Rakasz #114

Örzsébettől Edvárdig

Sziasztok!

Ez a nagy hétvége, a Rakasz Extrán az utolsó simításokat vézem, ez most a hagyományos kiadás. Mindenki megnyugodhat, a világ megy tovább a maga útján.

Eszméletlen hadjárat van például Juan Guaidó körül. Amerikai független újságírók - akiket viszont a nehezen komolyan vehető Zerohedge és a tudjuk honnan szól RT - támadják Venezuela reménybeli elnökét, mert nem lehet tudni, hogy tavaly növesztették-e klónozótankban a fickót. Ilyenkor kell mérlegelni, hogy a szélsőséges kérdésekben is bátran középen állók vagy a hasznos idióták hangját halljuk éppen. Közben pedig a Verso blogján, és a Versót komolyan veszem, viszont arról értekeznek, hogy a Chavismo bonyolultabb jelenség, mint amilyennek láttatni szeretik. Csodás bonyolult ügy, a fene tudja mit kell gondolni.

Ugyanitt, orosznak gondolt hackerek kiszivárogtattak egy raklap dokumentumot Mueller ügyész vizsgálataiból. Ha valamivel, hát ezzel marhára bizonyították, hogy nem akarnak beleszólni az amerikai belpolitikába. Küldetés teljesítve!

Apropó, akik szeretik a hidegháborús történeteket, azoknak van egy sztori arról, hogyan vett kilóra amerikai hackereket magának az Egyesült Arab Emirátusok, és hogy ezek a remek emberek hol húzták meg maguknak a vonalat, amit nem lépnek át. Manapság elé vacak meló közeljövős sci-fit írni - a Normal volt az utolsó igazán jó, ami a kezemben járt - mert a valóság abszurdabb.

B is for Basil assaulted by bears

Mark Dery kultúrakritikus nevével akkor találkoztam utoljára, amikor szakdolgozatot írtam. Akkor nagyon szerettem a Flame Wars és az Escape Velocity köteteit, lehet bele kellene nézni újra. Meg közben rátaláltam a culture jammingről írt cikkére - a kötet nem volt meg, pre-Bookdepository időkről beszélünk, meg nem is volt pénzem rá -, ami a játékos fake news volt minimális éles töltettel.

It captures, in a sense, how Gorey described life: “…intrinsically, well, boring and dangerous at the same time. At any moment the floor may open up. Of course it almost never does; that’s what makes it so boring.”

Na ez a remek ember most előrukkolt egy Edward Gorey monográfiával. Gorey az, akitől a Gashlycrumb Tinies-t legalább szokás ismerni, még ha az ember nem is tudja, hogy ez a neve. Fekete-fehér tollrajzok, az abszurd, a gótikus és a Csáthot idézően tragikus között mozgó sztorik. A Longreadsen meg is jelent egy cikk, ami Dery meglátásait, például hogy Gorey nem egy különc volt, hanem a kor által lehetővé tett életben magát kényelmesen érző művész. Jó nézőpont, jobb, mint simán legótikusozni.

A nyelv, az a játék

A héten egy ismerősöm megkérdezte, hogy szerintem ma miért káromkodunk annyit. Kénytelen voltam azt válaszolni, hogy mindig is káromkodtunk. (Bár amúgy a mai káromkodás mellett vannak erős érvek. Úgy értem, néztetek mostanában közszolgálati tévét?) A hitvitázó irodalom, a végvári levelezés, Janus Pannonius egy-két élesebb verse, a várak káromlást tiltó regulái (innen a pontos forrás mondjuk fájóan hiányzik), annyi forrásunk van, mint a kurvaélet. És persze ott a csodálatos Réthy László doktor levele a sarkantyúval.

A The Outline-nak van egy kicsit túlplankolt anyaga az angol káromkodások mestereiről. Mármint azokról az emberekről - élükön a Drót forgatókönyvírójával, David Simonnal - akik rájöttek, hogy egy trágár szóhoz bármit hozzá lehet csapni, attól csak jobb lesz. A szótári példa a douchenozzle meg a wankhammer, de szerencsére magyarul is működik, úgyhogy a veszett szótárazás helyett egyszerűbb tükör előtt kipróbálni valami olyasmivel, mint a faszpamlag szó.

Apropó, írtam én valaha, hogy a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta című Lacki-Vörös kötet milyen jó játék? Ha nem, akkor most szólok. Azt hiányolom kicsit, hogy nem volt még belőle buta szülők hőzöngenek a Facebookon eset.

Ha jön a háború

Az egyik kedvenc városi legendám, hogy a mindenkori brit kormány (mondják még a svédekről és az oroszokról is) rendelkezésére áll egy gőzmozdonyokból álló m-zárolt flotta, amit atomháború esetén lehet bevetni. Az mögötte a logika, hogy a villamosenergia-rendszer összeomolhat, a dízelmozdonyok működéséhez szükséges elektronikát kisütheti egy elektromágneses pulzusfegyver. A gőz viszont gőz marad. Darabonként akár értelmes is a legenda. A villamosenergia rendszer amúgy is bonyolultabb annál, amit az ember elsőre feltételez - lásd #R69, #R89 és #R90 - például nem áll meg az országhatároknál. Ja, amúgy a városi legenda nem igaz. De például a Warren Ellis írta Bond képregényekben is előbukkan.

