Rakasz #130

linktelen

Sziasztok!

Attila olvasótárs kérdezte, hogy lesz-e egyszer olyan Rakasz, amiben nem lesznek linkek. Én meg nagy rajongója vagyok a Newsroom (Híradósok) sorozatnak, aminek egy különösen jó jelenete, amikor egy hosszú, szívásokkal és megalkuvásokkal teli időszak után kidobják a bulvárhíradót. Jeff Daniels, a csapat képernyős arcát játszó figuraként el is kiáltja magát, hogy “throw out, the rundown”, azaz hajítsák ki az aznap estére tervezett híradó forgatókönyvét. Na ez történik most.

Fontos zárójel: a Híradósok természetesen, ahogy Aaron Sorkin forgatókönyvíró mégkultabb The West Wing (Az elnök emberei) sorozata is a teremtő képzelet műve. Kevésbé szépen mondva tündérmese. Legalábbis a szerkesztőségi tapasztalataim alapján egy szerkesztőség teljesen máshogy néz ki belülről, más a dinamikája, még ha vissza is köszönnek részletek. Az is igaz, hogy tévés soha nem voltam, nem is hiszem, hogy leszek valaha.

Az algoritmusok

Attilát, tudta nélkül, mindig arra szoktam példának hozni, amúgy a tudta nélkül (most legalább kiderült), hogy mi a baj a zeneajánló algoritmusokkal. Ő küldte át egyszer a Tunng zenekar munkásságát - úgy döntöttem, hogy olvasás közben hallgatható zenéket azért ér berakni - majd pár hét, hónap késéssel a Birdy Nam Nam francia lemezjátszótekergető kollektíva Abbesses című dalát.

A kettő között nem igazán van felfedezhető különbség. Azt pedig el kell nekem hinnetek, hogy ahhoz sem kapcsolódott szorosabban, amit akkortájt hallgattam, és ami megtalálta az utam az akkor még létező Last.fm fiókomba. Az egyetlen szervező elv, hogy ezek jó zenék.

A mostani zeneajánló algoritmusok, legyen bár szó a Spotify alá bevásárolt Echo Nest technológiájáról vagy a YouTube szélsőségesen ostoba motorjáról ilyesmit nem nagyon tudnak. Pontosítok: amíg hallgattam a Heti Kalandomat meg a nekem szelektált heti lejátszási listákat, addig a Spotify ezt nem tudta. Ehelyett nagyjából az “ízlett a cukor? itt van még!” elv mentén tudnak működni. A cukor az persze lehet bármi, rólam azt tudják ezek a rendszerek, hogy magyar panelpunkot és ír folkot bármikor tudok hallgatni. Ahhoz viszont ember kell, hogy azt mondja, hogy figyelj csak, volt ez a Spotify-on nem is létező japán punkbanda, ez neked tetszene. (Kösz, Balázs!)

Lehet, hogy erre már korábban is panaszkodtam, de mélyen hiszem, hogy a popkultúra-fogyasztás egyik nagy problémája ez. Egy tetsző, de a radaromra fel nem kerülő dolog becsatornázása - igen, képzavar! - fontosabb, mint megtalálni még három dolgot, ami pont olyan, amit amúgy is hallgatok, nézek, olvasok.

Rengeteg news

Ha zenével indultunk, akkor azzal is megyünk tovább. Megint jártam a Dömörkapu Rengetegben, és egyre biztosabban érzem, hogy valami nagyon jót találtam véletlenül. Még a hét elején figyeltem meg, hogy szombaton a Barakoo Dobkör tart nyárnyitó dobolást. A csapatról semmit sem tudtam, de úgy voltam vele, hogy még ha szittyának bizonyulnak, akkor is a sok ember egy helyen dobol az egy hangulatos program. Ráadásul a Rengetegben van, ami még egy érv mellette.

Végül találtam szittyát is - sámándobos csávó, valószínűleg hozzá tartozó Nagy-Magyarország matricás Toyota a parkolóban - meg egy raklap djembét ütő arcot. A dobolás pedig teljesen jó volt, a várakozásnak megfelelően. Ahol harminc ember üti a dobot, és még be is lehet szállni, mert vannak tartalékdobok, ott van hangulat.

Ez az a pillanat, ahol először szegném meg a nem linkelést. Van ugyanis a Diétás Magyar Múzsa facebookos csoportnak, ami talán a legintelligensebb politikai beszélgetős hely a Facebookon, egy régebbi írása arról, hogy a magyar társadalom legnagyobb hiánycikke a szolidaritás. Ez eddig nem nagy megfejtés, minden nap látjuk a következményeit. A truváj a hozzá fűzött magyarázat. Ami szerint egy normális társadalomban az embert nem csak egy-két attribútum határoz meg, hanem egy egész címkefelhőnyi. Szóval van Jani, aki ugyan nagymagyarországos matricát nyalt a Toyotára, de a gyerek együtt ritmikus sportgimnasztikázik az övével, és a múltkor jött a Hiltivel, amikor az osztálytermet újítottuk fel, este meg a régi Wartburg tulajdonosok csoportjával iszik meg egy bambit, még ha a többségük fradista is, ő viszont loki drukker.

