Rakasz #118

matyóhímzett landroveres

Sziasztok!

Elém került - valamelyik twitteres kispajtás a felelős - a Discovery Channel legalább tíz éves reklámja, a Boom De Yada. A két egyperces videó, amiben a csatorna sztárjai énekelnek arról, hogy a világ érdekes, óriási sláger volt. Még Xkcd képregény is lett belőle. Aztán abból meg dal. És az a helyzet, hogy még ma megnézve is piszok jó. Olyan, mint a Delta főcím, ha tudod mi történik a képeken. Mint nagy példaképem, James Burke, a Kapcsolatok műsorvezetője és lelke, amikor épp elmondja, hogy így következik az ír adórendszerből az Oscar-díj.

Ennyi a boomdeyadázásból. Fél hétig hallgattam, ne csak nálam ragadjon be. :)

Nyuszi hopp!

Bunnie Huang annyira lenyűgöző figura, hogy már sokadszor emlegetem. Sőt, a legutóbbi G7-es cikkembe is becsempésztem. Arról persze lecsúsztam, hogy Huang az izraeli BlueHat konferencián ellátásilánc-biztonságról tartott előadást. Ez már csak azért is érdekes, mert a tavalyi év nagy és bizonyítatlan sztorija volt, hogy tele van minden Supermicro szerver kínai kémekkel. A Bloomberg Businessweek nagyon bemondta, hogy így van, a forrásai nagyon csendben maradtak, a végén a lap feszengve nézte azt a kis koszfoltot a cipője orrán, de a cikket nem vonta vissza. (Igen, elsőre én is felültem neki.)

Bunnie onnan indul, hogy az ellátási lánc eleve nem egy barátságos dolog. Alkatrészek kicserélődhetnek úgy is, hogy valaki egy kis extra pénzhez akar jutni, és beépít valami ipari hulladékot. De van olyan is, hogy az alkatrészek nem véletlenül kerülnek az áramkörbe. Huang kitér a Businessweek sztorira, ami nem bizonyult igaznak, de minden benne említett trükk, technológia és csalás reális lehetőség.

Fel a tetőre!

Tim Maughan, akinek mostanában jelenik meg az első regénye, írt egy remek hírlevél számot a kiadó kísérleti hírlevelébe a brit kalózrádiózásról. Említés szinten megjelenik az az időszak is, amiről a nem túl jó The Boat That Rocked (Rockhajó) film is szól, azzal a megjegyzéssel, hogy a nagy kalózrádiók részben amerikai pénzből mentek. (Például a Wonderful Radio London, ahol amúgy nagy-britanniai John Peel pályafutása elkezdődött.) Az írás nagyobbik részét viszont az a sztori teszi ki, hogy a BBC-ben a saját zenéjüket nem találó bevándorlók hogyan alakítottak ki egy későbbi kalózrádiós aranykort. Ráadásul remek magas bérházak álltak a rendelkezésükre, amikre remekül lehetett antennákat szerelni.

Maughan linkel egy közepesen rossz felvételt egy érdekes előadásról, amit Larissa Mann kutató tartott a kalózrádiókról. A cikkel szemben az előadás azzal is foglalkozik, hogy az állam mellett milyen hatalmi gócok állhatnak még be egy rádió, parti, blokk mögé. Akinek van egy órányi ideje hallgatni, nézzen bele. És ha már ide eljutottunk, akkor a Brooklyn Pirate Radio Sound Map remek dokumentációs kísérlet, és bizonyíték arra, hogy a kisebbségek fellövik a saját rádiójukat, ha kell. És persze végig ott van a háttérben, hogy a BBC például képes alakulni. A kalózrádiókból sok női DJ-t vettek fel, mondja Mann.

Két dolog tartozik még ide. Az egyik, hogy pár éve Londonban egy heverjünk szombaton a fűben típusú bulin találtam magamnak DJ Ritut, akit fél szemmel azóta is követek. Érdekes dolgokat szokott előásni világzenéből. (És igen, van egy diskurzus arról, hogy a világzene hogyan kulturális imperializmus meg kizsákmányolás, na ebbe nem mászok bele.) Ehelyett itt van pár óra A World In London műsor, ami a Resonance nevű londoni rádión megy.

A másik pedig, hogy Grandmaster Caz-nek van egy sztorija, amit több helyen elmesélt már. A 99 Percent Invisible vonatkozó epizódjában és a Something From Nothing rap dokumentumfilmben biztosan hallottam. Arról szól, hogy az 1977-es New York-i nagy áramszünet nagy lökést adott a hiphopnak, mert egy csomó csapat ekkor lopott magának keverőt, lemezjátszót, erősítőt. Köztük Caz is. Ugyanaz a cél: a saját zene kihangosítása, csak a technológia más.

