Rakasz #135

édespaprika és fixírszag

Szerelmes brátim!

Tényleg csak egy rövid megjegyzést akartam tenni úgy három levéllel ezelőtt a lecsóról, de rá kell jöjjek, hogy ennek a témának soha nem lesz vége. Eszpee hívta fel arra a figyelmemet, hogy egy gasztró podkasztban hallotta, hogy a lecsó létrejöttének idejét szűkíti az a tény, hogy az édespaprikát az 1920-as években nemesítették Szeged környékén. Nekiszaladtam a guglinak, és jól bele is keveredtem abba, hogy nekünk a paprika az paprika, akkor is, ha piros por meg, ha zöldség a hűtőben. (Meg persze Cayenne-bors, ami nem bors.) Az angolban viszont a pepper és a paprika elkülönül, a franciában poivron és piment. Ráadásul a Wikpédia összes kapcsolódó oldala Joanne Sasvari Paprika: A Spicy Memoir from Hungary című gasztrós, utazós könyvére hivatkozva írja ezt az édespaprikás információt.

A könyv nem nagyon beszerezhető, de a Google Bookson bele lehet olvasni. Sasvari végigbeszélgeti a helyiekkel a könyvet, Villányban az összes fontos borásszal leül, újságírós megközelítésű könyvnek tűnik. Az 1920-as szegedes mondás viszont csak egy mondatban szerepel, Huszka Tibor, a Szegedi Paprika Zrt. üzletágvezetője mondja, és a kontextusból nagyon úgy tűnik, hogy az őrölt paprikáról beszél. (Huszka két paprikafajta nemesítőjeként, valamint a határértéket meghaladó káros anyagot tartalmazó “mások által szegedinek mondott paprika” ügyben elítélt vezetőként lehet ismerős. Ami a paprikásdihoz nem kapcsolódik, ellenben ahhoz igen, hogy a tradicionális, hungarikumnak számító dolgok elinflálása hogyan működik. Ld. még Tokaj Kereskedőház.)

Marad a kérdés, honnan van a zöldpaprika? A bell peppernek kezdtem utánaolvasni, ami nagyjából a kaliforniai paprika, de be kell valljam nem jutottam sokra. A wiki ide is a Sasvari-féle infót idézi, ami jó eséllyel tévedés ezen a ponton. Ha cikket írnék, már rimánkodnék az MTA sajtós ismerősöknek (helló!), hogy adjanak már egy embert, akitől lehet nagy ostobaságokat kérdezni. Marad a vak guglizás, mert a kaliforniai paprika, meg a tévépaprika, meg a többi lecsóbavaló mind mind a Capsicum annuum növény egyik nemesített fajtája.

Zárójel: ugye hallottátok már azt a házibulin a konyhában elsüthető tudásmorzsát, hogy a brokkoli, karfiol, kelkáposzta, fodros kel, kelbimbó, kínai kel az ugyanannak a vadkáposztának (Brassica oleracea) a különböző nemesítései (azaz kultivárjai, remek szó). Na a paprikában is legalább ennyire durva a helyzet, annyian vannak, mint az oroszok. Paprikatipológiából a Magyar Konyhában találtam egy nagyon jót, ha jól sejtem ezek mind Capsicum annuum kultivárok.

Lecsóilag megint meg vagyunk lőve persze, mert a nagy guglizásban a kezembe került egy cikk a Japan Times-ból, ami a japán gyerekek által leginkább utált zöldségről, a paprikáról szól. Eszerint a bell peppernek a zöld verziója az 1868 és 1912 között tartó Meidzsi-kor - Rakasz Extra előfizetőknek, na ezért tartottam fontosnak az idővonalas sztorit! Most jól megtudtuk, ehetett-e volna paprikás zsíroskenyeret Deák Ferenc. - elején jelent meg az országban amerikai közvetítéssel. El is nevezték piman-nek a francia piment után, ami persze franciául a csípős paprika neve, de lesz még ez cifrább is. Mert amikor később, jóval a világháború után megjött a vörös és sárga verzió, akkor az új nevet kapott: papurika. Ezzel hivatalosan is a japánok bonyolították el a legjobban a paprika nevezéktanát.

Na ez ilyen Michel Montaigne lett, nem jutottunk sehová, de nem adtam fel még! Nagyon úgy tűnik, hogy a bolgárkertészes vonalon kell továbbmenni. Azt még ellenőriztem, hogy Magyar Elek nem ír a lecsóról, csak a télire eltett verzió (ld. még rácpaprikás) szerepel Az ínyesmester szakácskönyvében. A könyvből egy pazar 1941-es kiadás van fent a MEK-en egy bődületesen nagy PDF-ben. Az újabb kiadások karcsúbbak, ez viszont 603 oldalas. Gyanúsan azért, mert még a medvetalp receptje is benne van.

