Rakasz #133

fotóspálinka

Sziasztok!

Ezer mindenről akartam írni, de végül úgy jött ki a lépés, hogy nagyrészt fotós szám lesz ez a mostani, és abból is az elkésős fajta. Az egész ott kezdődött, hogy Kummer János galériáját megláttam az Indexen, és írtam egy szerelmeslevelet.

Ún. szerelmeslevél

Nagybetűs nosztalgia, de az van, hogy ha az ember egy-két évnél többet töltött egy pályán, akkor lesznek sztorijai. Nekem pedig tényleg az élet egyik szerencséje, hogy mindig őrülten jó fotósokkal dolgozhattam együtt. Tökéletlen felsorolás jelleggel: Hajdú D. András, Tuba Zoltán, Ajpek Orsi, Adrián Zoltán, Mudra László, Zagyi Tibor, Pályi Zsófi, Kozma Zsuzsi, illetve a Forbes fotóiért felelős Orbital Strangers (Aknay Csaba és Kotschy Gábor) páros és legalább ennyi őrülten jó fotószerkesztő, fotórovat vezető (kiemelve a két kedvencemet Ostyáni Jánost és Virágvölgyi Istvánt).

Nem evidens leírni, hogy ők mit tudnak. De azt fogadjátok el, hogy az én szavaim valameddig elérnek, aztán ott végük. Az ő szemük, fotóik pedig tágítják az értelmezési tartományt, a látható teret, az elmesélt sztorit. Ezért jobb ismerős fotóssal menni riportozni, mert nagyjából tudod mit várhatsz. Van köztük olyan, akiről tudom, hogy ha érdekes a beszélgetés, akkor kérdezni is fog. Jobbat vagy legalább mást, mint ami nekem eszembe jutott. Van olyan, aki miközben én elpakolom a felszerelésem, talál egy hiphoptáncost az isten háta mögötti borsodi faluban, aki kézen áll egy címlapkép kedvéért. Emellett mind szeretetre méltó emberek.

Azért eresztettem ennyire bő lére az amúgy egy mondatnyi hír felvezetését, mert fontos tudnotok, hogy mindegyikük remek. Most épp Kummer János - szintén exkolléga - délkelet-ázsiai körútjából jelent meg válogatás az Indexen, de a szerkesztője Ajpek Orsi, akivel szintén Origó-árva ha van egyáltalán ilyen szó. Mélyen gyökerező meggyőződésem, hogy a fotósokkal a jóisten kér elnézést egynémely kollégáért.

Amerika, wunderbar

Szeretnék találni egy fotós metablogot vagy hírlevelet, ami az érdekes anyagokat gyűjti össze. Fehérember gondja baja persze, de egyáltalán nem érdekes kameratesztek és ‘nyolcvanadik videó az aranymetszésről’ jellegű cikkek közül esnek ki néha csodák. Így találtam az amúgy viszonylag zajos forrásnak számító Petapixelen egy írást arról, hogy fotózta le a szerző, Ed Bernd, 1976-ban az első Saturn V rakéta felbocsátását. Van benne sztori, van benne mcgyverkedés a felszereléssel, küzdelem az utómunkával. Még úgy is érdekes, hogy tudjuk, a végén sikerül a kép, hiszen azzal nyit a cikk. Bernd honlapját még nem olvastam végig - tudom, ez így egy tökéletesen anakronisztikus mondat - de fotózott ő még rakétákat, és meg is írta a történetüket.

A hetvenes évek végén New Yorknak volt egy nem hivatalos homokos beache a Hudson folyó partján. Ide hordták a World Trade Center építése során kiásott földet, törmeléket, szóval hivatalosan maximum egy feltöltött terület volt. De pár nyárra igénybe vették a városlakók. Készültek érdekes művészi projektek - például egy kétholdas búzatábla! - de lehetett simán csak kimenni és nézni a vizet. Ma a helyén az ultradrága Battery Park City található.

