Rakasz #149

taposóaknás északi sarkkörös

Sziasztok!

Október 23-át, amiről sokan szárnyas szavakat szóltak a neten, azzal töltöttem, amivel szerintem kell. Megéltem a szabadságot. Hogy ez azzal járt, hogy a barátaimmal és a barátnőmmel főztünk, sétáltunk a parkban, fényképeztünk és fényképezkedtünk. Ott voltak közben más emberek is. Nem volt hatalma felettünk bajszos rendőrnek, aki szétkergetne minket. Aki ennél forradalmibbat szeretne, az persze a holland nemzeti archívum képei közt turkálhat, amire a Fortepan - szintén egy csendesen forradalmi oldal - hívta fel a figyelmet.

A múlt héten saját versfordítások voltak, amiből nem csinálunk rendszert. Cipész, kaptafa. Kaptam viszont a héten Gabitól, aki régi tettestársam a Hármas Könyvelés podkasztban meg előtte a Budapest Newtech Meetupban, kaptam két Locker Dávid verset, amik ismerős témákat pengetnek. Valószínűleg azért, mert mindketten ilyen-olyan úton Budapestre jutott vidékiek vagyunk. Neki Szatmárnémetiből talán kanyargósabb volt az útja. Mindenesetre a hazatérés sztori, ami a második versben van az ismerős helyzet.

Fontos szolgálati közlemény

A Haitianola című Lakou Mizik, aminek a létezésén már egy hónapja pezsgek, most már elérhető a Spotify-on is.

Csúnyarosszmajom néven indult új magyar podkaszt, általam ismert és követett rádiósok által. Akinek felmegy a vérnyomása attól, hogy nem humánértelmiségiek nem hajlandók használni a Google-t, azok ne kattintsák le, mindenki mástól megérhet egy próbát.

Ismétlés a tudás

Tudom, hogy linkeltem már az Azopant, a román Fortepant is, meg valószínűleg a cikket is. De vannak annyira jó írások, amiket megéri többször is felemlegetni. Ebben az én szakmámban a különböző, jellemzően politika rovatosok által elvitt díjak mellett, ez az egyetlen valós díjazás.

Szóval Constantin Mihu román fotográfus képe (forrás: Azopan) 1977-ből, és hozzá olvasnivalónak a Nemzeti Sport Hátsófüves blogjának riportja egy márianosztrai focimeccsről.

Audiovizuális tartalom

Ötven éves a Kaláka, aminek a koncertjén először azt hiszem babakocsiban vettem részt, de aztán saját jószántamból is mentem számtalan koncertjükre. Különböző élethelyzetekben elő szokott kerülni, hogy a versek tudásának, memoriternek, vagy annak a nehezen megfogható dolognak, amit alapműveltségnek hívunk, és amúgy nem alap, mi az értelme. Erre az a szokásos válaszom, hogy egyrészt a memória edzése, másrészt pedig identitáskérés. Az utóbbit úgy értem, hogy mi vagyunk az emberek, akik tudják, hogy mit kellene kapjon az, akit “balsors régen tép”, vagy akik tudják, hogy kik a “velsz ebek”, esetleg azt, hogy aki “repülőn száll felé”, annak mi ez a táj. És ez nem egy nagy mondás, de nincs igazából jobb válaszom. Mint minden identitáskérdésnél az a folytatás, hogy ha ezt elengedjük, kik vagyunk.

Én is érzem, hogy nem erős a válaszom, de tényleg nincs izmosabb raktáron. Nyilván le lehet élni egy életet anélkül, hogy az ember tudná, hogy tudná, ki teszi fel a kérdést “Megy-é előbbre majdan fajzatom”, ami így a klímakatasztrófa közepette egy nagyon aktuális kérdés. Vagy, hogy lehet Elon Musk mellett vagy ellen érvelni azzal, hogy ő “ma-ember"-e és így jár-e neki az új s új ló. De minek? Szövegekben élünk, az egész egy hatalmas játék. Nem szeretek lebutítva beszélni ott - a szakmai helyzet, amikor az írottak széles körű megértése a cél, más, oda kell az alázat - ahol erre nincs szükség. Így nézzétek a Gustave Tiger Kaláka és Kiss Anna feldolgozását. Ott van benne a mocsok, a dög és a zúzás, ami a versben és a megzenésítésben is megvan. (Van egy teljes album is - kösz Spamdog!)

