Rakasz #112

egy kis dombra lecsücsülős

Sziasztok!

Nincs új a nap alatt! Hiába jelentették be a CES szórakoztatóelektronikai expón, hogy itt az első mosogatógép, ami főzni tud, valójában a hal főzés a mosogatógépben egy régi trükk. Annyira, hogy Balázs át is küldött egy egészen részletes receptet. Ilyenkor az ember nem is tehet mást, mint előveszi Orosz Péter 2010-es cikkét a Porschék motorterében való főzésről.

A divat és barátai

A Heron Preston és a Carhartt közös kollekciója munkásruhásat játszik. Van egy csomó láthatósági narancssárga darab, értő kézzel felvitt festékfoltok, táskának újragondolt sittes zsák, övet játszó biztonságiöv-szövet. Meg persze egy csomó minden cirill betűs style felirattal és egy Putyinos póló. Nem különösképpen érdekes, viszont a női táskák között ott egy 620 eurós kemény műanyag darab, ami a Peli mindenálló táskáit vagy a Makita szereszámok tokjait idézi. Úgy érzem, akkor mostantól ér Pelivel járni, hiszen haute fashion.

Ezen felbuzdulva felnéztem a LOT2046 honlapjára, ami a Cayce Pollard uniformis bizniszben próbálta megtalálni magát. Szün:

CPU. Cayce Pollard Uniformis. Így nevezi Damien Cayce gönceit. A standard CPU monokróm: fekete, fehér vagy szürke, és ideális esetben olyan hatást kelt, mintha mindenféle emberi beavatkozás nélkül keletkezett volna valahol a steril hipertérben.

Ami első látásra kérlelhetetlen minimalizmusnak tűnik, az voltaképp az agresszív globáldivat-diktatúra patológiás mellékhatása. Cayce ezért kénytelen állandóan tovább szűkíteni a még viselhető és elviselhető ruhák körét. A szó legszorosabb értelmében allergiás a divatra. Csak azokat a darabokat hajlandó felvenni, amiket 1945 és 2000 között bármikor, minden különösebb feltűnés nélkül hordhattak volna. Cayce megtestesült dizájn-mentes zóna, egy egyszemélyes anti-iskola. Néha komolyan fennáll a veszélye, hogy puritánsága kultuszteremtővé válik. (William Gibson: Trendvadász, ford. Gálla Nóra)

A LOT azóta sem lett izgalmasabb, a honlapja azt hiszem változatlan, és az időnként felbukkanó hírleveleiben is csak egy-egy zenei mix van.

Úgynevezett popkultúra

Nagy mennyiségű hallgatni való gyűlt össze a hétre. Különösen azért, mert amiken dolgoztam, azok mellé kellett valami vidám, könnyed, vattacukor jellegű marhaság. Ilyenkor az ember, ha hörcsög génekkel megáldott gyűjtögető, megnézi, hogy mégis mi van letöltve. Zárójel: egészen sokáig kinevettem azokat, akik a YouTube-ról letöltenek dolgokat. De amióta eltűnt pár kedvenc videóm, köztük az, amiben Ganxsta Zolee a Popeye musical főellenségeként énekel a kalózlét szépségeiről, teljesen értem miért teszik. A letöltögetésre két egyformán jó eszköz van: egyrészt a youtube-dl parancssoros csoda, másrészt meg a 4K Download nevű kis szoftverstúdió cucca. Az utóbbiért, amikor rájöttem, mennyit használom, fizettem is lányos zavaromban. Ugyanígy vagyok a Picpick nevű képernyőfotós szoftverrel. Képernyőfotót tényleg egy szelet kenyérrel is lehet csinálni, de ez a program jó.