És még egy Amerika, de ez Magyarországhoz is kötődik. Dr. Haas Lajos radiológus amerikai utcafotóiból közölt galériát az Index. A háttérben ott a teljes huszadik század munkaszolgálattal, megsemmisítő táborokkal és vasfüggönnyel. Apropó Fortepan, merthogy hol máshol lenne fent Haas albuma, az oldal alapítójáról, Tamási Miklósról szól Az élet meg minden portréinterjú podkaszt legutóbbi epizódja.

Megszakítjuk műsorunkat, mert Yamal

Cukornád és topogás

Nem állítom, hogy helyezésre lennék esélyes a Ki tud többet Réunionról? versenyen. Nekem két dolog ugrik be róla. Az egyik, hogy mivel francia fennhatóság alá esik, ezért ez az EU (és az eurozóna) legdélnyugatibb pontja, ami nagy szó ahhoz képest, hogy Mauritius és Madagaszkár között van. A másik pedig, hogy az Aldi nyárra, kólába jó lesz típusú rumja Réunionről származik.

Na ehhez a nem túl komplex tudásanyaghoz csapódott hozzá a héten a Saodaj’ zenekar, akik a sziget két nagy népzenei műfajának egyikét, maloyát játszanak. (A másik a sega, ld. lent.) A franciák a hetvenes évekig tiltották a réunioni kreol kultúrába való beágyazottsága miatt a maloyát. Az sem segített, hogy a rabszolgák zenéjéből - meg esetleg tamil dobolásból - népzenévé váló műfaj kötődött a réunioni kommunista párthoz. A gyarmati világ csak véget ért részben, 2009 óta már az UNESCO világörökségi listáján is szerepel, és ezzel a Réunion.fr hivatalos oldal is elbüszkélkedik. (A tiltást valamiért nem említi.)

Lecsó (repríz)

Ha én tudtam volna, mibe nyúlok. De az a helyzet, hogy a lecsó olyan eleme a magyar irodalomnak, mint a foci. Az utóbbit legalább bevallhatom, hogy nem értem és nem érdekel, a férfiigazolványomat pedig leadtam egy kormányablakban jó régen. Na de lecsót főzök. Mondom mi került a kezembe két hét alatt, felsorolás jelleggel.

  • Váncsa - akit én soha nem olvastam, de tudom, hogy nagyra illik tartani - az Origóban a lecsóról.

  • Ő hivatkozik egy 1976-os hangjátékra, aminek a cikkben írttal szemben az a címe, hogy A világlecsó. Ez a Nava szerint csak Nava pontban hallgatható teljes hosszában, ami szürreális hülyeség, hagyjuk egymást vele békén, de részletekbe bele lehet hallgatni.

  • Aztán előkerül Cserna-Szabó is, aki nemzetközi lecsó-tipológiát írt, és itt megálltam azt, hogy beírjam a Google-be, hogy “Dragomán lecsó”, mert úgyis kiesne valami az internetből.

  • Aki esetleg nem elégszik meg ennyivel, az egy retró, Válasz írást is kap, Vinkó József a lecsóról.

Nincs mit tagadni, túl van ez gondolva, béláim. Szerencsére van válasz is az egészre, bár nem lecsó tematikában született. Kányádi Sándor egzisztencialista megoldásokat elutasító verse, a Fától fáig, rejti a megfejtést: “fél tizenkettő, bolond mind a kettő.” A lecsó lecsó, aki ebbe többet akar belemagyarázni, ha nem is gazember, de szemmel tartassék. És hát arra is rámutat, hogy Kányádi megkerülhetetlen alakja a magyar irodalomnak. Nem mintha ebben illő dolog lenne kételkedni.