A nem is igazán festő

A Bob Ross jelenség nekem csak sokadik felbukkanására lett csak meg. Ő volt az az amerikai festő, aki 1983-tól 1994-ig vezetett festős műsort az amerikai közszolgálati tévében. 403 epizód felvétele során több ezer képet festett alla prima, azaz közvetlen színkeveréses technikával. Ross 1995-ben rövid betegség után meghalt, de a műsor ma is megy ismétlésekben, meg persze fent van a YouTube-on. Ami még érdekesebb, Ross több ezer festménye közül egy sem vásárolható meg, és csak a Smithsonian gyűjteményében van pár darab, de az sem régi fejlemény. Itt egy NYT videó arról, hogy mi ennek az oka.

Abba most ne menjünk bele, hogy amúgy szívesen raknék ki egy Bob Rosst a falra. Mert nem. De nem is ez volt a szerepe.

Régi vasak

Elsőre úgy tűnhet, hogy Ian Bogost az emberkísérlet cikkek - tipikus nyári anyag - egyikét írta meg arról, milyen egy harminc éves Macintoshon dolgozni. Viszont időben elkanyarodik ahhoz, hogy az írás valójában arról szóljon, hogyan lett a számítógép egy néhány munkafázishoz használt eszközből a teljes munkaidőt/napot kitöltő eszközzé. Még egy dolog szól mellette: nem egy régen minden jobb volt írás.

Fordítsunk egyet a prizmán: van az a népszerű tévedés, hogy a Photoshop előtt vagy a deepfakek előtt minden igazi volt. Mi persze tudjuk, hogy a valóság egy igaz, organikus, bió ábrázolása soha nem létezett, valamin átszűrve kapjuk azt. Volt egy nagyon jó Petapixel cikk híres képek végleges nagyítás előtti verzióival, amin látszott, hogy mit kért még a képszerkesztő. Most egy még jobb sorozat került a kezembe szintén ismert képeket tartalmazó indexképekből. Ott vannak a kevésbé sikerült verziók, új képkivágások, minden. Őrülten tanulságos mind.

Régen hallottam először Salvador Allende kibernetikus országvezérlő eszközéről, a Cybersynről. Sose épült ki teljesen, hamarabb mészárolták le Allendét kormányostul az amerikaiak által támogatott Pinochet emberei. Az elv mögötte viszont érdekes volt, ezért örülök, ha időről időre a szemem elé kerül. (Ezt ráadásul a projekt egyik túlélője mondja tollba.) A projekt a központi tervezéses rendszert - ld. ötéves terv - akarta lecserélni egy kibernetikus, kommunikációra és visszacsatolásra épített modellel. A teljes verzió nem készült el, de egy telex alapú dolgot működtettek. Egy kicsit kapcsolódik ide egy Verso könyv ajánlója, ami azt meséli el, hogyan sikerült egy belső, versengő piac bevezetésével lerombolni a Sears kereskedőházat.

A Logic amúgy, ahol a Cybersyn cikk megjelent, figyelemreméltó újság. Volt ott Ken Liu interjú is a kínai sci-fi fordításáról.

Van még egy gondolkodós cikkem: el kell-e tüntetni egy műalkotást, ha az kényelmetlen a nézőinek? Erre az alap válaszom a nem. De súlyozza, hogy ha a mű mondjuk egy iskolában van. A másik irányba dönti a mérleget, ha az a kényelmetlen, hogy nem kozmetikázza a történteket. Csak az a vége, hogy a válasz nem egyértelmű. Az ügy San Franciscóban történik, ami eleve egy sok mindennel megvert város, és egy olyan falfestményről szól, amit még Roosevelt művészeti programja alatt festettek oda, az eltüntetése pedig 600 ezer dollárba fog kerülni.

Színes tinták

Színtiszta céges PR, de annak elsőrangú, és hát enélkül amúgy sem tudnánk meg, hogyan készül a negatívfilm és a papír az Ilford gyárban. A fotográfia, amivel kapcsolatban egy cseppet elfogult vagyok, mint arra már biztos rájöttetek, óriási varázslat. Nem kell nekem elhinni, sokkal jobb, ha elolvassátok Cippó blogján, hogyan lehet levélre fotózni. (Az ugye nem kérdés, hogy lehet.)