Vissza a popkultúrához. A dolgok hallgatását a Cabin Pressure című BBC-s sorozattal kezdtem, ami egy nagyon kicsi, konkrétan egy gépből és maroknyi emberből álló brit légitársaság kalandjait meséli el. A társaság neve MJN Air, mert a céget vezető Carolyn Knapp-Shappey a válóperben szerezte meg a gépet, az MJN pedig a My Jet Now (Most Már Az Én Repcsim?) ennek a kódolt verziója. Hülye kalandok, még hülyébb szállítmányok, Benedict Cumberbatch mielőtt még Sherlock lett volna és happy end. A BBC Soundson épp nincs fent, YouTube-on sincs, warezolni kell vagy megvenni CD-n.

Chuck Wendig, aki amikor nem almákról ír - rajongó, bele kell nyugodni - akkor sci-fi író és Twitteres jelenség Anthony Carbonival közösen indított egy podcastot, ami csak a Thor: Ragnarök filmről szól. Tizensokadik résznél járnak, csepeg belőle az önirónia, ugyanakkor hallani rajta, hogy tényleg szeretik a Taika Waititi által rendezett Marvel képregényfilmes univerzumban. A Ragnarök természetesen kihagyható, de aki nem látta Waitititől a Vademberek hajszáját vagy a What we do in the shadowst, az azonnal nézze meg.

Végül pedig szintén a BBC nagy lelkesedéssel csinálja a Neil Gaiman rádiójátékokat. A Good Omenst akkor hallottam, amikor ment, az remekül sikerült. Azóta lett egy Anansi Boys és egy Norse Mythology is. Sajnos az teljesen esetleges, hogy ezek mikor hallgathatók meg legálisan az amúgy király BBC Soundson, szerencsére torrenten fent szoktak lenni. A Norse Mythology még öt napig lejátszható épp, hegyibe!

“Fénykép készül Forte filmre”

Mindig eszembe jut, amikor a Fortepanról esik szó, hogy az akkor még csak simán eltartott kisujjal konzi és tüntetően középosztálybeli Mandiner szerzője - Rajcsányi Gellért rémlik, de lehet az se úgy volt - arról írt, hogy a képek közt időben előre haladva látszik az ország elprolisodása. Ami egy mókásan téves megállapításnak tűnt akkor is. Ha valamit végig lehetett követni, akkor az a fotózás demokratizálódása volt. A történet elején két kép készült a családról, mindenki összeült egy képpé, és előtte felvették a szép ruhát. A végén pedig voltak fotók a mindennapokról, mert már rendelkezésre állt az olcsó gép és az elérhető árú film plusz előhívás ahhoz, hogy el lehessen “pazarolni” kockákat.

Most épp onnan jutott ez eszembe, hogy elindult a romániai Fortepan, amit a helyi népszerű film után Azopannak hívnak. Egyelőre nincs túl sok fotó benne, de emlékszünk hogyan indul a Forte, aztán az is milyen remekül kinőtte magát. Az ilyen nagy, nyilvános archívumok igazán hozzák azt a régi érzést, hogy az internet nem silókból áll, és elérhetővé lehet tenni tartalmat mindenkinek csak úgy.

Vadul más téma, de ugyanúgy kötődik a régi fotókhoz. Darran Anderson írt mostanában a német romantikától a nácizmusig tartó útról, és ennek kapcsán megosztott egy korábbi cikket, amiben Hitler Berghof nevű nyaralóját járta körbe Destina Stratigakos. Az írást az emeli a szabvány hitlerezős cikkek felé, hogy a tér kialakításával, a PR-üzenettel és azzal foglalkozik, hogyan nyalta be ezt a nyugati sajtó.

On May 30, 1937 – a month after German planes bombed Guernica, Spain – The New York Times Magazine published a front-page article on Adolf Hitler’s idyllic mountain retreat.

In this admiring piece, penned by foreign correspondent Otto Tolischus, the skies were depicted not as a means of delivering destruction, but as a rarified topos of meditation, beauty and the simple life.

