Rakasz #121

garfieldos feketepiacos

Sziasztok!

Kedves hívek, a heti hirdetmények a következők. Megtanultam, hogy a Gmail, amit a többségünk használ 102 kilobájt méret felett elvágja a levelet, és a végét elrejti egy ‘ha érdekel a vége, kattins már’ típusú link mögé. Ez ellen nagyjából két dolgot lehet tenni. Én igykszem a kereten belül maradni, ti, ha nekem nem sikerül, akkor lekattintjátok a tovább linket. Az ember a Gmaillel nem áll le vitatkozni, mert ennyi erővel az aquincumi kőfalakkal is vitatkozhatnék.

Ez pedig azért rossz hír, mert a Google a héten jelentette be, hogy modernizálná az emailt dinamikus tartalommal. Mi volt eddig a jó az emailben? Hogy kiszámíthatóan ugyanolyan volt kábé minden platformon, minden appban, minden szolgáltatónál. Persze az ilyen 102 kilobájtos trükköktől eltekintve. Na ezt akarja megváltoztatni a Google. Pedig már ebben a hírlevélben is jóval több felesleges technológia van - köztünk maradjon, remekül ellennék megnyitási és kattintási statisztika nélkül, a ti magánügyetek; de csak annyit tehetek, hogy nem nézem - mint amire szükség lenne.

Jelek, hogy egy cyberpunk regényben élünk

Egy finn börtönben az őrizetesek már nem követ törnek vagy focilabdát varrnak, hanem tanításra használt adatbázist állítanak össze egy mesterséges intelligenciás startupnak. Lehet még rontani rajta. A startup ugyanúgy fizet, mintha az Amazon Mechanical Turk nevű idénymunkás 2.0 platformját használná, szóval a rabok a többé-kevésbé stabil netkapcsolattal rendelkező bangladesi kisgyerekek szintjén keresnek a munkával.

A francia Mer d'Iroise Bioszféra-rezervátum partjain valamiért gyakran jelentek meg narancssárga műanyagdarabok, amik egy Garfield-alakú telefonkészülék alkatrészei. Most végre kiderült, hogy miért: egy sziklabarlangba beszorult egy hajóról leesett konténer, és onnan szivárognak a telefonalkatrészek. A sztori fonáksága mellett azon is érdemes talán elgondolkodni, hogy a látható, levideózható nagy szennyezések mellett mi van még a világtengerekben, ami lassan szivárog bele a vízbe.

Marha sok szó esik arról - igen, én is írtam ilyet - hogy jön a készpénzmentes jövő és ez milyen lesz majd. Violet Blue, egy szexről ezer éve író amerikai újságíró most megvillantja egy másik oldalát is. A készpénzmentes jövő úgy néz ki, hogy a fizetési szolgáltató, azaz a cég, ami az egyik számláról/tárcából átteszi a pénzt a másikba, cenzúrázhatja az alkotókat. Nem azt, hogy mit írnak, hanem azt, hogy kapnak-e érte pénzt. Az internet normája momentán az amerikai prüdéria szintjéhez van beállítva. Aki szexről ír - és ez nem a pornót jelenti, hanem az istenverte ismeretterjesztést is - az onnantól nem partner a Patreonnak, Paypalnek, Amazonnak, Mailchimpnek, Google-nek vagy Facebooknak és a sor folytatható. A készpénzmentes azt is jelenti, hogy túsz.

Többé-kevésbé boldogtalan dolgok

A hét egyik szövege nekem Zeina Hashem Beck Óda nem arab szerelmemhez című verse. Lássátok kivel van dolgotok, meg sem próbálom lefordítani, ellenben a link alatt ott az angol szöveg.

Aztán egy remek dal a náci rakétatudósból amerikai ikonná újrahasznosított Wernher von Braunról. Nem egy Dr. Strangelove, de majdnem. Külön érdekes, hogy a Spotify-on fent van Lehrer közel teljes életműve, ez a dal viszont hiányzik. Minden olyan esetet érdemes elraktározni fejben, amikor a végtelennek tűnő kínálatról kiderül, hogy nem az.

Tér

Akár a cyberpunk jelen részbe is mehetett volna, de itt is jó helyen van. Ajánlottam már Jonathan Logan Dropgangs cikkét? Ha nem, akkor itt az ideje, ha igen, akkor másodjára is jó lesz. Arról szól, hogy az illegális és fizikai síkon is létező (magyarul drog és nem szoftver például) termékek feketepiaca hogyan alakul át. Először a deep webre költözött fel ez, de a Silk Road esete rámutatott arra, hogy az sem elég biztonságos. Most meghívásos titkosított chat csatornák, csevegőbotok, nehezebben követhető kriptopénzek (privacy coin) és a városban elrejtett áru jellemzi a piacot. Magyarul a titkosítás és a geocaching nászából megszületett a feketepiac 3.0.

A múltheti Rakaszban már volt szó a Hudson Yards nevű luxusnegyedről, aminek a közepén egy nagy, közterületnek álcázott magánterület van. (Egyszerű ellenőrzési mód: ha estére bezárják, ha tilos oda tüntetést szervezni, akkor az jó eséllyel nem közterület.) Most a The Bafflerben rugdossa meg jó alaposan és teljesen kiérdemelten Kate Wagner.

Virtuális jószágok

A fotósok nyugodtan lapozzanak tovább. Esetleg rakják be a The Doors Felt Forum-beli koncertjeit. Sehogy nem kapcsolódik a témához, de nagyon jó.