Forog még egy gondolat bennem. Az, hogy a filmre fotózás - talán, ha a nagyon divat részét félretesszük - nem olyan, mint vinylt hallgatni. Nem csak formátumról beszélünk, hanem folyamatról, a nyersanyag viselkedéséről (ismert, megszokott filmek esetében ráadásul ismert, elvárt viselkedésről), esztétikáról, eszközökről is. Persze meg tudom mondani a Lightroomomnak, hogy olyan Ilford HP5-ösen nézzen ki a végeredmény. Ezt még szeretem is, de csak nem ugyanaz a folyamat. És ezt úgy mondom, hogy szeretem a digitális utómunkát, remek móka, nem is értem, miért nem maszatol mindenki a fotóival, miután elkészítette őket.

Ha már filmekről van szó, a Kodak tavaly újra piacra dobta az Ektachrome filmet, és ennek örömére a Kodakery hosszan beszélt a filmről, a különböző filmek közti eltérésekről. Nem mondom, hogy mindenkinek való, de tényleg marha érdekes.

Az talán már lejött, hogy a lomográfiát nem teljesen tudom hová tenni. Az alapelvek alapján túlzottan ahogy esik úgy puffan a filozófiája. Ugyanakkor letagadhatatlan, hogy sokat tettek a filmes fotózásért. Az pedig, hogy a Lomography egy új, érdekes filmet készül piacra dobni. A Metropolis színei ki vannak mosva, a kontrasztja nagyon erős, még a legdurvábban túltolt Instagram filter is szelídnek tűnik hozzá képest. A Kickstarteres videóban szereplő emberek nem túl szimpatikusak, ez megint az én korlátaimról szól, de a filmből csak el kéne fotózni egy-két tekercset majd, ha a Kőleves kert melletti lomós boltban is meg lehet venni. (Kösz, Gazs!)

Iko!

Van új Lakou Mizik kislemez, ami egyrészt remek, mert ezek a haiti arcok mindig tök jó zenékkel állnak elő. Másrészt meg azért érdekes, mert a készülő Haitianola album előzeteseként kiadott dal valahonnan már ismerős volt. Gugliztam több kört, mert csak egy félrehallott dalsorom volt, de végül megtaláltam, hogy a The Dixie Cups 1965-ös Iko Iko dala az, amit azóta boldog, boldogtalan feldolgozott. (Értsd: még a Captain Jack is.) Van viszont egy még korábbi dal, a Jock-A-Mo címmel James “Sugar Boy” Crawfordtól, aminél a dallam azonos, a szöveg nagy százalékban ugyanaz, de az eleje eltér. Az egyik holmi spyboyokról és bayou-ról beszél, a másikban meg nagymamák vannak, akik valamiért a zászló felgyújtásáról társalognak.

A sztori szerint a Dixie Cups egy felvétel szünetében kezdte énekelni a nagymamájuktól tanult dalt. Csak később derült ki, hogy nem teljesen népdalról van szó. Pereskedett is velük egy ideig Crawford, de aztán kiegyeztek. Ami meg azért érdekes, mert Crawford olyan mondatokból írta a dalt, amiket a Mardi Gras fesztiválon kiabáltak a mardi gras indián törzsek. Ide pedig már passzol a spyboy és a zászló is. A későbbi szövegváltozat valószínűleg simán félrehalláson alapul. Azt viszont nem nagyon sikerült kideríteni, hogy a Crawford által leírt, szintén nem hibátlan szöveg, mit jelent. A Mental Floss cikke szerint az sem egyértelmű, hogy haiti kreol vagy valami nyugat-afrikai nyelv szavairól van szó. (Az indiánok önmagukban is hatalmas sztori, a Kitchen Sisters podkasztját érdemes meghallgatni róluk.)

Én máshol

Összeszedtem a G7-re a Galileo helymeghatározó rendszer kapcsán, hogy egyáltalán miért kell nekünk “európai GPS”, de nem ez életem cikke. Röviden: azért, mert az amerikai GPS katonai irányítás alatt áll, bármikor lebutíthatják, az EU-s GDP 6-7 százaléka pedig függ a pontos helymeghatározástól. Elég belegondolni hány ipar épült rá arra, hogy dolgokat (flotta, csomag, repülő, pizza) tudunk pontosan követni.

Emellett megvan a hó végi Rakasz Extra témája: a kamion. Egy csomó érdekes dolog kötődik hozzájuk, a kamionos countrytől a buddhásra festett indiai teherautókig.

Ennyi a hétre!

Ádám