazott rendszerek is bekerültek ebbe a kalapba, ha a másolásvédelem törése javítási céllal történik. Szóval a harc még zajlik. Olyan ez az egész, mint egy Doctorow regény.

Nem csak az elvek miatt vagyok amúgy a javítási jog mellett. Az asztalom alatt egy asztali PC lakik. Ha abban bármi elromlik, lemegyek a ház alatti PC-boltba, elcsevegek a tulajdonossal, és rendelek alkatrészt. Ha megjön beszerelem és újra van gépem. A laptopom egy Thinkpad, ami a legendásan egyszerűen javítható gépek egyike. A sarki bolt helyett az eBayről kellene alkatrészt turkálni, de a folyamat onnantól ugyanaz. A telefonommal - pedig nem is Apple - viszont már nem tudnám ugyanezt megtenni. És nem csak azért, mert legendásan bénán forrasztok. Elemi érdekünk, hogy szemét helyett javítható és életben tartható eszközökkel vegyünk körül magunkat. Eddig a prédikáció.

Én máshol

Felzárkózom az olvasmányaimmal hónap van, így kevesebb helyen tűnök fel. A héten egyszer azért felhúztam magamat azon, hogy általam értelmesnek tartott emberek is úgy osztják az ellenzékre kihegyezett álhíreket, mintha áldás lenne. Előjele persze volt már, az “Orbán Viktor egy borz” jellegű Amerika Népszava cikkeknek is nagy volt a forgalma. Megírtam tehát, hogy néz ki egy ellenzéki/progresszív álhír és hogy kell kivédeni. Kell-e mondanom, hogy az első kommentelő szerint lehet némi alapja az álhírnek?

Apropó, öcsém járt Dumaszínházban, és mesélte, hogy ment a poénkodás azon, hogy miért van űrkutatási kormánybiztosunk. Dr. Ferencz Orsolya Ildikónak ugyan volt már egy könnyen körberöhöghető mondata a témában arról, hogy az űrkutatás a migráció ellenőrzésére is alkalmazható, de ez sem teszi zárójelbe azt, hogy szakember. Meg azt sem, hogy Magyarország ESA-tag. És hogy vannak magyar cégek, amelyek az űriparban tevékenykednek. (Efogultságból az Admatist szoktam linkelni, ha magyar űrcég kell. Nincsenek egyedül.) A Mérce szerencsére megírta, hogy az űrkutatási biztos nem vicc, hanem ilyennek lennie kell. Szeretem az ilyen igényességet.

Egy levélnyi mindenféle maradt a vágólapon, de legyen ennyi a hétre.

Ádám