Rakasz #117

dodó és watergate

Sziasztok!

Kezdjük a jó hírekkel: már harminchattal több kakapó van, mint az idei szaporodási szezon kezdetén volt. (A szám nagyságrendi, az egyik csibe nincs jól, egy pedig meghalt, és Andrew Digby, akit követek ritkán twitel, mert helyette kakapókat szaporít.) Hülyeségnek tűnhet, de lenyűgöz az az elszántság, ahogy ezt a fajt megpróbálják megmenteni a kihalástól. Viszont a tanmese pedig azt mondja, hogy ha Carl G. Jones képes volt négy mauritiusi sólyomból olyan tenyésztési programot indítani, aminek köszönhetően ma több, mint négyszáz sólyom él a négy Budapest méretű szigeten.

A megmentés eleve egy erősen korlátosan alkalmazható fogalom, mert a szigetet bármikor elviheti egy ciklon. A fenti, lassan hömpölygő előadás mellett érdemes belenézni az Utoljára láthatóba is - tudom, gyakran ajánlom, de fontos könyvnek gondolom - amiben egy másik Carl Jones kép rajzolódik ki. Szerethető, de nem ilyen kis visszafogott.

A valóság és aminek látszik

Nick Harkaway Gnomon-ja az egyik olyan kihívás, ami előttem áll erre az évre. Most pedig, hogy a Los Angeles Review of Books-ban olvastam az interjút a szerzővel, még több kedvem lett hozzá. Harkaway beszél a valóságainkról, arról, hogy leegyszerűsítő narratívákban élünk, arról, hogy a megfigyelési társadalom nem azért veszélyes, mert most kiderülnek a titkaink, hanem mert torzítja a személyiségünket. Emellett kiderül az is, hogy a regénybe nem került bele egy cápákat imádó londoni szekta, Longinus római százados és egy pillangó, aki Johann Sebastian Bach egyik gyerekének álmodja magát.

Az Obama elnöki könyvtár szakít egy csomó hagyománnyal: nagyrészt online lesz, nem az amerikai Nemzeti Archívum kezeli majd, hanem egy nonprofit, és még nem tudni, hogy a kapcsolódó anyagokkal mit fognak kezdeni. A könyvtáros-levéltáros szakma érthető módon lázadozik az egész ellen, de még a legvisszafogottabbak is úgy gondolják, hogy egy Obama alapítvány helyett egy kicsit pártatlanabb üzemeltető kellene az intézménynek. A fent linkelt NYT cikk nagyon érdekes metszetét mutatja az amerikai politikának.

Mindenben van biznisz, majd pont a vashulladékban ne lenne. Az al-Arabíja tévécsatonra - ami szaúdi, de nem MBS-párti kézben van - nyomozása szerint a Moszul -környéki vashulladék bizniszt korábbi ellenálló csoportok tartják kézben, a legnagyobb ezek közül pedig Irán támogatását is élvezi. A kontrollált piacon eladott hulladékból építéshez használható acél készül Erbilben, amit aztán a Kalifátus egykori területén - ahonnan a hulladék származott - értékesítenek.

Most kell lakást venni

Eladó Paul Rudolph építész háza, aki például a hongkongi Lippo Centert építette vagy a Yale építészkarának hatalmas épületét. Izgalmasan kinéző, fényes tér, már csak ezért is érdemes végigkattintgatni a fényképeket.

A Magyar Hangnak egy cikkét lehet még idecitálni, ami szerint a hatvanas-hetvenes évek modern építészetét veszély fenyegeti itthon. Illetve azon filozofál az írás, hogy hány év lemaradásban lehetünk Nagy-Britanniához képest, ahol a fontos modern épületek (egy része) már műemléki védettséget élveznek. Ugyanitt, ha valaki nagyon hangulatba került, kaptam egy ÉS-cikket a műemlékvédelem történetéről.

Régi favorit

Nyugi, nem Skodákról lesz szó, az autós blokk csak ezután következik. Viszont rájöttem a héten, hogy Robin Sloan valószínűleg a kedvenc íróm. Nem azért, mert tökéletes, mert nem az. Nagyon szórakoztató regényeket ír, a Penumbra úr nonstop könyvesboltja megjelent magyarul is, és olyan helyzetben van, hogy kísérletezhet. Vettem már tőle újságpapírra nyomtatott novellát, majd utólag elolvastam, hogyan szívatta meg magát az újságpapírral. Jött mail art jellegű lapozgatós poszt-cyberpunk novella, ami az újságpapíros koncepció továbbgondolása. Hallgattam olyan zenéket, amit neurális hálóval kevert ki délszláv acapellából, mert ilyennek képzelte az új könyvének (Sourdough) népzenéjét.

Felismerem, amikor valaki játszik. Sloan pedig ezt teszi. Legutoljára épp a puzzle-ként működő fikcióról írt. Elküldtem neki Knox atya tízparancsolatát, ami abból a korból származik, ami a krimit sudokunak képzelte el. (Ugyanitt: azt hiszem Miklós Ágnes Kata írt arról, hogy a krimi alapállása a rend visszaállítása, és mint ilyen nagyon konzervatív és keresztény műfaj.)

Kisótó, nagyótó

Van a Hot Wheelsnek egy felnőtt gyűjtőknek - ld. még őrült - szánt autókat tartalmaz. Ezeknek szebb a festése, részletesebb a kidolgozottsága, ami miatt apukában megáll az ütő, ha a gyerek mégis felrakja a kocsit a pályára. Ez a sorozat a Car Culture (meg van még pár, ne menjünk bele), és képzeljétek, szembejött pár darab belőle az Eurocenter Spar üzletében. Azóta egyrészt egy Nissan Laurel 2000SGX ül az asztalomon, mert nem vagyok normális, és úgy éreztem hogy egy órányi banki ügyintézés után megérdemlem. Másrészt pedig nehezebb bevásárolni menni, mert ott vannak ezek a szépek.