Gyártási folyamat

Volt már szó a Hot Wheels / Matchbox kisautók geneziséről is, úgy emlékszem, de most az egyik “szak”-blogon megint szembejött egy beszámoló a folyamatról. Szelektív lézer szinterezéssel (SLS) létrehozott modellek, azok alapján létrehozott öntőminták, első szériás festések, és a végén jön a kész modell. Az SLS-es képek talán a legérdekesebbek, mert az a folyamat eleje. Az, hogy a limitált kiadású kocsiból hogy lesz az, ami minden teszkóban ott lóg a polcon, már kevésbé izgalmas. Azért ha valaki nagy boltban jár, egy rém szép Ford Escort épp ott lóg a hatszáz forintos kisautók között.

A termék valójában kevésbé érdekes, mint a folyamat, aminek a során létrejött. Nem tudom, hogy ez a részletek és a ‘cégünk legjobb emberei dolgoztak ezen’ sztorikba belefásult agyam mondatja velem, vagy az, hogy ezek a backstage infók hitelesebbnek hatnak úgy általában. Persze pont az Escort ott van a valamelyik fiókomban, mert egyszer is szembe jött a Sparban és befért a kosárba nyolc pár virsli és egy zsák színes mosópor mellé.

Apropó, ti is szoktatok úgy lenni, hogy egy valamilyen gép működéséről szóló gifet néztek hosszú percekig? Legyen az tésztagyártó, kerítésdrót fonóról vagy vállfa-hajtogatótól. Azért érdekesek ezek, mert bonyolultnak ható tárgyak a szemünk előtt bomlanak le pár mozdulatos ipari folyamatokra. Hirtelen magyarázatot kapunk a világ egy részére. Fröccsöntő gépet látni ilyen élmény először.

Those russians

Gáspár küldött egy linket a hét közepén, ami Norilszk városának Streetview fotóihoz vitt. Norilszk önmagában is érdekes, kényszermunkával felhúzott szovjet iparváros az északi-sarkkörtől északra. A város a permafrosztra épült, amikor jó idő van, akkor sincs atomjó idő: télen átlagosan mínusz húsz, egy jobb nyári hónapban lehet 16-18 fok is. Nehezítésként a várost egy nikkel, réz és palládium telérre alapították, aminek a kitermelése és feldolgozása miatt durván szennyezett is a környék. A levegőben radioaktív cézium, stroncium is található. Képzeljetek egy egy olyan igazi szovjet típusú szennyezést, na ez Norilszk. (A városról van pár 2015-ös cikk a Calvert Journalban, de a bitrohadás megette a tartalmat. Fotók erre.)

A Streetview képeken van még egy érdekesség: színes overálos emberek tűnnek fel a képeken. Gugliztunk egy darabig, hogy kiderítsük, hogy a posta vagy a rendőrség osztogat-e egyenruhákat ebben a nagyon hideg városban vagy valami más a helyzet. Úgy tűnik simán Google-s akció volt.

Norilszkben 2016-ban egy ideig leállították a nikkelkitermelést, a munkát egy még nagyobb sarkköri város, Murmanszk vette át. Amely városra persze már régen panaszkodnak a norvégok, hogy olyan szovjetes környezetvédelmi normák mentén működik. Nagyban a problémát úgy lehet keretezni, hogy vannak iparágak, amelyek durván kevésé lesznek jövedelmezőek, mihelyt ki kell fizetniük a környezetkárosítás valós árát vagy ki kell azt védeniük. Nagy kérdés persze, hogy egy Oroszország méretű és habitusú államot hogy lehet erre ráébreszteni. (Félreértés ne essék, a kérdés az USA kapcsán is felmerül.)

Hová tűnt a drót?

Olyat már láttunk, hogy valaki eladott egy utcát. Hamrák János volt az, a századforduló nagy szélhámosa. Olyat viszont még nem hallottam, hogy valaki elcsalt volna egy tengeralatti hírközlő kábelt. Egészen eddig. Az ügy amúgy a legunalmasabb csalásokról szól: olyan szerződéseket hoztak létre, amelyekről a szerződő fele egyik része - a vásárlók - nem tudtak, majd ezekkel próbálta további ügyfeleket toborozni.

