Rakasz #113

közel a puccsostálhoz

Sziasztok!

Egy szép szokást felújítottak a héten: megbukott Venezuelában a minden szempontból pocsék vezetőnek számító Maduro elnök. Az ellenzék egy része által bojkottált választást megnyerte az ilyenkor használatos eszközökkel, de az ellenzéki Juan Guaido gyorsan bejelentkezett az elnöki székre. Donald Trump pedig olyan gyorsan ismerte el az ország vezetőjének Guaidót, hogy az mindenkit meglepett.

Ha rosszindulatúak lennénk, még az is felmerülhetne, hogy Amerika által támogatott puccsot láttunk. Pedig csak arról van szó, hogy a Wall Street Journal szerint Guaido kapott egy telefonhívást Mike Pence amerikai alelnöktől, hogy ha esetleg másnap akármit is bejelentene, az USA támogatná. Mivel azt meg már a megelőző hetekben ledumálták, hogy mégis mi lehet a bármi, el is indult a gépezet.

Az oroszok (irániak, észak-koreaiak, sírkőfaragók és balett-táncosok) szerint persze teljesen rendben van Maduro, akinek amúgy ők a legnagyobb hitelezői. A helyzetet bonyolítja, hogy a venezuelaiaknak is tele volt a tökük Maduróval, és olyan hét határra szóló tüntetések vannak ellene, hogy csak na. Égő rendőrautók, tömeg, és sajnos halottak is voltak. Igény van arra, hogy az elnök, akinek a regnálása alatt a vécépapír is hiánytermékké vált eltűnjön a fenébe. Csak kicsit sok a nemzetközi szereplő az ügy körül.

Szóval Venezuelának van két elnöke jelenleg, meg egy egészen komoly államcsődje. Izgalmas világban élünk, de úgy, ahogy az egyáltalán nem kínai átok kíván izgalmas életet. És ezzel meg is érkeztünk a hét írásos műfajához, a pronunciamiento, ami a nyilvános kiállás egy puccs mellett. És még egy sztori: hogyan találkozott először Pancho Villa és Zapata.

Mit illene olvasni?

Ha az olvasatlan könyveim nem állnának már most is toronyban, gyorsan megrendelném Shoshana Zuboff könyvét, a The Age of Surveillance Capitalism-ot. A fogalmat régen ismerjük, ez az, amikor a Google vagy a Facebook szolgáltatásait ingyen kapjuk, cserébe ők minden lépésünket figyelik és eladnak minket hirdetőknek (meg esetenként a Cambridge Analyticának). Viszont azt írja a Guardianben régi kedvencem John Naughton prof - akinek Memex néven itt van blogja, amely memex természetesen Vannevar Bush, Roosevelt főtudósának As We May Think című a hipertextet leíró esszéjére hivatkozik - hogy Zuboff az elméleti munkát, a dolgok helyükre pakolását végzi el a könyvében.

Viewed from this perspective, the behaviour of the digital giants looks rather different from the roseate hallucinations of Wired magazine. What one sees instead is a colonising ruthlessness of which John D Rockefeller would have been proud. 

és

“Demanding privacy from surveillance capitalists,” says Zuboff, “or lobbying for an end to commercial surveillance on the internet is like asking old Henry Ford to make each Model T by hand. It’s like asking a giraffe to shorten its neck, or a cow to give up chewing. These demands are existential threats that violate the basic mechanisms of the entity’s survival.”

Aztán ha ez nem lenne elég, akkor a Los Angeles Review of Booksban is van egy cikk a könyvről attól a Nicholas Carrtól, aki kultúrakritkusként már viszonylag régen kételkedik abban, hogy a sikeres webes cégek csodálatos világot hoznak nekünk.

To the Googles and Facebooks of the world, we are neither the customer nor the product. We are the source of what Silicon Valley technologists call “data exhaust” — the informational by-products of online activity that become the inputs to prediction algorithms.

Ha másért nem, a fenti gondolatért már megéri nekiugrani. Úgyis eleget hallottuk, hogy mi vagyunk a termék, meg az adat az új olaj. Ha ezeket összeadjuk, még kijöhet, hogy mi vagyunk a dinók, ami hát elég vacak perspektíva.

Konzibb-pénzügyesebb arcoknak a Financial Times-ban is van cikk, azt maga Zuboff írta, összefoglalandó a mondandóját. Juteszembe FT. Ugye mondtam már, hogy az ingyenes regisztrációval olvasható FT Alphaville blog az egyik legpunkabb dolog, amit gazdaságról írnak?

(Kapcsolódó kérdés: a mindennapi botrányok között hol jelenik meg Zuboffról először tldr cikk a magyar sajtóban? Esélytelen, hogy a következő pár hétben én nekiüljek, de fontos lenne.)

