Rakasz #126

vándordallamok és elegancia

Sziasztok!

Úgy alakult, hogy ez a rész nagyrészt dalokról és zenékről szól. Meg egy kicsit grafikákról, élő és sajnos már nem élő emberekről. Szóval tech nem sok lesz, és kivételesen város sem, de arról a héten olvashatott eleget, akinek jön a Rakasz Extra is.

Képek által

Nem tudom, nektek szokott-e még ilyen élményetek lenni, de én szoktam teljesen új dolgokat találni a neten. Például a Lensculture oldalra csak most találtam rá, pedig 15 éve működik. Most viszont valahol elém került a kongói Brazzaville és Kinshasa elegánsan öltöző arszlánjait és hölgyeit bemutató galériájuk. A La Sape követői civilben taxisofőrök, szakácsok, akármilyen világi foglalkozást űző emberek, írja Tariq Zaidi, fotográfus, de munka után kiöltöznek egyfajta ex-gyarmati tiltakozásként, békés tüntetésként. Mindezt egy olyan országban, ahol az emberek fele szegénységben él, a sapeur-ök és sapeuse-ök sem gazdagok.

Aztán az Fstoppersen volt egy anyag arról, hogy a maori tetoválások - a nevük tā moko - nem látszanak a nedves kollódiumos eljárással (wiki) készült fotókon. A probléma, hogy az 1800-as években ezzel az eljárással készültek a fotók, ezért az akkori képeket nagyon erősen kell nézni, hogy felfedezzük a maori tetoválásokat. Annak köszönhető, hogy egyáltalán valami látszik, hogy a speciális tetoválási folyamat során a bőrt egy albatroszcsontból készült eszközzel vésik, nem pedig tűvel ütik át. Ennek folyományaként pedig a tetoválásnak fizikai nyoma is van a bőrön. Michael Bradley maori tetoválást viselő őslakosokat (nem tudom, itt ez-e a jó szó) fotózott le az általuk választott öltözékben és pózban nedves kollódiumos eljárással egy száz éves fényképezőgéppel és digitális géppel. A képeket egymás mellé rakva remekül látszik, mi az, amit a régi technológia elfedett. Rakjuk el a sztorit a Photoshop előtt minden fotó igaz volt címke alá.

Valószínűleg külön sajtóműfaj mostanra az elkergetett vagy az úr által magához szólított diktátorok felesleges, és már pusztuló, épületeinek bejárása. Ha igazság van a földön, húsz év múlva mi is nagyon jók leszünk ebben kisvasutastól és stadionostul. A héten viszont a Messynessychic, ami, akármit sugall is a neve, egy remek tárgykultúrás blog, Tomy Suharto, az egykori indonéziai diktátor fia, aki vagyonokat csalt össze, megöletett egy bírót a legfelsőbb bíróságról, és mostanában egy kormányra jutásra esélyes párt vezetője. Mielőtt bárki felteszi a kérdést, igen, a szavazói tudnak a fentiekről. De kábé olyan a helyzet, mintha Kádár János fia vezetné a DK-t.

Na ennek a Tommy Suhartónak volt egy nagyobb fajta befektetése is, hotelt építtetett a dzsungel közepére. Mostanra a természet lassan visszafoglalja a terepet, amire vérmérséklet szerint lehet a kötelező Jurassic Parkos gifet vagy Arany Naturam furca expellas versét hozni. Az esetben persze az a legizgalmasabb, hogy Tommyt nem verték agyon botokkal, hanem még akár kormányra is kerülhet. Persze Kádár fia is esélyes induló lenne. A közelmúltból még emlékezhettek, hogy volt ilyen szétnézés Ceausescu palotájában, Saddamnál is jártak fotósok (de arról van egy jobb cikk), és megvannak a hasonló képsorok az afrikai diktátorok, latin-amerikai drogbárók mára romokban álló lakai. Ahogy Shelley írta:

My name is Ozymandias, King of Kings;
Look on my Works, ye Mighty, and despair!

