Rakasz #131

idézetes betonos

Sziasztok!

Ez a hét azzal kezdődött, hogy kaptam egy linket azzal a kommenttel, hogy a Rakasz főhadiszállást épp meg lehet venni rongyos 1,8 milliárd forintért. Igaz, kicsit lelakott állapotban van, szóval utána költeni is kell. Minden mondata stimmel. A szóban forgó épület a Magyar Iparszövetség (OKISZ) 1971-gen épített székháza, gyönyörű, teraszos brutalista darab. Amikor az első fotót megláttam róla, akkor az jutott eszembe, hogy ez olyan, mint a londoni Royal National Theater, csak épp Piko modellvasút méretben.

Beszélgettem a múlt héten Péter barátommal, aki elvitt megnézni a város szerinte legszebb bauhaus házát, a nagyon ritkásan dokumentált Diószegi utca 48B-t. A házat időnként bölcsődeként emlegetik, de tekintve, hogy egy átriumos villáról van szó, amit az angyalcsinálás - milyen szép eufémizmus - perbe fogott Dr. Márki István nőorvos építtette, a bölcsődét tekinthetjük tévedésnek. Szóba került a brutalizmus és az International Style is, ami jó ürügy nekem arra, hogy a Blade Runnerről beszéljek.

A Failed Architecture filozofál arról, hogy a Blade Runner 2049 a képi világában lehet brutalista. Viszont egy olyan államot ábrázol, amely nem vagy csak alig van jelen a mindennapokban: nem működik a rendőrség, a közszolgáltatások, a városban csak a kiszolgáltatottak maradnak. A brutalizmus viszont, bármit is gondoljanak a sok betonról, gondolkodott a város szociális funkcióiról. A cikk végén van még egy kis markfisherezés, de azt mostanra minden visszatérő Rakasz olvasó meg tudná írni.

Mások szövegei

Na ezzel tényleg csak az internetet tömjük, de van pár olyan szöveg, ami mostanában (újra) a kezembe került, és jó. Például a Szilágyi János György életútinterjúból a történészi munka és az alkoholizmus összeegyeztetését:

De ma, mondta, repülőgép-utazással már nem élvezet a dolog. „Fölülök egy repülőgépre, egy fröccsöt sem tudok meginni, már le kell szállnom.” Egyébként ő mondta azt is, hogy a szocialista munkamorál tönkretette a tudományt, mert bevezették azt, hogy fél 9-re itt kell lenni, és 5-ig tart a munkaidő. Régebben, már az ő főigazgatósága alatt, az ember fél 2-kor vagy 1-kor átment a Kéményseprőbe, úgy négyre berúgott, aztán hétre kialudta, és akkor még ott volt az egész este előtte, hogy dolgozzon. De most – mondta – ötkor elkezdek inni, mire berúgok, nyolc óra, kilenc óra, hát akkor mit lehet azzal a nappal még kezdeni? Szóval, Genthon nem akart utazni.

Aztán volt egy OTDK is, aminek a megnyitóján Nádasdy Ádám beszélt nyelvészetről, a finnugor rokonítás elméletéről - amit mindenki, aki valaha járt magyar szakra nagyjából eltáncol egy sör után - és elrejtett benne egy remek passzust a tudományról úgy általában is.

Jeleznem kell, hogy mindezek a tudomány számára nem is elsősorban az eredmény (tehát a belőlük nyert információ) miatt érdekesek, hanem az eljárás, a bizonyítás stratégiája miatt. A tudomány döntő kérdése nem a „mit tudok?”, hanem a „honnan tudom, amit tudok?”. Hiszen ha nem tudom szakszerűen demonstrálni, hogy honnan tudom – akkor nem tudom: akkor az nem tudomány, legföljebb hagyomány, sejtés vagy intuíció. Szigorúan nyelvészeti szempontból édesmindegy volna, ha módszereink rigorózus alkalmazása azt az eredményt hozta volna, hogy a magyar a török nyelvek közé tartozik: azok is szépek és jók, csak éppen nem ez az igazság, és minket csak az igazság érdekel, nem szempont, hogy kinek mi szimpatikus vagy előnyös.