Alkoholról

Egyre inkább meggyőződésem, hogy a Hamis a baba a rendszerváltás egyik alapfilmje. Tele van a korszak furcsaságaival, tud rajtuk nevetni, és már nem kell elhinni, hogy kommunista bajszosrendőrök jó fejek. Ebben hangzik el a következő párbeszéd is:

Kardos doktor: És mit adott a fegyverekért?
Purci úr: Húsz liter seprőpálinkát, és elintéztem a nyaralásukat.
Kardos doktor: Hol?
Purci úr: A füredi szovjet katonai üdülőben.
Kardos doktor: De az az övék!
Purci úr: A volt Strasszer-villa? Azt alig hiszem!
Kardos doktor: Miért kié?
Purci úr: Édesanyámé.

A seprőpálinkán sokáig átsiklottam. Seprő, legitim szó, biztos valami gúnynév. Aztán persze az ember megtanulja, hogy olyan, mint a törköly, csak ezt borseprőből főzik. Cirokhoz tehát köze nincs.

Aztán tavaly októberben a Dunapandában szembejött egy nagyon vöröscsillagos üvegbe töltött dolog, amit kíváncsi hülye lévén természetesen megvettem. Az íze nehezen körbeírható, de az egészen biztos, hogy az ivása közben felmerül az emberben, hogy ez biztos alkalmas rozsdamarónak vagy olajsár lemosására is. (Alessandro Detoni szerint fémhulladék íze van, az se rossz.) És a poén, hogy ezt az erguotounak (azaz kétszer főzött) nevezett a baijiu (azaz fehér szesz) kategóriába tartozó italt cirokból főzik. Meg vannak más verziók más gabonákból, a tipológiáról a Doufukuai blog mindent megírt, amit lehet.

A baijiu a vilát legnagyobb mennyiségben eladott szeszféléje. Az AFP szerint 10,8 milliárd litert adtak el belőle tavaly, ami több, mint amennyi whisky, vodka, gin, rum és tequila elfolyt tavaly. Amit én vettem, a Vörös Csillag, az igazi népi demokratikus szesz, a főzdét 1949-ben alapították. A baijiu-nak és az előállításához használt qū nevű erjesztőkultúra (gombák, baktériumok, enzimek) viszont évszázados történelemmel rendelkezik. Természetesen a qū sem egyféle, függ attól, hogy inkább rizst vagy inkább más gabonát termelő környéken készítik, függ a felhasznált fűszerektől és gyógynövényektől,

Plusz olvasnivaló, az Atlas Obscura az egyetlen amerikai baijiu-főzdéről is írt. Már az azt megalapító család története sem egyszerű: Vietnamból azért űzték el őket, mert kínaiak voltak, Kínából a kommunisták elől pattantak meg hajóval Hongkongba, ahonnan Oregonba már szinte egyenes volt az út. A főzde projekt, ami már az alapító gyerekei visznek tovább pedig azóta rizs whiskyt, amerikai ízléshez hígított baijiu-t és persze az igazi rozsdamaró jellegű cuccot is.

Én máshol

A múlt héten Mark Zuckerberg kriptovalutájáról írtam a G7-en. Erről az egészségesnél több helyen sikerült megnyilvánulni, de a G7 egy jó hely, oda öröm írni. Általában véve viszont azért mindenkinek ajánlanám a Financial Times-t is, legalább az ingyenes blogjait. Cinizmusért nem mennek a szomszédba senkihez, ami öröm a Szilícium-völgy híveinek sajtóját is ismerve.

Felkerült a Forbes online kiadására a Carole Mundell csillagásszal készített interjúm. Volt vele huzavona rendesen - brit külügyi tisztviselő amellett, hogy csillagász - de végül egy nagyon teljes verzió került ki. Több, mint ami a printben megjelent.

Lassan ki lehet mondani, hogy feltámasztottuk a fél-egy évre szünetre vonuló könyves projektünket Kiss Gabival - aki a szünetben pazar novellistává vált - és Fejes Balázzsal - aki pedig hasonlóan pazar fotóssá -, azaz újra van Hármas Könyvelés. Ez még mindig mosdatlan, abban az értelemben, hogy vasárnap hajnali 9-10-kor vesszük fel, amikor az is csoda, hogy a nevemre emlékszem.

Lezárom ezzel most a múlt hetet.

Ádám