Rakasz #115

hosszú'n'unalmas

Sziasztok!

Hosszú szövegeket ígértem, van egy rossz hírem, ezt be is fogom tartani. Van egy metrikus tonna elrakott ilyen-olyan tanulmány, jelentés satöbbi, ami mind remek, de valahogy sehová sem passzolt. Na de majd most.

Megy-é előbbre majdan fajzatom

Adam Curtis, az All Watched Over By Machines Of Loving Grace és a Hypernormalisation rendezője az archív felvételek és a súlyos narráció mestere. A dokumentumfilmjei nem könnyűek, nem habosak, de nem is hagyják nyugodni az embert. Az Economist olyan interjút készített vele, ami pont olyat, mint egy Curtis doksi. Kezdve azzal, hogy iszonyú hosszú. Egy olyan kifejezés definiálásával kezdi, ami fájóan ismerős lehet:

“HyperNormalisation” is a word that was coined by a brilliant Russian historian who was writing about what it was like to live in the last years of the Soviet Union. What he said, which I thought was absolutely fascinating, was that in the 80s everyone from the top to the bottom of Soviet society knew that it wasn’t working, knew that it was corrupt, knew that the bosses were looting the system, knew that the politicians had no alternative vision. And they knew that the bosses knew they knew that. Everyone knew it was fake, but because no one had any alternative vision for a different kind of society, they just accepted this sense of total fakeness as normal. And this historian, Alexei Yurchak, coined the phrase “HyperNormalisation” to describe that feeling.

Curtis a Szovjetunió végnapjairól idézi, hogy a teljesen hamis, működésképtelen, ellenben a versenyző elképzelések híján mégis megmaradó szisztémában létezés érzése a hipernormalizáció.

Aztán arról is beszél Trump kapcsán, hogy nem jó recept benneragadni egy visszacsatolási hurokban. Tudjátok, amikor X mond valamit, és az ő teljes ellenzéke, a sajtó, a mindenki erre reagál csak. És ez nem a szokott “miről tereli el a figyelmet” narratíva. Annál sokkal súlyosabb kérdés is van: valóban az általa konstruált kommunikációs térben létezek? (A válasz pedig igen.) Jó a Curtis interjú, megéri azt a fél órát, negyven percet, amennyi kell rá.

Ugyanitt, ugye Pelevin Generation P-jét mindenki olvasta? Van az a gyakran idézet részlete a Szovjetunió összeomlásáról, ami eladja a könyvet. (De nem készít fel a begombázott Che Guevarás részekre.)

Nagyon furcsa volt ez a világ. Külsőleg keveset változott - legföljebb csak több lett az utcán a koldus -, de valahogy hirtelen öreg és szakadt lett körös-körül minden, a házak, a fák, az utcai padok. Azt sem lehetett mondani, hogy lényege szerint más a világ, mert most semmiféle lényege nem volt. Mindent iszonyatos bizonytalanság hatott át. Ennek ellenére végeláthatatlan sorban száguldottak az utakon a Mercedesek és Toyoták, a magukban és a történésekkel abszolút biztos kigyúrt fickókkal, sőt, ha hinni lehetett az újságoknak, még valami külpolitika is folyt.

Közben a televízióban ugyanazokat a pofákat mutatták, akiktől mindenkinek hányingere volt az elmúlt húsz évben. Most szó szerint azt mondták, amiért azelőtt ők lecsukattak másokat, csak sokkal bátrabbak, szilárdabbak és radikálisabbak voltak. Tatarszkij gyakran elképzelte az ezerkilencszáznegyvenhatos Németországot, ahol doktor Göbbels hisztérikusan üvöltözik a rádióban a szakadékról, amelybe a fasizmus rántotta a nemzetet; ahol a volt auschwitzi lágerparancsnok a náci bűnösök elfogására szervezett bizottságot vezeti, az SS tábornokok pedig egyszerűen és kézzelfoghatóan beszélnek a liberális értékekről, és az egész kócerájt Kelet-Poroszország gauleitere vezeti, akinek "végre felnyílt a szeme". Tatarszkij persze majdnem minden megnyilvánulási formájában gyűlölte a szovjethatalmat, de most nem tudta volna megmondani, hogy érdemes volt-e a gonosz birodalmát a gonosznak arra a banánköztársaságára cserélni, amely Finnországból importálja a banánt. (Ford. Bratka László)