Könyvek és számszeríj

Régen foglalkoztat az, hogy a hazai könyvmarketinget miért olyan amilyen. És itt az olyan leginkább azt jelenti, hogy a kiadók még akkor sem tudják eljuttatni hozzám, ha egy kedvenc szerzőmtől új könyvet jelentetnek meg, ha ezt nem tolakodásnak, hanem szolgáltatásnak érezném.

Ezzel szemben Alex de Campi, aki amúgy is egy lenyűgözően sokoldalú ember, ami miatt hónapok óta támogatója vagyok az új regényének, múlt héten megivott egy üveg bort, ami után rendszesesen részeg történész twitterezést csap. Most a számszeríjról volt szó:

Erről egyszer régen írtam én is, mert a kezembe került két kutató tök jó írása (PDF) arról, miért csak a britek állítottak fel nagy íjászalakulatokat. De Campit érdemes követni, kemény, okos, remek humorú arc. Ráadásul, amit olvastam eddig tőle, az elsőosztályú volt.

“Fénykép készül Forte filmre”

Van a Facebookon egy egészen jó Fujifilm adok-veszek csoport, ahol bent vagyok nézelődni, mert egész jó információforrás. Meg persze nyitva tartom a szemem, hátha valaki el akar adni olcsón egy első, nem dohányzó, vidéki orvos, paptanár, női tulajdonostól származó, garázsban tartott X-E3-at egyszercsak. Na itt találtam egy beszélgetésben Kutasi Kovács Zoltánt és az ő budapesti streetfotóit. A helyszínek ismerősek, a jelenségek is, amiket meglát, az viszont, hogy mennyire jól komponált fotók lesznek ebből, az tök egyedi.

Még vakuzni sem tudok rendesen, nem hogy bevilágítani egy teret, ezért nagy csillogó szemekkel olvastam Blair Bunting cikkét arról, hogyan legózta össze a világítást a csapatával öt Porsche lefotózásához. (A fenti fotó nem az övé, magyarázat a kreditek között.) Ezen felül még két (nekem) érdekes anyag volt a Petapixelen az elmúlt hetekben. Az egyik az óceánt fotózó Warren Keelant mutatta be, akinek a képein tényleg csak iszonyú sok víz van, különféle formákban. (Jó, az egyiken akad egy bálna is.) A másik pedig egy Theologos nevű szerzetes írása arról, mit tanult és mihez tartja magát, miközben a társait fotózza az Athosz-hegyen. (Zárójel: én azt nem tudtam eddig, hogy az a húsz kolostor a hegyen önálló teokratikus köztársaságot alkot, zárványként Görögországban.)

Ezen a héten az egészségesnél több szó esik rólam, de megint egy olyan téma jött szembe, amihez van személyes kapcsolódási pontom. Még a VS újságírójaként készítettem interjút Andy Davidhazyval, aki egy sikeres timelapse videó hőse volt éppen. (Amúgy fotós, képek erre.) Egy nyár alatt végigjárta a Pacific Crest Trail nevű túrán, ami olyan, mint az országos kék, csak hosszabb, szívatósabb, és nem jut minden estére egy falu az út mentén. A végén rákérdeztem, hogy ő hogyan magyar, amire elmesélte, hogy a nagyapja Passauig vezényelte fel a magyar dunai kereskedelmi flottát a világháború alatt, majd 1948-ban emigrált. (A flotta utolsó megmaradt darabja a most épp Trip rendezvényhajó néven futó Debrecen ex-Kassa.) Most egy kis kattintgatás után megtaláltam a hiányzó generáció, az apa, sztoriját is. Andrew Dávidházy professzor a tudományos - nagy sebességű, ez az - fotográfiának volt jelentős szereplője. A blogbejegyzésnél is jobb az egyetemi honlapja, ami a régi link hátán link megközelítéssel készült, ellenben legalább tele van anyaggal.