Kezdetben volt a film. Fotóztam olyanra tinédzserként meg a húszas éveim elején. Még hívtam is elő a pincében, meg nagyítottam, de mondjuk azt az ember nem teszi ki az ablakba. (Keretben kint van egy az asztalomon, mert nekem tetszik.) Következő lépés, digitális fotózás, aztán a nyers formátumú képek (raw) elmentésének lehetősége, ami után gugliztam egy kört, de nem sikerült kideríteni, melyik volt az első kamera, ami felkínálta. Ma mondjuk a komputációs fotográfiánál járunk - azaz a fényképezőgép/telefon annyit számol a képhez, annyira benne van ez a folyamatban, hogy nem lehet enélküli képet csinálni - de nem ide akartam kilyukadni. (Utóbbira példa az iPhone portré módja, ahol a háttér nem a fizika miatt mosódik el, hanem háttérelmosó algoritmus dolgozik rajta.)

De menjünk vissza egy lépést a rawhoz, ami esetleg szabványosnak hangozhat, de a legkevésbé sem az. A raw fájl egy raklap adat, ahogy a képszenzor lementette, ezt értelmezik aztán különböző feldolgozóprogramok. Mellette szól, hogy több adatot tartalmaz, ellene, hogy elsőre ránézve viszont ocsmány. A folyamat kicsit hasonlít arra, ahogy régen előbb a filmet hívták elő (most letöltjük a rawokat a gépről), majd a negatívról képet nagyítottak. Az analógia itt-ott bicsaklik, de egynek jó.

Itt jön az, amire a héten rácsodálkoztam, a digitális filmszimulációk. Merthogy a filmek is eltérő jellegzetességeik voltak, máshogy adták vissza a színeket, más volt a szemcsézettségük, eltért az érzékenységük egymástól. Ez előnyt jelentett, ha az ember tudja, hogy a kiválasztott filmje milyen helyzetben hogyan viselkedik, akkor azzal lehet számolni.

(Ilford HP-5 szimuláció, ez-az.)

A digitális filmszimulációk, amik esetenként valódi filmek másolatai, ezt a fajta kiszámíthatóságot hozzák vissza. Rá lehet dobni egy nyers képre a beállítást, hogy nézz ki úgy, mintha Ilford HP-5 filmre fotóztalak volna, vörös szűrővel az objektív előtt, neutrális tónusú papírra nagyítva. És ha én ezt a világot szeretem, akkor nem kell képenként behúzgálni a csúszkákat (árnyékok és csúcsfények aránya, fehérpont, satöbbi), hanem rá tudom dobni akárhány képre. Az egyik ismertebb szimuláció gyártó, a VSCO most dobta be félig a törölközőt. PC-s, Mac-es programokkal nem foglalkoznak a továbbiakban, cserébe a VSCO Cam nevű appjukba beleraktak mindent. (Én épp a Mastin Labs fekete-fehér filmjeivel játszom.)

Szóval megtettünk egy kört a filmtől a filmig. Úgy, hogy amúgy iszonyat sok lehetősége van játszani az embernek a fotóival. Aki meg csak azt akarja, hogy jól nézzen ki a kicsimmel Lasztminitbe kép, annak ott vannak a remekül teljesítő komputációs fotográfiai megoldások.

Szubkultúrák

Hagyományosan a New York Times volt erős abban, hogy megható cikkeket írjon arról, hogy a kőgazdag embereknek mik a hobbijaik. Most viszont a Citylab is előállt egy ilyennel, és hát nem lehet nem szeretni, mert a saját vasúti kocsival rendelkező, azt felújító, majd utazásra használó őrültekről szól. A sztori nem teljesen boldog, az Egyesült Államokban a tömegközlekedés helyzete valahogy soha sem jó. Az Amtrak, a helyi MÁV is szigorítani kényszerült a privát vasúti kocsik használatát, miközben a konzervatívok fenik a kést az Amtrakre magára is. (Köszi, Gazs!)

Ugye eddig se kételkedtetek abban, hogy az elmélyült madárfigyelésnek és a punkrocknak van metszete? Csak mert van. És kapcsolódik a természetvédelemhez, a csináld magad mentalitáshoz, és így tovább. Azt hittem, hogy az erről szóló cikk egy vicc lesz, de tulajdonképpen teljesen logikus.

Apróságok

Régen gyanús volt, hogy a bolti fűszernövények direkt úgy vannak ültetve, hogy még véletlenül se maradjanak életben. Erre nem kiderül, hogy erről a Guardiannek volt már 2015-ben egy cikke. Benne tippekkel, hogyan lehet megpróbálni megmenteni a jószágokat. James Wong, a cikk szerzője a héten Twitteren más bolti növények megmentésére is adott tippeket. Az Ikea “ezt a növényt már teljes áron senki nem fogja megvenni” polcának gyakori látogatójaként nagyon örülök az ilyen anyagoknak. (Más kutyát ment, én dracénát.)

Láttátok már ezt a térképet a középkori kereskedelmi útvonalakról? Szép nagy, bele kell nagyítani, aztán csodálkozni, hogy igen, az a selyemút csak iszonyú hosszú volt.

Hogyan lett a hörcsög, nos a hörcsög, a háziállat és a laboratóriumi állat. Kellett hozzá egy ember makacssága, jó adag mázli, és az hogy a hörcsög amúgy elég szapora állat. (Köszi, András!)

Legyen ennyi a hétre! Hétvégén még érkezik az igen kedves támogatóknak a kedvenc projektem a hónapban, a Rakasz Extra, amely ebben a hónapban az olajiparról szól Mózestől napjainkig.

Üdv

Ádám