Curtis is erről a lényeg nélküliségről beszél, arról, hogy hiányzik a jövőnek a nagy sztorija. Mármint, egy technikai meghatározottságú sztori van, hogy a lakás majd okos lesz, a lámpa lekapcsolja magát, a kocsiba nem kell sofőr, de az a láncszem hiányzik, hogy amúgy mi lesz velünk, emberekkel. Érdekes az a meglátása, hogy Dawkins, Peterson és ő is ugyanarra a hiányérzetre próbálnak választ adni, még ha a válaszok nem is hasonlítanak egymásra.

Mi az a technológia?

Távolabbról indít, de a fenti interjúhoz hasonlóan egy nagy sztori létezését, alakulását fejtegeti Leo Marx tanulmánya, aminek Technology: The Emergence of a Hazardous Concept (PDF) címet viseli, ami nagyjából le is lövi a poént. Onnan indul, hogy bár a technológia egy réginek tűnő szó - még a gyökere is görög - valójában annyira friss, hogy az 1911-es Encyclopedia Britannicában még benne sincsen. A korábbi elméletírók is inkább mechanikáról, gépről, erőkről, hatásokról satöbbi beszélnek. A változást Marx szerint a vasút hozza, az az első nagy komplex rendszer, amelynek az üzemeltetéséhez, megértéséhez, továbbgondolásához nem egy jó eszű technológusra van szükség, hanem szakképzésre, szabványokra, szabályozásra. A vasút elterjedésével a mérnöki tudományok szétválnak civil és katonai ágra, majd a 19. század végével tovább osztódnak területek szerint.

Közben pedig az innováció vagy a feltalálás jellege is megváltozik. Az egy-egy találmány életet megváltoztató jellege helyett lesz egy olyan jószág - ezt nevezzük egyszer csak technológiának - amely előbb csak ellepi a világot, majd egybeolvad vele. “Hol van az autóipar határa?” - teszi fel a kérdést a cikk, majd ad válaszokat is, amelyekkel nem lehetünk elégedettek. A robbanómotor az? A karosszéria? Az autógyár a maga munkásaival, szalagjaival, menedzsmentjével? És miért nem számoljuk hozzá az olajipart, a nyersanyag előállítást alustól gumistól?

Hol kezdődik az iPhone gyártása?

Közben van egy másik változás is: a fogalom megszületése előtt volt egy olyan felfogás, amely szerint a műszaki fejlődés a jó eszköze. Szóval a szövőgyár a maga embertelen munkakörülményeivel együtt is mindenkinek jó, és a mérleg nyelvét még arrébb is lehet mozdítani egy kis jótékonykodással. Ezt persze megkérdőjelezték, többek között Thoreau is. A nagy technológiai rendszerekkel viszont átalakultak a cégek, arctalanabbá váltak, egyes emberek (akár rablóbárózhatnánk is egy jót) helyett a menedzsment került az élükre. Végül pedig a technológiának pedig ágenciát kezdtünk tulajdonítani. Marx szerint időszerű felkapni a fejünket minden olyan mondatra, aminek az alanya a technológia. Például “a technológia megváltoztatja az életünket” vagy “ez a technológia fejlődési iránya”. Ennél jóval több van az írásban, erre tovább a PDF-hez.

És ha már úgyis hosszú cikkeket olvasunk ezen a hétvégén, Jonathan Sterne írása is érdekes arról, hogy mit jelent az analóg szó és hogyan lett ellentéte mindennek, ami “számítógépes”.

A dolgok, a cuccok, az izék

Eddig valahogy kimaradtam a thing theoryból, azaz a dologelméletből. (Nehezítésként úgy látom a magyar szövegek tárgyelméletnek hívják, ezzel viszont a lentebb említett tárgy-dolog dichotómia nem működik.) Az okok között ott lehet az is, hogy akkor volt új, amikor egyetemre kerültem. (Igen, ez normál esetben fordítva lenne.) A másik pedig, hogy az alapozó esszé, Bill Brown írás (PDF) az a fajta posztmodern szöveg, ami nem oktrojálja az olvasóra a megértés igényét.