Zsigerekbe markolás

Szerda környékén naivan azt hittem, hogy az Artportal írása az első magyar szépségkirálynő-választásról, ami Molnár Csilla öngyilkosságával ért véget, lesz a legkeményebb szöveg a héten. Pauer Gyula szobráról, annak készülésének történetéről, és a szépségverseny közben Hartai Pál által forgatott dokumentumfilmről szól az anyag, de a hátterében ott az összes gazemberség, hazugság, és azok a piti maffiózó jellegű emberek, akik profitáltak az egészből. Több, mint harminc éve törént, a szépségkirálynőről készült képeket készítő egyik fotóst - a vicós Fenyő Jánost - azóta meg is gyilkolták, de még mindig felzaklató sztori.

Aztán valahonnan a kezembe került az Örökbe.hu-ról egy egykori örökbefogadott férfi cikke, aki jó vidéki magyar családhoz - azaz módos, értelmiségi, de rasszista - került, ott nőtt fel, és felnőttként kellett valahol feldolgoznia a cigány identitását. Benne van a családdal való találkozás, az elfojtott érzelmek beismerése, az azzal való küzdelem, hogy ő nem kellett.

Meg kéne írni

Olvasom a The Training Commission hírlevelet, ami Ingrid Burrington remek infrastruktúra és technológiakritika szakújságíró és Brendan Bryne közös projektje. A nem túl távoli, de érezhetően nem nagyon más jövőben nyomoz egy szabadúszó újságíró, és a szövegekből azt lehet sejteni, hogy valami nagy gebasz történt korábban. Olyan jellegű, amiket az automatizált tartalomszűrés, a megbízhatónak tartott öntanuló rendszerek és a velük szemben feltámadó újludditizmus okozott.

Miközben olvasom nem tudom elhessegetni, hogy az epizodikus sztorimesélés történetét meg kellene írni valahová. Lehetőleg a technológiai változások által tagolva. Ha nem lenne épp elég dolgom, már írnám is a pitchet.

Én máshol

Mire ez a hírlevél kimegy, valószínűleg ott lesz a Ziro.hu-n, ami Földi Bence vezérfőszerkesztő Star Wars oldala, egy fordításom. Owen Stevens sztorija a szerepjátéktesztre beeső egykori brit kommandósról annyira megtetszett, hogy elkértem tőle fordításra. Fazoníroztam rajta annyit, amennyit az élőbeszédből írottba átültetés megkívánt, de az övé minden dicsőség.

A G7-en elbúcsúztattam az iTunes-t, illetve végre elsüthettem cikkben Jwz törvényét, amely szerint minden program törekszik arra, hogy emailt küldhessen, azok a programok, amelyek ezt képtelenek meglépni, leváltatnak olyan programok által, amelyek képesek rá. Ez a felesleges funkciók megjelenéséről szóló talán legjobb törvény.

Az aktuális Forbes-ban, a Next különszámban pedig van egy interjúm Carol Mundell brit csillagásszal. Ennek lesz majd hosszabb, online verziója is.

Fotók

Royal National Theater - Tom Parnell, CC-BY-SA

Porsche 917K - Thibault Le Mer // CC-BY-ND - ha lehetőség van berakni egy Gulf festésű Porschét, akkor élni kell vele, nincs mese.

Hajók - ennek a teljes leltári jelzete is cikket érne: “MAGYAR VITÉZ és MAGYAR TENGERÉSZ tengeri áruszállító hajók a téli kikötőben, előttük az MFTR HUNOR paklishajó, DTRT KASSA Duna-tengerjáró, DTRT SZEGED Duna-tengerjáró. A KASSA orrában légvédelmi állás.« Leltári jelzet: MMKM TFGY 2017.1.764.” / Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedés Múzeum / Ganz gyűjtemény

Ennyi a hétre!

Ádám