A NYT galériája Berenice Abbott fotóiból, amelyek a New Yorkot a növekedési periódusának közepén mutatják be, épp csak kedvcsinálónak jó. Annak viszont nagyon. Nekem egyfajta kontrasztot ad, hogy tavaly sikerült a The Pruitt-Igoe Myth és a The Experimental City dokumentumfilmek rendezőjével beszélgetni másfél órát. Árnyalja a népboldogító, jövőszagú építkezéseket, ha az ember hall egy-két kevésbé sikeres kezdeményezésről is. A cikk a Kreatívban jelent meg, igény esetén tudok lapszámot mondani, online viszont biztosan nincs fent a cikk.

János bácsi és az apokalipszis

Régen énekeltünk! Most is csak azért fogunk, mert megjelent egy dal a készülőben lévő Elveszett Próféciák (Good Omens) sorozathoz, amelyben az Antikrisztus remek babaillatáról énekelnek nem feltétlenül keresztény apácák.

Tökéletes túlgondolni való dal ez, mert a nővérek a Battle Hymn Of The Republic című amerikai polgárháborús dal dallamát használják, aminél amerikaibb kevés van. Ez a pályafutását keresztény együtt éneklős dalként kezdte, de változatos kutatások szerint még korábban volt néger gospel, afrikai esküvői dal, esetleg brit tengerésznóta, amit amúgy egy svéd kocsmadal ihletett. Ami egészen biztos, hogy a republikánus induló előtti leghíresebb verzió egy John Brown nevű abolicionistának állít emléket, akit ugyan megöltek, de az ügy tovább él. Ez a dal a John Brown's Body.

A Battle March Of The Republic szöveget 1962-ben írta meg Julia Ward Howe amerikai költőnő, szüfrazsett, abolicionista, és már abban az évben használták is toborzódalnak. Köztünk legyen szólva, a John Brown’s Body sokkal jobb, mert több benne az élet és kevesebb a miurunk Jézus Krisztus. De hát a fene tudja. Lehet, hogy a jó északiaknak tényleg egy kis Krisztus kellett, hogy pofozkodhatnékjuk alakuljon ki.

Az innentől kezdve a világból kiirthatatlan, mindenki által ismert dallamra természetesen mindenféle szöveget írtak még, többek között új indulókat is. Az Elit Alakulat (Band of Brothers) egyik részében is éneklik az ejtőernyős változatát, ami mondjuk a nagy dicsőség helyett inkább a harctéri fekete humorban gazdag.

Na de azt még mindig nem tudjuk, hogy miért éneklik ezt brit apácák, ugye? Az egyik lehetőség, hogy tudják, hogy annyira szerette a dallamot Winston “PTSD-s katonákat rendfenntartónak Írországba” Churchill, hogy még a temetésén is ez szólt. Szerintem ezt kizárhatjuk. A következi verzió, hogy Spurs vagy Hibs drukkerek, mert ezek a csapatok például rendelkeznek saját szövegverzióval. Kidobjuk. Következő elmélet: a Solidarity Forever munkásmozgalmi dalt szeretik a nővérek. (Ebből egy csomó fordítás erre.)

És akkor az utolsó utáni tipp. Erdélyben járva eltanulták a gólyás tánc dallamát, és úgy gondolták, nem is lehet jobb módon köszönteni az antikrisztust. Maradjunk abban, hogy ez se valószínű. Végül persze lehet az is, hogy ír apácákról van szó, és mivel a Belfast Brigade nagy rajongói, célszerűnek tűnt átírni annak az indulóját.

Abba már bele se menjünk, hogy a dallamot Magyarországon úgy is szokás ismerni, hogy János bácsi a csatában. Az elkövető ismeretlen. És. Jobb. Is. Így.

Mocsári hadviselés

Határozottan úgy emlékszem, hogy az Emslandlagerbe szállított és mocsár lecsapoláson dolgoztatott politikai foglyok daláról, a Moorsoldatenről már írtam valahová. Nem a Rakasz volt az, mert nem dobja ki a kereső, de nem most először kerül elő a történet.