Vannak viszont őrülten jó ötletek a szövegben. Kezdve azzal a megállapítással, hogy a tárgyak (object) akkor válnak dologgá (thing) számunkra, amikor elromlanak, és emiatt szembesülünk dolog létükkel. Ezen ha fordítunk egy jó nagyot, akkor eljutunk a “ubiquitous computing” fogalmához - ahogy tíz éve az IoT-t, az internet of thingset - hívták. A számítástechnikát tartalmazó eszközök is akkor válnak feltűnővé, amikor elromlanak. Az IoT-re meg duplán igaz ez: ha az okostévé nem működik, mert például szoftvert frissít vagy megfagy, akkor sokkal butább, mint a korábbi legbutább technológia.

Máshogy tárgyak, de még mindig nagyon szeretem a Project:Objectet, ami nem általános tárgyakról szól, hanem olyanokról, amelyek valakinek fontosak. Mint ilyenek, természetesen ablakként szolgálnak valamire, és így a tárgyelméletből pont kiesnek. Ettől még érdemes egyszer nekiülni és végigolvasni, mert rá lehet jönni arra például, hogy amikor nekünk beütött a SzívTV-n meg az M-saton az Amerikai nindzsa összes részei, akkor ugyanazt éltük át, amit nyugaton kicsit hamarabb. Igen, ott is mindenki csinált seprűnyélből nuncsakut. Azt nem tudom, hogy ők is nindzsakunak hívták-e, mint a jól értesült miskolci általános iskolások. (Lássuk be, a nuncsának nincs semmi értelme, ellentétben ugye a nindzsával. A legszebb népetimológia. Aki szerint égő, ne használja a kárókatona szót se.)

Actually it’s about…

Még mindig nem járt a kezemben a Zuboff könyv. Két ok miatt sem. Az egyik egyszerű, hiánycikk, elkapkodták. A másik bonyolultabb: nincs igazából olyan online könyvesbolt, ami valamilyen szempontból ne lenne parás. Az Amazon az Amazon. Egy olyan cég, ami legendásan utál adót fizetni és nem biztosít jó munkakörülményeket a munkásainak. A BookDepository remek cég, egy csomó pénzt költöttem el náluk, de Amazon tulajdon. Ha antikvár könyvet keresek, akkor is felbukkan a kérdés. Egyet tippelhettek, kié az Abebooks, a legnagyobb netes antikvárium aggregátor. És ha valaki hangoskönyvet szeretne, akkor az Audible ezer éve Amazon tulajdon. A kiadó átirányít szívesen négy-öt amerikai boltra, ami nem szállít ki ide. Ja, és a könyv megtalálta az útját a Bookline-ra is, ahol másfélszeres áron nincsen.

Ha már idehozták Jevgenyijt a pénzünkön, nézzük meg, mit mondott

Addig is, amíg a könyv a kezünkbe kerül, a The Baffleren megjelent egy kritika a lényegében mindig elégedetlen Jevgenyij Morozovtól. A bődületesen hosszú - a Curtis interjú ehhez képest haiku - cikk arról szól, hogy Zuboff nem marxista háttérrel vagy akár balról veszi tűz alá a megfigyelési kapitalizmust. A szerző azt várta a technológiai forradalomtól, hogy a menedzser-kapitalizmus helyett egy más jellegű gazdaság, az elosztott kapitalizmus jön, ami nem sztenderdizált fogyasztókat akar kiszolgálni. A testreszabás végül is bejött - tehetjük hozzá - csak valahogy az élmény nem jó és túl sokat adunk érte. És akkor ezek még csak a digitális jószágok.

Azzal pedig, hogy Zuboff ezzel a gondolati sémával vág neki a megfigyelési kapitalizmus magyarázatának, Morozov szerint nincs eszköze a platformkapitalizmus boncolásához. Illetve úgy általában nem foglalkozik a kapitalizmusnak magának a kritikájával.

Ennyi olvasnivaló sok is a hétre, nemhogy elég. De van, hogy az érdekes gondolatokat hosszú írásokban rejtik el.

Ádám