Gyilkos bocsok

Volt bennem egy olyan érzés nagyjából az első ilyen link után, hogy az operátorszakállal többet foglalkoztunk, mint amennyire érdekes a téma. De most a Populán láttam egy nagyon jó rajzolt esszét arról, hogy a szakáll, a Punisher-féle koponya és a tacticool (R#60) kiegészítők hogyan tették meg az útjukat a különleges egységektől a zsoldosokon (pardon, privát katonai szolgáltatók, PMC) át az amerikai rendőrségig és a széljobber bolondokig. Röviden: identitáskérdés, ahogy az egyenruha is az, amiben vastagon benne van mindenki. Sajnos ez egy olyan csoport identitáskifejező eszköze, akik szeretik a fegyvereket és nem nagyon szeretik a többi embert.

Telekjáró art

Két napja nézem ezt a Land Rovert.

Itt a többi kép is róla, hogy közelről megnézhessétek, ugyan miért színes az alváza. Lelövöm a poént, azért mert Vasco Costa portugál művész összefestette. Emellett a kocsiba került még “nagy zene” - nagyon szeretem ezt a kifejezést - bőrülés, V8-as motor. Pont úgy kereskedelmi művészet ez a kocsi, hogy nem kéne szeretnem. De mégis tetszik. Ugyanúgy, ahogy a jobban sikerült BMW Art Carok is tetszenek. (Szóval a Koons, a Hockney, a Warhol, a Stella.)

A WeTransfernek, ami egy online fájlküldős szolgáltatás, van egy blogja. Engem már ez is meglepett. De az meg pláne, hogy művészeti tartalom van rajta. (Igaz, szerző nélkül, ami fura.) Itt találtam egy cikket arról, hogy ha belefestünk egy nagy nyalat sárgát egy ismert műalkotásba, akkor azzal egyedit alkotunk-e? Mit mond erről a művészet, mit a szerzői jog? A példaanyag Brian de Graft holland művész Add Yellow projektje, ami pont ezzel játszik.

Mindez pedig úgy kapcsolódik a mindennapokhoz, hogy egyre több helyen akarjuk gépekkel eldöntetni, hogy valami sért-e szerzői jogot vagy sem. Ilyen például a YouTube ContentID rendszere, ami rögtön le is tiltja a klipet, ha jogpiszkos vagy annak vélt dolog van benne. Más kérdés, hogy rosszabb napjain a fehérzajra is harap, mert vannak, akik azt is feltöltötték felismerendő saját műként.

Sajátélmény: pizza

Még a VS-ben dolgoztam, amikor megnyílt egyrészt a Karaván nevű kajálós udvar, másrészt azon belül a Ragazzi di Strada nevű pizzázó, ahová elég gyakran jártam. Különböző olasz srácok és lányok vitték hihetetlen lelkesedéssel. Aztán volt valami para, és a következő nyáron már nem nyitottak ki. A héten olvasok egy nem túl jó, sőt nevezzük rossznak, interjút Roberto Favaróval, aki mostanában indít majd YouTube sorozatot, meg aki Benetton üzem vezetőjéből lett gasztroakármi, mert ahhoz jobban volt kedve. A puzzledarabkák egy elejtett félmondat miatt összeállnak, és rádöbbenek, hogy ez a Roberto a pizzás Roberto. Most már érdekel az a YouTube műsor.

Régészet

A Minitel Franciaországban az a technológia volt, amit leginkább a teletext és az internet szerelemgyerekeként lehet leírni. Korábban jött a webnél, megszokottá tette a fizetős szolgáltatásokat, ellenben túl sokáig maradt. (Cikkem róla a HWSW-n.) A rendszer után maradt egy csomó terminál, amelyek egy részét újra lehet éleszteni. A legszebbet, a Matrát pont nem, de a simábbakkal nincs gond. Annyira, hogy az IEEE Spectrumban most jelent meg cikk arról, hogyan lehet ASCIIartos webkamerát, twitterkliesnt, ezt, azt csinálni egy Minitel gépből. Az ilyenektől mindig Little Printer nosztalgiám lesz sajnos.

