Rakasz #143

nippes molesztálós

Sziasztok!

Égjek az elején, az a biztos. Szóval, a múltkori levélben volt egy fotó a Rotring Newton tollról. A Fiók írószer facebookján láttam, és simán sajtófotónak néztem. Ehhez képest a helyzet az, hogy a barátnőm, aki a Fiókban dolgozik fotózta. És akkor itt már égek persze, de tényleg nem tudtam, hogy volt kéznél lightbox. Eddig a történet. Fotó: Bogdán Petra. (És persze vettem egy Rotring Newtont, mert egy szép toll, jó fogni, még ha bukott is a piacon, és ma egy Parker modellt árusítanak hasonló dizájnnal.)

Van még egy utánlövés: nagyon jó urbanisztikai linkeket kaptam a múltkori levél után. Egyrészt egy John Oliver videót, amiben azt magyarázza el, hogyan tartja fenn a part menti építkezést egy nagyon rosszul felépített biztosítási megoldás. Amerikának sikerült egy olyan konstrukciót kidolgozni, amiben az állami szerepvállalás úgy néz ki, hogy a biztosítócégek akkor is jól járnak, ha rekord méretű kártérítést kell megfizetniük. (Köszi Máté és Geri!)

A másik link pedig Syracuse városáról szólt, amit ugyanúgy kettészeltek egy, a várostervezők szerint jó, indokolt és üdvös autópályával, mint Nicetownt. Az eredmény is hasonló lett, a város a mai napig próbál valamit kezdeni az utcaszinttől elemelt viaduktra szerelt úttal.

Amerikai urbanizmust ritkán boldog dolog olvasni. A végén kikötünk a white flightnál, azaz hogy a módosabb fehérek kimenekültek az alvóvárosokba, ahonnan aztán ingáztak. Kialakult egy durván autófüggő társadalom, mert tömegközlekedéssel csak a szegények járnak. És persze ott vannak a különböző módokon elrontott lakásépítési programok, amiket aztán a The Wire-ban már mint a drogkereskedelem központjaként működő szlömöt látunk. Itt jutott eszembe megkeresni, hogy Chad Friedrichs két remek dokumentumfilmje elérhető-e már a neten, és igen. A Vimeóról 4-5 dollárok befizetéséért le lehet streamelni a The Pruitt-Igoe Myth-et, ami egy ilyen lakótelepről szól, valamint a The Experimental Cityt, ami egy meg nem épült jövővárost mutat be. Rendkívül jó szívvel ajánlom mindkettőt.

Múltváros

Twitteren jött szembe egy érdekes tény. Az nem kéne, hogy meglepjen, hogy századokkal korábban egy csomó adót fizettek természetben. Még az se, hogy ezeknek a tranzakcióknak van valahol egy számadáskönyve. Viszont amikor valaki interaktív térképen ábrázolja, hogy hol fizettek lakbért angolnában, ami akkor még egy gyakorta fogyasztott halfajta volt, akkor azért felszalad a szemöldököm. Ugyanitt van arra is számítás, hogy egy köteg (azaz 25 darab) szárított angolna nagyjából 8-16 dollárnyi értéket képviselt. Ez pedig segít beárazni a különböző angolnában megadott összegeket. Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy több londoni utam során egyszer sem mertem beüli a walthamstove-i piac angolnás kocsonyát - tradicionális kaja! - kínáló egységébe, hanem inkább a szemben lévő jamaicai kifőzdében ettem valami hasonlóan nehezen belőhető halas tésztát.

Epstein

Gondolkodtam nagyon, hogy akarok-e erről az ügyről írni egyáltalán. Viszont a tény, hogy ez a gazdag fickó, akit kiskorúak szexuális zaklatása és kiközvetítése miatt már elítéltek 2006-ban a példátlanul rövid büntetése után vissza tudta magát édelegni a pénzével jobb körökbe, az önmagában ijesztő. Mint ahogy az is, hogy patinás intézmények (MIT Media Lab) és általam korábban tisztelt vagy legalábbis elismert emberek (Marvin Minsky, Lawrence Lessig, Stewart Brand) nem restellték elfogadni Epstein pénzét és társaságát.

Félreértés ne essék, hiszek a rehabilitációban és a bűnök bocsánatában. De a bűnhődésben is. Az a tizenpár hónap, amit egy luxuskóterban lehúzott, nagyrészt dolgozva Epstein, nem nagyon felel meg a bűnhődés definíciójának.

Még érdekesebb a nagyobb kérdés. Hogy a szabadult molesztálóból hogyan lett ismét mindenhová bejáratos figura. Illetve az általa adományozott pénz miatt (ld. a New Yorker cikkét) hogyan hunytak szemet - akaratlagosan - a fickó viselt dolgai felett elismert emberek. Lawrence Lessig apológiája a leginkább fájó pont, a fickó a Creative Commons, a kétezres évek legfontosabb gondolatának az apukája. Ez a gondolat új életet adott a közkincsnek nyilvánított, szabad felhasználású javaknak. Mindezt alaposan megtámogatva azzal, hogyan jó a társadalomnak, ha van egyszerű és észszerű módon felhasználható tudásvagyon. Ehhez képest nem tudott előadni egy respektálható érvelést abban a kérdésben, miért jó ötlet elfogadni egy gyerekmolesztáló pénzét.