Onnan ugrott be, hogy a héten a kezembe került egy cikk, ami a harctéri postagalamb használattal foglalkozik. Durván azt mondja, hogy az első világháború lövészárkaitól, ahol a telefonkábeleket a tüzérség lőtte konfettivé, a második világháború mindenféle pokláig ott voltak a galambok. Ezt pedig úgy oldotta meg a hadsereg, hogy a civil galambászokkal nagyon jó kapcsolatot ápolt. Ami kezdetben cigarettapapír volt az állat lábára kötött tasakban az később lehetett térképrészlet, mikrofilm, ma pedig lehetne mikro-SD-kártya. Ehhez még annyit tesz hozzá az anyag, hogy a galamb álcázható, nem lehet meghackelni, és a pincében sem lehet addig pofozni, amíg elmondja ki küldte. (Kötelező hozzáolvasandó, ezt sem először linkelem szerintem, Cory Doctorow Shannon’s Law című novellája.)

Önreflexió

Nem túl vidám, de tanulságos a Guardian videója az Angliában élő újságíró gyerekről, és a nyugdíj után Magyarországra visszaköltöző, Orbán támogatóvá váló apáról. Nekem leginkább arról szól, hogy a kettejük közé odarakott kamera, a beszélgetések fél-nyilvános jellege szerintem árt annak, hogy megtaláljanak valami kompromisszumot. Eleve nehéz megvívni a vitáinkat, de sokat nehezít rajta, ha közben a néző felé is érthetőnek kell maradni.

Legyen most erről ennyi. Ha vitatkoztok, ne így tegyétek.

Feri ajánlotta a legutolsó adásunkban Handrás önéletrajzi vlogját, amiben egyáltalán nem hittem. Ezekhez a videókhoz is járnak ipari erősségű zárójelek. Fel lehet benne fedezni vakfoltokat. Vannak olyan részek, ahol az ember megállítja a videót, hogy megkérdezze a monitortól, hogy vajon tényleg nem látja, milyen elletmondásokat nem old fel? A mese viszont jó, és az ember rájön, hogy magát ő se nagyon látja kívülről. Tényleg nem hittem, hogy ajánlani fogom, de tanulságos.

Majd pont építészből nincs széljobber, mi?

Be kell valljam, az alt-arch kifejezés meglepett, de a Metropolisban megjelent véleménycikk, ami szerint a barokk és egyéb “régi” és “rendes” és “igazi” építészetet ünneplő mémek többet mondanak annál, mint hogy még több aranyfüst kell meg bodor. Innen csak egy gondolat a modernizmus elutasítása, mert az valahogyan már korcs művészet volt. Meg amúgy is elprolisodott a világ, maradtak volna a helyükön sárkunyhóban. Persze túlzok, de a hatalom és a státusz építményeit kiemelni anélkül, hogy a kontextusukról beszélnénk, az hiba. Mint ahogy legalábbis gyanús csak ez tekinteni építészetnek.

Jó pillanat ez végiggondolni, hogy mik voltak azok az épületek, amik hatással voltak ránk. Nekem a lista egy teljesen jellegtelen, név nélküli belgiumi híddal kezdődik, amin először láttam, hogy a beton lehet nem négyszögletes. Budapesten a hasonlóan kedvenc névtelen épületem a Szondi és a Rippl-Rónai sarkán álló, a fenti fotón is látható épület. Vannak még ismertebbek is, de azt hiszem, két ilyen noname példa jobb volt.

Kapcsolódik, hogy a Budapest New Technology Meetupnak, aminek 2011 és 2016 között szervezője voltam, volt egy nagyon érdekes éve. A Kortárs Építészeti Központ használhatta a Szervita téri irodaházat, ami az Országos Műszaki Fejlesztési Központ székhelye volt 1973-tól. Mi pedig belógtunk velük. Egyszer szétnézhettünk az épületben - volt például tárgyaló farostlemez térkép/fali installációval! - és egyszer bulizhattunk a tetején lévő nagy teraszos kommunista penthouse-ban. (Na jó, valószínűleg valami igazgatói iroda lehetett Hugh Hefner helyett VOR-öltönyös fickókkal.) Na később ebből nem lett Zaha Hadid épület, mert akkoriban még nem voltunk annyira nyomorult harmadikvilág, hogy egy semmi nem számít, hozzák ide a sztárépítészt projektet le lehessen zongorázni a belvárosban.

Onnan ugrott be ez, hogy a Calvert Journalban egy lengyel fotós, Karol Palka hasonló épületeket ábrázoló fotóiról van interjú. Pártüdülők, párthotelek, nemzetgazdaságilag rendkívül fontos iparvállalatok toronyházai. Az a közös bennük, hogy mára mind üresen állnak. Fontosnak tartom az ilyen anyagokat, amik nem a felfedezés élményét vagy a felfedezés romantikáját adják át, mint az urbexes fotósok. Azzal sincs gond, de helye is van és igény is van egy másik fajta gondolkodásra. (Lásd a Calvert Csernobilos anyagát, az színtiszta romatina és rompornó.)

És akkor a lényegi hírek

Az Anchor-sziget és Whenoua Hou szigetének ötven nőstény kakapója közül 49-en már párosodtak. A madármentők keltetőbe szállítják a tojásokat annak reményében, hogy a madarak újra párosodnak. Az idei szezon első kakapója pedig már ki is kelt. Az eddig begyűjtött 119 tojásból 36 termékeny és még 19-ről kiderülhet, hogy termékeny. Pazar lenne egy olyan év, mint a 2009-es vagy a 2016-os volt. Mindkettőben harmincnál is több csibe kelt ki.

Jövő héten várhatóan rövid és unalmas kiadás lesz. Úgyis mint összegyűlt egy csomó szerintem fontos írás, amiknek az elolvasását nem lehet megúszni, de kedvcsinálót írok majd mindegyikhez.

Ennyi a hétre!

Ádám