A Hot Wheels márkát nem tudom egyébként pontosan elhelyezni még a mátrixban. Olyan, mint a Matchbox? Van olyan menő, mint a Lego? Tudja ezeket a fene. Annak segítenie kellene, hogy a Supreme divatmárka tavaszi kollekciójában lesz egy Car Culture szériás kétkocsis kollaboráció is. De pont a Supereme az a márka, ami bármire rányalja a logóját. A kisautók mellett lesz Bialetti kotyogós kávéfőző, biliárddákó, horgászcsali és mérőszalag is ugyanebben a kollekcióban. Nehéz értékén kezelni a dolgot.

A The Great British Bake Off műsor, ami igen, egy sütőverseny, kimaradt az életemből. Ha csak feleannyira jó, mint a The Great British Sewing Bee, ami pedig egy szabóverseny volt, akkor egy próbát megér. Ennek a zsűrijét vezeti Paul Hollywood sztárséf és pék, akinek a héten belefutottam egy másik műsorába a Netflixen. A három részes Paul Hollywood's Big Continental Road Trip nem fogja megszüntetni az éhezést, megmenteni a világot, de kedve támad tőle az embernek utazni. Úgy autós műsor, hogy elég sokat beszél a három meglátogatott országról, az emberekről, a kultúráról. A németországi részben például nem csak a BMW, Audi, Porsche, Volkswagen művek kerülnek elő, de komolyabb utat tesznek meg egy Wartburggal is, mert ha valami NDK, akkor a waresz az az.

Ha már Wartburg. A Totalcar kiásott egy alig száz kilométert futott Lada kombit egy garázsból, majd pedig rá pár napra Karotta egy cikkben megvédte a legfurcsább küllemű Fiatot, a Multiplát. Ezt a fajta autós újságírást szeretem, ami gépekről szól, de érdekesen.

Egy kis politika

Az 1945-ös budai kitörési kísérlet évfordulójáról többfajta cikk született. Volt a szokásos nácikkaltúrázós, de volt pár olyan is, ami mélyebben elmerült a témában. Utóbbira álljon itt példának a Magyar Hangban megjelent írás, ami azt a kérdést járja körül, hogy egy vesztes (és rossz) háború, vesztes és hátrahagyott katonáiról hogyan nem tudunk megemlékezni. Pedig nem csak nácik és nyilasok haltak meg a kitörési kísérletben. És akkor azt a kérdést még fel se tettük, hogy miért kellett a jelentős civil lakossággal rendelkező Budapestet feláldozni.

Más kor, más környék, Macron elnök bejelentette, hogy az anticionizmus és az antiszemitizmus közé egyenlőségjelet tesznek a továbbiakban. A döntés kritikusai szerint az új törvény jelentősen beszűkíti annak a lehetőségét, hogy Izrael államát kritizálják. A történéseket nagyrészt a nácizmussal nehezen megvádolható egykori Foreign Policy főszerkesztő, David Rothkopf munkásságán keresztül követem. Kíváncsi vagyok, hogy a Deep State Radio jelentkezik-e lassan világpolitikai adással, és szóba kerül-e.

Szépművészeti blokk

Szerintem annak idején linkeltem az Index galériás cikkét Balla Demeterről, illetve a budapesti városképeket tartalmazó könyvéről. A 2017-ben elhunyt fényképészmesterről most Földi Bence kollégám írt, ráadásul úgy, hogy Hegyi Zsolttal, a hagyaték kezelőjével is elbeszélgetett, akit még a régi internetről (blogok és a többi) ismerek.

Levelem érkezett a héten, Ganzeer küldött egy sorozatot a Honest Money című sorozatából. Ezeken az amerikai honatyák helyett a fehérek tettei találhatók: rezervátumba kényszerített őslakosok, kipusztított állatok és amerikai múzeumokba lopott műkincsek. Az utóbbi műfajból persze a britek és a franciák jobbak voltak. De legalábbis korábban kezdték. Kapcsolódik ide az Artsy anyaga a régóta vitatott benini bronzokról, amelyek egyrészt gyönyörűek, másrészt mutatják, hogy egy magasan fejlett kultúra elpusztításához járult hozzá Európa.

A Boring Talks podkaszt, ami a Boring Conference előadásaiból áll, végre felkerült az az előadás, ami a Watergate szalagok legendás törölt részeiről szól. Nem sima csendről van szó, vannak benne kattanások és zúgás. A szalagot vagy Nixon titkárnője, Rose Mary Wood törölte, vagy Nixon, esetleg a suszter manói.

Nagy zárójel

Volt már olyan, meg lesz is valószínűleg, hogy fizetőkapu mögött bújó cikket osztok meg. A mostani Rakasz ÉS-cikkét egy reklám megnézésével el lehet érni, az általam gyakran linkelt Financial Times Alphaville blog regisztráció után ingyen elérhető, még ha ezt nem is teszik egyszerűvé, minden mást pedig a Google felől közelítve, a címre keresve jellemzően el lehet olvasni. A böngésző inkognító módja tök hasznos az ilyen helyzetekben. És persze elő is lehet fizetni lapokra, de ez aztán tényleg a ti döntésetek.

Ennyi a hétre.

Ádám