Rakasz #2

Sziasztok!

Amikor épp nem vagyok iszonyatosan kialvatlan egy egész héten át, mint most, akkor Viriliót olvasok, amit egyikőtök ajánlott még pre-hírlevél. A Háború és televízió legelején írja, ami az Öböl-háború alatt született és alapvetően a CNN-ben percről percre követhető háborúról szól, hogy 

"(...) az egymáshoz közel lévő ellenfelek közötti konfliktusban élünk, amely egyúttal értelmezési konfliktus is, hiszen nincs senkinek sem kellő ideje arra, hogy kialakítsa a saját véleményét, épp csak egyik reflexiótól a másikig jutunk."

Ennyit arról, hogy Donald Trumpot megválasztották kedden Amerika elnökévé. Szerda délig öt-tíz magyarázó elmélet jött szembe, legalább ennyi bűnbakot is találtak, miközben itt-ott még szavazatokat számoltak. Még nem jött szembe egy írás se, ami úgy istenesen végiggondolta volna a történteket. Vagy megfejtené, hogyan szavazhatják meg ugyanabban az államban - ez Kalifornia - Hillary Clinton támogatását, a marihuána legalizálását és a gyorsabban végrehajtható halálos ítéleteket. (És akkor még a hajléktalanok vegzálását nem is csaptuk hozzá, ami San Francisco-i pluszkérdés volt.)

A világ, ahogy látjuk

A demokrata vereség után megtalált bűnbakok legérdekesebbike a Facebook. Új erőre kapott a vita, hogy a szűrőbuborékok, amelyekben élünk, hogyan befolyásolják a világról alkotott képünket. A szűrőbuborék abból áll össze, hogy eleve valószínűbb, hogy olyan emberekkel beszélgetünk, akikkel egyetértünk, olyan sajtót olvasunk, ami a nézeteinket erősíti meg, a közösségi oldalak, keresők pedig ráerősítenek erre azzal, hogy testre szabott hírfolyamot, találati oldalakat adnak nekünk.

A szűrőbuborékos elméletet Eli Pariser 2011-es TED-előadásából szokás ismerni. Pariser amúgy az Upworthy feje, aminek az "Ami ezután történt, azt nem fogja elhinni" címeket köszönhetjük. Amikor ő a témáról beszélt, akkor nagyrészt a Google volt még a hunyó, most a Facebook feszül. Ez egy érdekes vita lehet még.

Furcsán aktuális a Mentalfloss és a PBS által előtúrt 1958-as Aldous Huxley interjú is, amiben a Szép új világ szerzője még olyanokat mond, hogy "a technológia önmagában morálisan semleges." Azt hiszem, nagyon apró alkotóelemekig kell lemenni, hogy ezt ma is ilyen nyugodtan ki lehessen jelenteni.

Naiv hackerek, dörzsölt bűnözők

A The Wire második évadában az volt a nagy truváj, hogy számítógépes rendszeren lehetett követni a konténerforgalmat. A lopás, a machináció viszont még nem gépen ment, hanem esendő, szerethető hülyék lopták ki az árut. A Bloombergnek viszont volt 2015-ben egy cikke arról, hogy alig egy évtizeddel később már a wifi lehallgatásával és a konténer kikéréséhez szükséges PIN megszerzésével hoztak ki Antwerpen kikötőjéből drogot a bűnözők.

A sztoriból egyszer remek film lesz még, mert azt, hogy okosnak tűnő technológusok nagyon megszívják, hogy bűnözőkhöz kerülnek közel. Ez mindig jól néz ki a vásznon. Hasonlót már lehetett látni a tévében: szegény Karl Kochnak a hidegháború végén nem török drogkereskedők jutottak, hanem a KGB. Róla szól a 23 című német tévéfilm, illetve a The KGB, The Computer and Me című dokumentumfilm is. Ugyanez a KGB-s ügy volt az is, aminek a megfejtését Clifford Stoll kezdte meg, aki huszonpár évvel és egy karrierváltással később azt az egyszerre inspiráló és halálosan figyelemzavaros TED-előadást tartotta, amiben megmérte a hangsebességet collstokkal.

De tényleg, mi az a gyerekkor?

M. Harold Page vendégposztja Charles Stross blogján, kezdetben a gyereknevelésről szól, de aztán pár mondatban elkanyarodik arra a szöveg, hogy az ideális gyerekkorról alkotott képet részben a saját gyerekkorunkból hozzuk magunkkal. Innen pedig arra megy tovább Page, hogy elmesélje hogyan lett számítógépes játékokon át a Római Birodalom szakértője a gyereke, akit vagy Kurtzhaunak hívnak vagy úgy becéznek. (Utóbbi azért fura, mert a gugli szerint az egy kardvívási mozdulat.) Már csak azért érdemes ránézni a cikkre, mert a favonattól eljut a mennyit netezhet a gyerek kérdésig.

Valójában nem városok

Aki twitterezik, annak mindenképpen megéri követnie Darran Andersont, az Imaginary Cities szerzőjét, mert csodálatos, fura urbanista dolgokat oszt meg. A héten Antonin Raymond építészről szereztem tudomást általa, aki előbb Japánban tervezett dolgokat - és volt csehszlovák követ - a világháború alatt viszont hagyományos japán épületeket épített az amerikai légierőnek, hogy kikísérletezzék, hogyan lehet azokat a legjobban lerombolni gyújtóbombával. Büszke hálistennek nem volt rá. Természetesen ilyen tesztcélpont német kisvárosban is készült, azt Erich Mendelsohn építette

Eggyel kísértetiesebb Sugar Grove Station, ami a nevének csengése ellenére egy város, és mostanában lehet megvenni az NSA-től, mert a titkosszolgáknak már nincs rá szükségük. Minden van, kivéve térerő, mert az zavarná a közelben telepített rádióteleszkópot.

Kémek máshogy

"A kémek csak terroristák, akik első világbeli kormányoknak dolgoznak" - mondja Alex De Campi, a legmenőbb képregényes arc abban az interjúban, ami a Mayday című ötrészes mini első részének megjelenésének apropóján adott. Van még szó benne arról, hogy a kémek nem feltétlenül viselnek öltönyt, nem az az Erős Női Karakter, aki lő és pofozkodik. De Campi iszonyatosan remek, nem lehet nem szerelmesnek lenni bele. Ha a havonta megjelenő részekre nem tudtok, nem szerettek várni, akkor a Smoke/Ashest kell tőle olvasni. 

Ha csak egy cikket. Nem fogja elhinni. Stb.

Nnna eddig volt a játék, innentől meg a komoly. Az Index bődületes hosszan próbálta megfejteni, hogy ki az a Kertész Ákos, aki annyi Rogán-közeli ügyben jár jól. A cikk legalább két kávényi extra vérnyomást tartalmaz, lehet hármat is.

Erre a hétre ennyi. Sziasztok!

K