Végre egy kis technológia

Mindenki húzhat egy strigulát, akit sokadjára untatok azzal, hogy nem csak azt kell nézni, hogy egy rendszer mit csinál, amikor üzemszerűen működik, hanem hogy hogyan lesz veszélyes, amikor elromlik. De hát fontos ez. Tényleg tök jó dolog egy digitális rendszer, ahol fent van szépen minden adatunk, és vékonykliensről vékonykliensre szállva hozzáférünk, mint boldog színes kolibrik. Aztán egyszer kiderül, hogy ja közben elvitték mindenkinek minden adatát. Na akkor szívás van. És még csak nem is a zsírkrétákat megszégyenítően színes képzeletem terméke a fenti forgatókönyv. Az Equifax hitelminősítő megtörésekor 143 millió amerikai szembesült azzal, hogy valakik lenyúlták a pénzügyi és személyes adataikat.

Na de a sok rizsa után, a Near Future Laboratory - ami Nicolas Nováék biznisze - azt szedte össze, hogyan tudnak elromlani az automatizált megoldások, milyen káros szokásokat erősítenek meg - szevasztok, iCloud előfizetők - vagy éppen hogyan nem jelenik meg az otthoni felhasználóknak tervezett automatizált megoldásokban az a fajta tudás, amit az ipari automatizációhoz már egyszer kikutattak/kimértek. Van benne egy adag már megint nem beszél egymással az ipar és az akadémia, de van egy adag mi lenne, ha az egyszerűség kedvéért átkúrnánk a felhasználókat is.

A fenti videóhoz pedig csak annyit, hogy aki a Google Home hangvezérelt asszisztenst ráveszi arra, hogy a Klubrádió netes streamjét elindítsa valamelyik klubslágereket játszó diumdisu adó helyett, annak intézek egy sört.

A mi tereink

Van az a közhelyes bölcsesség, hogy a Facebookon tüntetést könnyű csinálni, pártot meg nehéz. Vagy legalábbis egyszeri, pop-up jellegű eseményekre jó, szerveződésre viszont nem, mert bárminek a szerveződése közben beszélni kell, vitatkozni, kompromisszumokat kötni, ami meg melós. Ennek egy másik oldaláról írt a Logic magazin, mégpedig arról, hogy a DIY helyeknek, a művészeti kollektíváknak is a pestise azt, ha a kommunikáció nagy része áttevődik a netre. Könnyű belecsúszni innen abba, hogy régen minden jobb volt. (És hát a régi web…) De talán célszerű ott megállni, hogy ha az ember közösséget akar szervezni, akkor arra nem egy csoportot hoz létre.

Gazdag és bolond hely az, ahol art deco épületeket dózerolnak le, hogy a helyükre felhőkarcolót húzhassanak. A Guardian megavárosok sorozatában Ho Si Minh-városról van éppen szó, ahol ezerrel megy az építkezés. A sztoriban van helyi oligarcha is, meg minden egyéb kötelező elem. Ami szokatlanná teszi, hogy olyan stílusban épült épületeket is bontanak, amit Európában vagy Amerikában már meg szokás őrizni. Itt a modernista épületeknek rossz a sorsuk.

A hazai vitákban jellemzően leszocreáloznak és értéktelennek tartanak amúgy nagyon érdekes és teljesen menthető épületeket is. Vincze Miklós, a 24.hu urbanista újságírója és amúgy nemzeti kincs szokott ezen borongani. Legutoljára például a Fővárosi Vízművek toronyházának lebontása miatt. És ha már borongunk, a Failed Architecture-n van egy király interjú, ami azt járja körbe, hogy az ingatlanfejlesztési projektek milyen nyelvi megoldásokat, milyen szavakat használnak arra, hogy dicsőséges haladásnak tűnjenek.

Babfőzelék a zárdában

Körülszaladt a héten az interneten az apácafingocska sütemény, ami valami fánkféle. Nagyjából mindenki megírta, hogy az 1800-as évek közepén már szerepel szakácskönyvekben, és kábé ennyi. Kicsit utánanyúlva egyrészt rájön az ember, hogy ezt átlag három évente felfedezi az internet, másrészt pedig, hogy magyar forrást is lehet találni korábbról, mint például az először 1976-ban kiadott A jó gazda-aszszony, avagy olly hasznos könyvetske, mellyben az Aszszonyoknak házaikban és házaik körül sok hasznos és meg-kívánhat dolgok meg-irattatnak című Veres Mihály által németből fordított szakácskönyv.

Georges Dubosc francia író 1925-ben még sorol pár nevet, a kurvától a lovagig mindenki megfordul a fánk nevében. És persze a spanyolok! A másik, amit megtesz Dubosc, hogy egészen a 15. századig vezeti vissza a nevet. Meglepő módon egy magyar cikkel jutunk még korábbra, a Válaszba Vinkó József írta meg az apácafing sztoriját egészen az első századi Rómáig visszamenve. Csak a cím bátortalan.

És ha már szavak és az ő változásaik. Két régebbi cikk is a kezembe került, ami nagyon érdekes. Az első az analóg szó jelentésváltozásaival foglalkozik. Egészen pontosan azzal, hogy a “valamivel bizonyos szempontból megegyező” jelentéstől hogyan jutott el odáig, hogy “nem digitális” esetleg “avíttas”. És persze hogy eközben hogyan verjük át magunkat.

