Rakasz #189

hősös városos

Sziasztok!

Érdekelnek bárkit ún. műhelytitkok? Szerintem se. Azt azért elmondom, hogy vannak linkek, amiken heteket ülök. Nincs idő végiggondolni, megírni, kellene még hozzá valami. Az ilyenek mind generálják a csúszást. Aki friss hírekre vágyik, az természetesen egy jó újsággal jobban jár. Nem mintha tudnék ilyenből mondani hirtelen magyart.

A Rakasz szövegei miurunk Michael Montaigne és James Burke logikájának engedelmeskednek. Ehhez viszont az kell, hogy legyen egy lépőkő, ahonnan elrugaszkodunk és lássuk azt is, ahová érkezni akarunk. A nulladik vagy a harmadik lépés ismerete nem szükséges, az esszé nem kívánja meg.

A szerzői jog természetéről

Oda akartam eljutni, hogy a Göcseji Múzeum pénzt gyűjt, hogy a legrégebbi ismert Zalaegerszeget ábrázoló dagerrotípiát licencelje. A Francia Fotográfiai Társaság gyűjteményében lévő képet valamikor az 1840-es években készítette egy ismeretlen fotográfus. Már az is nyomozást igényelt, hogy egészen pontosan hol állt Anisits Pál - vajon rokona-e a BMW dízelmotorjait értelmezhető motorrá alakító magyar származású mérnöknek - vegyeskereskedése.

Ahhoz, hogy a múzeum tíz évig használhassa a képet akár kiállításokon is 1950 eurót kell kifizetnie. Ennek az összegyűjtése egyrészt jó ügy. Az egyik első magyar fotográfia bemutatása üdvös cselekedet. Másrészt viszont rámutat valami nagyon abszurdra. Ha 1940-ben csak húsz éves volt a fotós, és száz éves koráig élt, akkor is 1920-ban halt meg. Amennyiben a leghosszabb védelmet feltételezzük, azaz a szerző halála plusz hetven évet vesszük alapul, akkor is harminc éve közkincsnek kellene lennie a képnek.

Komoly kukackonzervet nyitunk ki ezzel a gondolattal. De fontos tudni, hogy ha fejre áll is a világ, az 1943-ban munkaszolgálatosként eltűnt Rejtő Jenő vagy az Abdánál agyonlőtt Radnóti Miklós minden műve közkincs. Ki lehet adni ezeket, bárki beleegyezése nélkül színpadra lehet őket állítani, bele lehet írni zombikat satöbbi. Fontos, még ha eltűnőben lévő, jellemzője a kultúrának, hogy egy idő után szabaddá válik. Ezek nem mindegyike méltó cél, de ettől függetlenül mind megtehető. A szerző halála után a művek a nagy közös legó részeivé válnak.

A fenti persze csak az ideális eset. A copyrightot úgy foltozták össze-vissza, hogy nehéz benne tisztán látni. Keresgéltem valami magyarázó anyagot, ehelyett az jött szembe (PDF), hogy Nagy-Britanniában az 1989. augusztus elseje előtt nem publikált, de amúgy régi művekre van 50 év szerzői jogvédelem a publikálás után. Korábban pedig végtelen copyright volt publikálás előtt. Magyarul: ha egy 1969-ben meghalt szerző egy fotóját 1990-ben publikálták először, akkor az 2039-ig védett. Valami ilyesmi lehet a daguerrotípia esetében is. De hogy ez rendben lenne? Az igazságérzetem tiltakozik ellene.

Ki a hős?

A 2001-es terrortámadás 19. évfordulója volt a héten. Ez a szám súlyos dolgokat implikál. Az egyik, a személyes, a tudatos felnőtt életemet a terror elleni harc két évtizedében éltem le. Nem volt annyira közvetlen hatással rám, mintha amerikai lennék (londoni, párizsi, hol volt még terrortámadás?), de ott volt érezhető háttérként. A másik, a társadalmi, felnőttnek számítanak azok a fiatalok, akik nem is éltek 2001 előtt. Nincs nagy megfejtésem, de ezen érdemes elgondolkodni. Különösen annak fényében, hogy a terror elleni harc hatalmas kamunak bizonyult, amit rossz külpolitikai döntésekkel és egy-két proxy-konfliktussal sokat rontott a világ helyzetén. (Relativizálok természetesen, de egy stabil diktatúra is jobbnak tűnik annál, ami például Szíria helyén van.)

De nem ebbe akartam igazából belemenni, csak elvitt a lendület. Olvastam két cikket is a héten a Petapixelen Bill Biggartről, aki a füstölő tornyokat látva fogta a felszerelését és elindult tudósítani. Az első itt van, a másodikat levették azóta, de megvan a szerző blogján. Gyanúsan rájött a lap, hogy kétszer nem kéne ugyanazt megírni. Nem teljesen tudjuk, mit fotózott aznap Biggart. A leomló torony maga alá temette, 154 digitális kép megmaradt, meg egy pár hagyományos, ami csodával határos módon nem kapott fényt és nem tette tönkre a hő.