Az Index eheti Nagykép galériája őrülten érdekes: Svájcról és az ottani ellenkultúráról szól egy aktivista fotós, Rózsa Miklós, képein keresztül. A sztorit az teszi izgalmassá, hogy nem a zsebórák és síparadicsomok Svájcát mutatja meg, hanem azt a hetvenes-nyolcvanas évekbeli rendőrállamot, ahol a rendőrök izomból vertek szét tüntetéseket.

Az ilyenek láttán mindig a BBC Krautrock dokumentumfilmje az első, ami eszembe jut, a másik pedig a Der Baader Meinhof Complex játékfilm. A kettőben az a közös, hogy a világháború utáni rendpárti nyugatot úgy mutatja be, ahogy az bennünk talán kevésbé él. Mondjuk Svájccal kapcsolatban korábban sem merülhetett fel, hogy liberális fellegvár lenne. Van kanton, ahol 1990-kevéstől szavazhatnak a nők.

Új valóság

A New York Times arról ír, hogy Cremonában digitalizálják négy Stradivari korabeli hangját. (Két Stradivari, egy del Gesú, egy Amati.) Az így létrejövő mintakészlettel akkor is lehet majd zenét készíteni, ha a hangszerek annyira elöregednek, hogy már nem lehet kézbe venni őket és játszani rajtuk. Ami nekem érdekes a sztoriból, hogy a sikeres felvételhez egy egész városrészt el kell csendesíteni. Ezzel viszont egy olyan környezetet hoznak létre, amilyen valószínűleg soha sem létezett.

Volt már arról szó (R#39), hogy a városi felfedezők milyen sztorikat gyártanak a felfedezés mellé. Illetve, hogy mennyire romantizált az a felfedezés narratíva, amibe az egész bemásztunk régi épületekbe gyakorlat bele van helyezve. Ennek egy remek példájába futottam bele az épp feedje vesztett Calvert Journalon: Pripjatyba csempésztette be magát egy újságíró-turista, és arról mesélt, mennyire instagramozásra vannak berendezve a vezetett utak és mennyire más a porban aludni egy elhagyott házban. Érdemes kellő távolságtartással olvasni, de jó szöveg.

Hová lesz a séta?

Az Egyesült Királyságban van egy nagyon érdekes jog, a right to roam, ami nagyjából a bóklászás joga. Az 1900-as évek közepén harcolták ki maguknak (újra) a túrázók, és nagyjából azt kell alatta érteni, hogy át lehet sétálni a magánterületen is sértetlenül. Egy olyan országban, ahol a földek többsége magántulajdonban van, jó az ilyet tudni.

Ezzel párhuzamosan a bóklászók keresik a régen elfeledett, kicsit benőtt gyalogösvényeket is, mert ezeknek nincs rendes nyilvántartásuk. Pedig a 2026-ig újrafelfedezett ösvények szabadon használhatók lesznek, utána viszont már nem nagyon lehet fellebbezni. Nagyjából tízezer mérföldnyi hiányzik még ilyen ösvényekből, illetve a korábbi, nagyjából járási szintű térképeket össze kellene barátkoztatni a valósággal. Remek projekt!

Ha arra nem is ad pontos választ a PBS miért használunk még mindig papír térképeket cikke, hogy miért, azért egy nagyon érdekes beszélgetés. Ráadásul egy új, térképekről szóló könyvet is hozzáadott a kívánságlistámhoz.

Lesz Extra!

Kedves olvasók! Szoktam hinni az ötleteimben, de azt nem gondoltam volna, hogy durván egy hét alatt összejön a Rakasz Extra elindításához szükséges támogatás. Hihetetlenül királyak vagytok. miattatok nem reménytelen hely az amúgy besilózott, közösségimédiásított internet. A céldátum ki van tűzve, február első hétvégéjén jön az első színes, szélesvásznú, családi Rakasz a támogatóknak. Ha a hírlevél elbírná, most még hajlonganék egy darabig a színpadon és csókokat dobálnék, de nem egy szöveges műfaj egyik sem. Beszállni természetesen még be lehet: erre tovább.

Ennyi a hétre!

Ádám