A Bloomberg Businessweeken van egy cikk - kezeljük kis fentartással az egyes állításait - arról, hogy a városok különböző funkciók ellátására mennyire öreg szoftvereket használnak. Elhangzik a COBOL programozási nyelv neve, az IBM tényleg nem tegnapi AS400-as rendszereiről is van szó, de mondjuk mindkettő olyan, amivel a banki világban is lehet itt-ott találkozni. Az egyes hiányosságok viszont árulkodók: egymással nem beszélő rendszerek, amelyek drága fejlesztéseket igényelnek, amiket nem nagyon lehet kigazdálkodni egy rendőrségi vagy egy földhivatali büdzséből.

És egy apróság: miket sodor a partra az óceán a zsírtól a guttaperka lábtörlőkig.

Képregény

Európai képregényből komolyabb lemaradással rendelkezem - szuperhősösből meg behozhatatlannal, de az nem zavar - ezért örültem, hogy rábukkantam Pascal Jousselin művészetére. Alapvetően franciául lesz minden tőle, egy darab füzet létezik angolul, és annak sincs nyomtatott verziója. Hogy miért érdekes mégis? Nézzétek meg ezt a képet.

A képregényoldal működésének tökéletes ismerete és ennek az egészen arcátlan kihasználása. Mindezt úgy, hogy még sztorija is van. A poént ráadásul képes többféleképpen eljátszani, mert ha a karakternek az a különleges képessége, hogy ő a szuperhős A Képregényben, nos, akkor ő az. Jaj, nagyon szeretem, ha valami ilyen körmönfontan okos, és mégis játszani akar. Cikk róla erre.

A másik nagy képregényes élményem Gustavo Duarte, akitől a közelmúltban jött meg négy album. A Cadence Comics Selectről szoktam ilyesmit rendelni, akinek vagy elvész a csomagjuk a postán vagy megjön, a tartalma is változik út közben - most két füzet Frankie Get Your Gun helyett lett még két Duarte -, de még sose kaptam tőlük olyat, aminek ne örültem volna szívből. Duarte meg egy cukiságokat rajzoló bolondozós zseni. Ufók által malaccá változtatott farmer, szemét kertitörpék által kirabolt fürdőző nagymellű, hotrodok és bombázórepülők orrára való csaj, öreg halász, a Campari meg a sellő. Az egyszerűség kedvéért beraktam fentre a Tórját. Magáért beszél.

Apróságok

Jay Foreman - gitárhős és a férfi, aki a legjobb dalt írta arról, mi lenne, ha egy krumplit választanának miniszterelnöknek - a múltkor végigjátszotta az összes Beatles dalt időrendben.

Deb Chacra írt egy nagyon jó mondatot az internetre. Lehet rajta nagyokat vitatkozni, de hát mi mást is várnánk egy jó mondattól.

Vincze Mikós - ez az apróságok rész kezd egy ilyen ‘a Rakasz kedvencei’ rovattá válni - talált egy aukción egy magyar nyelvű menükártyát az RMS Majesticről. Amely hajó amúgy SS Bismarck lett volna eredetileg, de nem úgy alakult.

Ja igen, a RMS az royal mail ship, azaz királyi postahajó, az SS az steamship, azaz gőzös, de ez lehetne single-screw steamer, azaz csavargőzös. Utóbbi azért is érdekes, mert a Majesticet négy csavar hajtotta. További prefixumok erre, bele lehet kavarodni. (A képen Titó marsall Galeb békehajója, ami ma valószínűleg MY lenne, motoryacht.)

Mekkora legyen a nappali?

John Grindrod fél órában elmeséli a brit lakások méretére vonatkozó szabványok történetét. Köztük azt is, hogy miért csökken a lakások mérete folyamatosan a huszadik század eleje óta Európa nyugati felében. Az egész akkor lendül természetesen meg, amikor a németek szétbombázzák az országot. Elhangzik a digitális bennszülött és a pocket home (zsebméretű otthon) kifejezés is, még pozitív kontextusban is, de ezt azért helyrepakolja a narráció. Röviden: kis helyen élni annyira nem jó hosszútávon.

A 99 Percent Invisible-nek volt egy építészeti sorozata, amit nem hallottam még. Az egyik kezdő cikk, amihez nem tartozik podcast, Le Corbusier elveivel foglalkozik beharangozólag. Jövő héten szerintem már lesz róla szó, de meg is előzhettek.

És még van egy, a lakásból kiszabadulós cikk arról, hogy a gördeszkázás hogyan írja felül a célelvű várost. A fenti Redbull reklám is erről beszél, csak elfelejti, érthető módon, azt, hogy a két felhasználást valahogy össze kell békíteni.

Ennyi a hétre!

Ádám