A sztorik szerint Biggart a hős fotós, aki munkája teljesítése közben halt meg. És ezzel a hőssel nem tudok mit kezdeni. Van valami hősiesség ott dolgozni, ahol a többség pánikba esik és menekülni kezd. Ugyanakkor a kockázatokat felmérni, elérni az utolsó helikoptert, megcsinálni a munkát, túlélni és elmesélni, az tűnik nagyobb tettnek. Nem jó érzés leírni, hogy értelmetlen halál, hogy az emberre ráesik egy felhőkarcoló. De nem is tudom azt érezni, hogy az én hősdefiníciómba belefér ez. És ugyanilyen kérdés fel sem merül bennem a tűzoltók (vagy a csernobili likvidátorok) kapcsán. (Nagy zárójel: ha bárki azt írja, hogy “XY a hősöm” az más súllyal esik a latba, az személyes döntés és viszony.)

Városi történetek

Gaiman Soseholját ugye olvasta mindenki? Vagy ha azt nem, akkor China Miéville Krakenjét? Talán jobb is, ha az utóbbit, az kicsit felnőttebb. Vagy ebből a típusból van még Aaronovich London folyói sorozata, az se rossz. A közös ezekben a városi fantasykban, hogy a mi világunk alatt, mellett, azzal párhuzamosan létező másik világról szólnak. Sok ilyen van, szeretem a műfajt, tudnék még mondani címeket.

Amikor ezek a párhuzamos struktúrák a valóságban jönnek szembe, az persze más. Csaba küldte a Casa Jurnalistului angol nyelvű anyagát Bukarest hajléktalanjainak az “apjáról”, Bruce Lee-ről. Egyszerre van meg a sztoriban a rendszerváltás során az utcára kerülő állami gondozottak vonal, a létfenntartáshoz szükséges bűnözés meg az, hogy még ez is jobb, mintha semmi sem lenne. Nagyon nem egyszerű. (És igen, nem kell a szomszédba menni, hogy olyan sztorikat találjunk, hogy az állam elengedte valaki kezét.)

Gazstól kaptam egy Telegraph cikket arról, hogyan vészelte át a Savile Row a járványt. Tanulság, hogy az üzletekbe besétáló vagy direkt betérő vásárlók csak a bevétel egy részét jelentik. Van olyan is, hogy a szabót repülőre ültetik és tesz egy kört Amerikában vagy Ázsiában a megfelelő körökben. Aztán hazahoz 50-60 megrendelést. A pénznek meg helye van, mert a Savile Row-n mindenki bérlő. Ilyen-olyan befektetők kezében van a terület, többek között a norvég nyugdíjasokéban. (Kösz, Gazs!)

Pollen Estate dates from a 1622 purchase of 35 acres, which were developed in the 17th and 18th centuries and now form a substantial part of the exclusive Mayfair area, according to the website. Members of the Pollen family retain a stake of almost 26 percent.

Xerox világ

A múlthavi extrában (erre) már, ha csak zárójelben is, esett szó a világ elbézsesedéséről. Darran Anderson pedig arról ír, hogy a városi terek egyre egyformábbak. Az a fajta textúrává silányított városi szövet, ami a Bourne-filmek nagy truvája volt, valósággá sőt stílussá vált. Korszakolható persze: volt a birodalmi modernitásexport, volt a semmivel nem törődő fém-üveg és most járunk talán a magát valamilyennek hazudó fém-üvegnél.

Now headquarters buildings express the hypocrisy of corporate gentility. Apple Park, with its circular form and large central garden, telegraphs connection and collaboration.

Egyes épületeket lehet védeni, de összességében Anderson érvelése vág, mint a lézer. Az ottlakókkal azok a terek ápolnak kapcsolatot, amelyeket nem zárnak be estére. (Igen, vesszőparipám a köztérnek tűnő nem köztér.)

A cikkben előkerülnek a tolou faluházak, más formanyelveket, díszítési mintákat használó egyéb közösségi épületek. Nem szemezgetek, olvassátok el. Nekem több fotós projekt is eszembe juttatott a cikk.

Vers mindenkinek

Két bődületesen jó szöveg is került a kezembe a héten. Az egyik, Lydia Davis verse kanonizált, a Paris Review-ban jelent meg.

All my life I have been trying to improve my German.
At last my German is better
—but now I am old and ill and don’t have long to live.
Soon I will be dead,
with better German.

A másik pedig Nattől származik, akit valaki egyszerűen a szemem elé osztott a Twitteren. Annyira tökéletes karanténvers, ráadásul az első mondata nem hagy nyugodni azóta, amióta olvastam.

Kit kell szeretni?

Ahogy valamelyik újság, amelyik pénzt kér, írta mostanában “tudjuk, hogy mostanában mindenki pénzt kér”. Azért ha épp nem a szabad sajtót mentitek meg, vagy nekem vesztek sört (köszi!), akkor Farkas Balázs novellista és horror szakíró frissen indult Patreonja erre van. A Lu Purpu című polipos észvesztős kisregényét nagyon szerettem, a honlapján pedig fent van a Nyolcasok első sztorija is, az is remek.

Képek

Copyrightos streetart - Iain Farrell CC-BY-ND
Tűzoltó nézi a déli torony maradékát - Jim Watson // US Navy // közkincs
A többi saját. (CC-BY)

Ennyi a hétre.

Ádám