A Börgermoor nevű tábort 1933-ban kezdték feltölteni szocialistákkal, kommunistákkal, meg úgy általában véve mindenkivel, aki nem örült elég hangosan Hitlernek. Mozgalmi dalokat nem énekelhettek - írja a wiki - ezért született a Moorsoldaten dal, ami először 1933. augusztusában adott elő a tábori kórus. Aztán persze ez is körbejárta a világot, a spanyol polgárháborúba elvitték a Nemzetközi Brigádok, onnan eljutott Amerikába is. Én amúgy először a Dubliners-féle verziót hallottam, de most ahelyett egy kicsit túlvezérelt Pete Seegert rakok ide.

A legendásan nagyon vidám francia idegenlégó persze ebből a dallamból csinált menetdalt, mert a légiósok valamiért ultra lassan (88 lépés per perc) masíroznak.

A sztori amúgy a nemzetközi brigádok felé folytatható, úgy belecsúsztam a lyukba, ahogy azt kell. Egy hete olyan dalok szólnak, mint a Viva La Quinta Brigada, amiből a buta KISZ-esek az Ay Cubanót hamisították. Meg ennek a Christy Moore ír nemzeti kincs és gitáros ír nemzetközi brigadistákhoz írt dala, ahonnan pedig belátható az egész ingoványos huszadik század.

Az utolsó alkalom értelemadásra

A nekrológ egy gyönyörű műfaj, ha jól csinálják. Egy jót még én is írtam, erről majd egyszer később beszélek. Viszont a héten megjelent az Indexen egy visszaemlékezés Zappe Gáborról, a Washington Postban pedig egy cikk a 37 évesen meghalt Rachel Held Evans keresztény íróról. Mindkettő azért jó, mert próbál valami értelmet adni, tanulságot összefoglalni, összegezni, anélkül, hogy hazudna. A halottról vagy jót vagy semmit gyakran ismételt mondata az elképzelhető legnagyobb hazugság.

A Zappéról írottak kapcsán elgondolkodtam azon, hogy én mit gondolok az újságírásról, aki szeretem a bréking helyzetet, de sose voltam hagyományos hírújságíró. Ráadásul szerkesztőségben ülök. Az Evansról írottak pedig adnak egy új dimenziót ahhoz, hogy az amerikai kereszténység hogyan működik. Mert azt a leegyszerűsítő magyarázatot, hogy a keresztények mint republikánusok, akik táborba csuknák a melegeket, már eddig se hittük el, ugye?! Eleve ott van a nagyszerű Nadia Bolz-Weber. Egyikőjüket sem ismertem, de egy-egy cikk közelebb hozta őket. Nyugodjanak békében.

Ukmukfukk

Minden évben az egyik legjobb buli Budapesten az Ukmukfukk zinefesztivál. Zine minden, amit kisnyomtatvány jelleggel adtak ki, lapozható, van benne valami ééés azt hiszem ennyi. Nem újság, nem artbook, hanem zine. Ezen a fesztiválon ráadásul rendre vannak magyar grafikusok is nyomatokkal, azt meg csak megtanultátok rólam, hogy szeretek képet rakni a falra. Nem nagyon érdekel, hogy a 8/35-ös sorszámú Sumburo szitanyomatomból veszek-e majd sarokházat harminc év múlva. (Nem.) De ha harminc évig nézhetem, én már nyertem.

Az idei év egyik felfedezettje a fenti Sumburo, a másik pedig Herkli Mátyás Barnabás, akit A Vörös Róka Úr Balladái néven találtok meg Instagramon. Neki még boltja nincsa a neten, de galériákban hamarosan meg lehet találni, és hát rá is lehet írni, örülni fog neki. Ha mindenkiben leülepedett már Marie Kondo, akkor most időszerű venni pár szép dolgot, hogy ne a felvixelt padlón ülve hallgassuk a hifit egy üres lakásban, mint Steve Jobs.

Képek

Le Sapeur Congolais - Ilja Smets // CC-BY-ND

Tomika Te Mutu maori főnök és Tāwhiao - közkincs // Wikimedia Commons

A Nép Háza, ez is Ceausescu után maradt - Tim Adams // CC-BY

War - A Vörös Róka Úr Balladái // Instagram // ezt lenyúltam ide, nem szép, de meg kellett mutatni.

Ennyi a hétre. Juttassátok eszembe, hogy jövőhéten, ami megint nem ígérkezik egyszerűnek, beszéljünk a sleeperek esztétikájáról.

Üdv!

Ádám