A másik egy egyszerűbb, térképes cikk a Quartzról, ami azt mutatja be, hogy attól függ, hogy teaként vagy csájaként hívják-e egy nyelven a teát, hogy a szó és a teafű szárazföldön vagy tengeren jutott-e el az adott helyre. A csája a selyemúton közlekedő szó, a tea a tengeren. És amúgy mindkettő Kínából indult. Az önmagában érdekes sztori, hogy magyarul miért tea, amikor a törököktől hamarabb átvehettük volna a másik szót. Úgy tűnik, a kávé jobban ízlett.

A kis nyelv előnye

Vannak alapszövegek, amiket ismerni kell. És itt nem a Himnuszra meg a Szózatra gondolok, mert azt a ember magától ritkán mondja. Mondjuk a Himnuszt nagy buli a Megismerni a kanászt vagy a valamelyik Walesi bárdok megzenésítés dallamára énekelni. Olyanokra gondolok, ami egy-egy ország Rejtője vagy Tanár úr kéremje. Giovannino Guareschi Don Camillója a maga Pó-vidéki nyakas parasztjaival, amiből van film is Fernandellel. (Van egy Terence Hilles is, de az tré.) Vagy Rifat Ilgaz Kopasz Mahmut diákjai című műve a cigiért és szerelmes levelek átadása miatt kilógó török középiskolásokkal. Valószínűleg ti is tudtok ilyet mondani.

Olyanok ezek a könyvek, mint az Erasmus program, csak irodalomból. A paraszti világ többnyire mindenhol paraszti világ volt, a középiskola is középiskola. Univerzálék ezek. Az meg a mi szerencsénk, hogy elég sok mindent olvashatunk fordításban. 2016-os amerikai Unesco becslés: a kiadott regények egy százaléka fordítás.

Leletek a hétről

Nincs jobb címem ehhez, de legalább elmesélem, hogy a Messy Nessy Chictől lesem el épp a formátumot. Ott időnként vannak olyan cikkek, hogy 13 dolog, amit mostanában találtam és tetszik. Amúgy is egy jó oldal, de ez az elegáns kollázsszerű szerkesztés meg aztán tényleg csodálatossá teszi.

Nóvé Soma, akit a Middlemist Redből lehet például ismerni, kiadott tavaly egy háromszámos, népzenei feldolgozásokat tartalmazó folkrock anyagot. Én meg egy sör után hajlamos vagyok elsírni, hogy a Kormorán mennyire jó első lemez (Folk&Roll, 1984) után csúszott át nemzeti giccsbe. A hét felében ez a három szám ment körbe-körbe.

A római Fox Gallery kirakott egy képet az aktuális kirakatukról, amiben van egy marha jó kép. A művész nevét - Emiliano Ponzi - említették, némi kattintgatás után pedig meglett a kép is: South California. Nem mintha eljutottam volna oda, hogy az összes kedvencem kint van a falon, de csak elraktam azért a linket. És elraktam Jonathan Edwards boltját is, akinek a Japán vízfestményeit a Twitteren osztotta meg valaki.

A BBC-n pedig a pixelartról volt cikk, és linkelik az egyik kedvencemet Waneellát is.

Több mint egy éve vettem meg a The Flame in the Flood játékot, majd meghaltam benne egyszer-kétszer, és leraktam. Pár hete újra leültem elé, hátha itt az ideje, és most megtaláltam a hangulatot. Lassú, nyugis, túlélős játék, amit ha az ember ésszel csinálja, túl lehet élni. A nádból gyújtós lesz, a gyújtóssal tüzet rakunk, főzünk teát, sütünk húst, fonunk kötelet, és így tovább. Nem őrülten bonyolult, de kihívás van benne.

Szinte biztos, hogy a legjobb szerepjátékos sztorit, amiben egy brit exkommandós bácsi szembesül a szerepjátékkal és a Star Warsszal, már emlegettem egy korai Rakaszban - ha nem rémlik, katt ide - de azóta rá jöttem, hogy a mesélő, Owen K. C. Stephens időnként beül a YouTube elé és elmond egy-egy sztorit. A youtuberség összes manírjától, kifinomultságától mentes, még a webkamerája is maszatos, ellenben jól mesél. Például a tündérről, aki előoldalgott az alkoholbolt polcai közül, és megtanította milyen rumot kell a sütihez venni.

Jön, jön, jön

Minden úgy kezdődik, hogy az ember elkezdi összelapátolni a nyersanyagot egy mappába.

Igen, ez a készülő Rakasz Extra - Világító Rénszarvasok különszám mappája. A támogatókhoz itt lehet csatlakozni. Aki jövő hét végéig beszáll egy már jó, de még nem Brewdog sör árával, annak megy is majd az anyag. A magam részéről úgy izgulok, mint egy elsőbálozó. Megy vajon a fejléc színe a szememhez? Köszönöm mindnyájatoknak!

Ennyi volt a hétre a Rakasz.

Üdv,

Ádám