Minél több ilyen kapcsolat van, annál nehezebb valakit egy szál alapján megítélni, illetve, mondja a szöveg, annál erősebb a társadalom szövete. Egy ilyen társadalom pedig arra is képes, hogy egyszerű problémákra ne az államtól várja a választ, amit egy totalitárius állam nem akar. Nagyon zanza, ennél jobb a Múzsa vezérfőszerkesztőjének, Ésik Sándornak a szövege, aki amúgy jogász, biciklis és a nemkisüzemi sörök barátja, hogy rögtön ragasszunk rá három címkét.

Ezzel a helyére is kerül a sámándobos ember. Jó hogy ott volt, aggasztóbb lett volna, ha egyforma arcokkal van tele a hely.

Játékokrul

Volt tervem arról, hogy mi lesz a havi Rakasz Extrában, ami tegnap kiment a drága támogatóknak, aztán az egészet felülírta, hogy belezuhantam egy őrületes Google és Wikipédia lyukba a dobókockák kultúrtörténetéről. Így adta ki. (A kapcsolódó szám nem a kockáról szól, még csak nem is a kártyáról, hanem más jellegű kockázatról.)

Olvasgatás közben jöttem arra rá, hogy volt még egy kanyar a történetben, ami önmagában is sztorit érne. Alfonz, tizedik ezen a néven, akit a történetírók bölcsnek is neveztek megrendelt egy könyvet a játékokról. Ekkortájt Magyarországon az Árpád-ház azzal volt elfoglalva, hogy az utolsókat rúgja, Kasztília és León királya viszont közben jelentős költő volt, visszaverte a mórokat, és még arra is volt ideje, hogy érdekelje a csillagászat. Az általa elkészíttetett Libro de los Juegos a kockázást, a sakkot és a backgammont tárgyalja. A témaválasztás nem véletlen, az egyik szerencsejáték, a másik díjazza a játékos tudását, a harmadik pedig vegyes.

Az irodalom szerint a játékok könyvének bőven van allegorikus olvasata is. Ugyanakkor akadnak benne sakkproblémák, szabályismertetések is. Ha minden megalapozottság nélkül átugorhatok nyolcszáz évet - és hát miért ne tehetném - akkor mostanában jelentek meg a hétköznapi tárgyak kultúrtörténetét (Object Lessons sorozat) és a videojátékok mélyebb rétegeit (Boss Fight Books) feltáró könyvsorozatok.

Az utóbbi azért is érdekes, mert az amúgy dollármilliárdos forgalmat bonyolító cégek (pl. Ubisoft) szeretik elhessegetni annak a látszatát is, hogy bármiféle politika lenne a játékaikban. Pedig az nem attól kerül bele, hogy beleteszik, inherensen része minden olyan játéknak, ami a sakknál vagy a gónál kisebb absztrakcióval operál. A Ubisoft tökéletes pofozózsák, mert erősen sztorivezérelt játékokat csinálnak. De azt is fel lehet tenni kérdésként, hogy mondjuk egy Counter Strike: Global Offensive-ben milyen karaktereket játszhatunk, ha terroristák leszünk és milyet, ha elhárítók. Az évek során jelentősen bővült a karakterek változatossága, de akárhogy kerestem, az arab még mindig terroristát jelent a játékban. Ami feldobja azt a kérdést is, hogy milyen úgy felnőni, hogy az emberre legjobban hasonlító karakterek a gonoszak.

Keretes szerkezet

Egy időben, amikor mindenhol Erdős Virág Elviszem magammal verse szólt, nagyon untam a szöveget. Egy időre még a csingilingi rímek ellen is beoltott, pedig azokért alapjáraton rajongok. A Rakasz írása közben a Rengetegtől a Ma című, egy kilakoltatás emlékére írt versig jutottam el. A könnyű versforma, játékos dallam és az őrülten súlyos téma ellentéte önmagában is érdekessé teszi.

Beugrott róla az olasz-francia koprodukcióban megvalósított A.C.A.B. című film, ami pont arról szól, hogy nem nagyon van megküzdési stratégia, amivel az emberek és a hatalom közé ütközőzónaként begyűrt rendőrség élhet. Nem válasz az a handabandázás közben elhangzó kérdés, hogy hát miért nem mondanak fel. Még ha a személyes szinten meghozható legjobb döntésnek talán ez tűnik. Itt-ott bele lehet futni a filmbe, érdemes megnézni. Abba a sorba tartozik, ami a világot a maga erőszakos bonyolultságában ábrázolja. Ezeket a problémákat nem lehet egy nagy ötlettel megváltani, pont úgy, ahogy szolidaritás sem lesz egy jó truvájtól. Szóval van munka.

Na ilyen a linktelenség, ha előre erre készültem volna, azért más lenne. Lesz még ilyen, de egyelőre ennyi volt a hétre!

Ádám