Az északi sarkkört átszelő nagy sebességű üvegszálas kábel önmagában érdekes lenne. Vannak kiszolgálatlan közösségek északon, akik lassú és drága netet tudtak csak venni. Most van egy gyorsabb és olcsóbb alternatíva, de rövid távon nem fizetődik ki a megépítése. A drótok kihúzása a végén mindig drágábbra jön ki és kevésbé jövedelmezőre, most se volt máshogy.

Aztán van egy más típusú csalás: a The Atlantic cikke amellett érvel, hogy az y-generációs amerikai életstílus drágábbá fog válni. Na ez így megfoghatatlan, ugye? Nézzük onnan, hogy az Uber annál kevesebb veszteséget termel, minél kevesebb embert visz minél kevesebb kilométert, a kajakiszállítós startupok szintén, és van még jó pár ilyen szolgáltatás, ami a kockázati tőkebefektetők pénzétől működik csak. Feltételezve, hogy a mennyiség nem válik varázsütésre profittá, valamikor át kell állítani az árazást, hogy ne nyugdíjalapok és kockatőkések fizessék a taxiszámlákat.

If you wake up on a Casper mattress, work out with a Peloton before breakfast, Uber to your desk at a WeWork, order DoorDash for lunch, take a Lyft home, and get dinner through Postmates, you’ve interacted with seven companies that will collectively lose nearly $14 billion this year. If you use Lime scooters to bop around the city, download Wag to walk your dog, and sign up for Blue Apron to make a meal, that’s three more brands that have never recorded a dime in earnings, or have seen their valuations fall by more than 50 percent.

Az aktuális kedvencem ebből a kategóriából az elektromos rolleres cégek, amelyek egyszerre nem profitábilisek - gyorsabban mennek tönkre a vasak, mint, hogy megkeressék az árukat - és más tömegközlekedési módokkal összehasonlítva drágák.

Van másik

Akad még egy tech téma, amiről időnként beszélni kell. Ez pedig az, hogy a technológiai progresszió, azaz az új technológiák beépülése a mindennapokba, az olyan kérdés-e, amelybe nekünk, mint társadalomnak van beleszólásunk vagy mindenképpen elszenvedjük azt. Könnyű félresiklani itt egy ludditázással, felemlegetve, hogy hiába tüntettek, csak lettek szövőgépek, de őrületes méretű csúsztatás ez. Más technológiáknál - például orvosi képalkotó eljárásokkal nem megtalálható repeszeket kibocsátó (magyarul üveg, kerámia) bombák, lézerfegyverek, harci gáz - sikerült tető alá hozni nemzetközi megállapodásokat. Ez pedig arra utal, hogy kisebb, nemzeti hatókörú szabályozást is létre lehet hozni. Azaz egy ország kijelentheti, hogy mi vagyunk az a hely a világban, ahol nem figyeljük arcfelismerő kamerákkal az állampolgárokat.

A Vox pont erről a témáról írt az elmúlt hetek valamelyikében. Illetve arról, hogy a technológusok kedvenc kifogása, hogy egy-egy módszer elterjedése evolúciós szükségszerűség. Ami persze az evolúció szándékolt félreértésével és egyfajta morális lustasággal magyarázható. Itt amúgy kapcsolódik az előző szál a mostanihoz: evolúciós alapon az Uber már régen halott cég lenne, aminek a nevén is kacagunk. A háttérben szándékoltság van, érdekek, pénzek. Ezek nem feltétlenül rosszak. Viszont romba döntik az evolúciós, szükségszerűségre épülő érvelést. A legegyszerűbb, ha ezt az elején se hisszük el, és a tettek mögötti szándékokat vizsgáljuk, az előnyöket és a hátrányokat.

És akkor ide már tényleg csak egy utolsó link van, Ian Bogost amerikai filozófus írása arról, hogy a tech ipar hogyan szabotálja a biztonsági technológiákat. Ilyenkor lehet örülni, hogy a lassú, balfasz, túl sokat gondolkodó Európában élünk. Amivel ezer bajom van, de még mindig átláthatóbban működik, még akkor is, ha az ember a német ipar egyik gyarmatán él.

Ennyi a hétre.

Ádám