Nagyon távolról, de kapcsolódik a 24.hu mai anyaga egy iskolai molesztálásról. Szívbemarkoló történet, ami után az ember nagyon reméli, hogy ezek a bulik elkezdenek borulni, és lassan megtelik a pokolnak az a köre, amiben a rájuk bízottakat zaklatók körülnek.

Emberek, akiket szeretek

Virágvölgyi István, a Magyar Nemzeti Galériában látható Fortepan kiállítás kurátora és amúgy olyan exkollégám, akire nagyon jó szívvel emlékszem, írt egy cikket a Punkt nevű fotóművészeti oldalra a Fortepanról. A cikknek az az érdekessége, hogy olyan muzeológusi és profi fotósi kritikákat is említ - és ad is rájuk választ - amelyek hozzám el se jutnak, lévén sem muzeológus sem profi fotós. Ha csak egy tanulságot tesztek el a cikk elolvasása nélkül, ami amúgy a bölcsesség útjáról való lecsámborgás, olvassátok el, mit írt Virágvölgyi, akkor az az legyen, hogy a magyar közgyűjtemények durván lekésték az internetet. Egy olyan oldal előzte meg őket, ami még a nem túlfizetett, de kiszámíthatóan finanszírozott múzeumoknál és levéltáraknál is esetlegesebben jut pénzhez. (A Fortepant több módon lehet támogatni: 1, küldesz nekik zsét a Mi ez menü alatti adományozás linkre kattintva 2, megveszed a könyveiket.)

Aztán a héten tűnt fel, hogy Az élet meg minden podkasztban az egyik kedvenc főszerkesztőm, Gazda Albert, aki alatt talán először éreztem, hogy amit írok, az olyan fontosságú is lehet, mint holmi belpol hír, beszél. Sok szomorú meg furcsa dologról is beszél egyszerre a szovjet néphadseregtől a magyar újságírás kilátástalanságáig nagyjából mindenről. Az aktivista újságírásról nagyon olyan dolgokat mond, amiket én is gondolok. Mindezt úgy, hogy vannak kérdések, amikben rendkívül határozott véleményem van. Két óra hallgatnivaló ebéd főzéséhez. Ott a play gomb, ugorjatok neki!

Műkincsek így vagy úgy

A színek közismerten csak zavarnak, ha az ember képet akar csinálni. Tudom, egy rendes, színesben dolgozó fotós most dobna le téglával. Meg nem is teljesen igaz, az állítás. Ellenben Christian Vizl mexikói fotográfus fekete-fehér víz alatti képei azért bizonyítják, hogy nem mindenhez kellenek a színek. Halrajok, bálnák, pöttyös valami, az ég és a víz határán lebegő medúza, csupa olyan hihetetlenül jól komponált, kontrasztos, a jó értelemben vett drámai kép, amit elképzelni is nehéz, hogy fotóztak meg a víz alatt. Van interjú a fotográfussal a My Modern Meten, utána viszont érdemes a saját portfólióoldalán folytatni a nézelődést.

Még tinédzser koromban olvastam egy remek ponyvát Wilbur Smith szövegszerkesztőjében, amiben mindenféle egyiptomi műkincseket ásnak ki. A jók ezt a múzeumba akarják bejuttatni, a rosszak meg a saját kis páncéltermükben nézik, majd lefektetik az asszisztensünket. (Nem, nem viccelek. Mondtam, hogy ponyva.) Akkor a rosszakat nem értettem. Mostanra van legalább tucatnyi olyan műkincs, amit el tudnék nézegetni a polc szélén. Nyilván irreális a dolog, de azért csak jó lenne reggel köszönni egy egyiptomi középbirodalomból származó víziló szobornak vagy a lewis-i sakkfiguráknak. Az utóbbiból most adott ki nagyon részletes viszont nem letölthető 3D-s modellt a Skót Nemzeti Múzeum. De vajon ugyanaz lenne-e szépen kinyomtatva a modell, mint az igazi sakkfigura? Vagy hogyan kell átértelmezni, átméretezni, értelmet adni ezeknek a nagyon kifejező szobroknak, hogy ne legyen zavaró a másolat voltuk.

A fenti kérdésekre nincs válaszom. Azt tudom, hogy mostanra beláttam, hogy a herendi nippeket nem is gyűjtök, örülök, ha egy-egy érdekes darabot fel tudok rakni a polcra. Legyen ez lomtalanításon turkált szobor, egy művésznek a mindennapoktól elrugaszkodó aprósága vagy a boltban két túró és egy vákuumcsomagolt csirkecomb mellé vásárolt hotwheels kisautója. Az ember felnő, és rájön, hogy képtelen a minimalizmusra.

Képek

Igazán szép Rotringok - J. C. Barros // Wikimedia Commons // CC-BY

MXC - The Experimental City Documentary

Lewis chessmen - Fernandopascullo // Wikimedia Commons // CC-BY

Kisautó - saját, több értelemben is

Az én ún. lelkem

Egy éve ilyenkor azt kértem tőletek, hogy értsétek meg, egy hét kihagyás jön. A legnehezebb évemen vagyok túl, azon az éven, amikor meg kellett szoknom a gondolatot, hogy többé nincs apám. A Rakasz az egyetlen hely, ahová ezt megírom, másra nem tartozik. Köszönöm, hogy velem voltatok.

Ádám