Rakasz #22

Jövő sejkeknek és gazdagoknak

Sziasztok!

Ez egy SOS kiadás, egészen egyszerűen annyi hosszú cikk volt megnyitva a böngészőben, hogy már csak az lapok ikonjai látszottak, a címek nem. Mivel több memóriát nem lehet a gépbe tömni, hogy etessem a böngészőt, most megkaptok mindent. Nem lesz hosszú kultúrtörténet, meg elkalandozás, rövid és egyenes leszek, mint a platina-iridium etalon méterrúd.

De mindenek előtt aktualitás. Dragomán novella, ami neki a CEU-ról jutott eszébe, bár korábban írta, és hát tényleg passzol.

Nemhelyek

A pénz megtalálja a módját, hogy ne vonatkozzanak rá a szabályok. Nem egy optimista gondolat, de legalább vannak példák, amelyek alátámasztják. Hito Steyerl Duty-Free Art című cikke nem csak erről szól, hanem azokról a területen kívüli helyekről, a művészet Panamáiról és Luxemburgjairól, ahol raktárakban állnak a festmények, mintha csak folyamatosan úton lennének.

The freeport contains multiple contradictions: it is a zone of terminal impermanence; it is also a zone of legalized extralegality maintained by nation-states trying to emulate failed states as closely as possible by selectively losing control.

Spongyabob smaragdot vesz

Az Elizabeth Weil által írt, és ami legalább ennyire fontos, Tim McDonagh által rajzolt The Curse of the Bahia Emerald, a Giant Green Rock That Ruins Lives című cikkben egyszer utalnak Indiana Jones-ra, de valójában inkább A smaragd románca a sztori. Különböző gyanússágú és őrültségű emberek megvesznek egy bitangnagy smaragdot, amin azóta is pereskednek. A slusszpoén? A nagy és ritaka drágakövek piaca erre van felépítve. Kivéve a gyémántot, de a gyémánt unalmas.

Meanwhile, the emerald trade is controlled by hundreds of tiny players. The price is, to put it generously, flexible. An emerald costs what someone will pay. Period. The idea that diamonds are more romantic than emeralds is preposterous, a marketing ploy. Diamonds are a product like gold or crude oil: rational, conservative. Emeralds are Turkish rugs. When you buy one you believe that you’ve found a secret treasure and finagled a good deal. Then—weeks, months, years later—the truth comes out: You’ve been had. Time to grip up and face your wounded ego and foist the emerald upon the next guy.

Watson, jól áll ez nekem?

Nem hittem, hogy egy Glossy nevű lapban jön szembe egy olyan mesterséges intelligenciás cikk Hilary Milnestől, amiben elhangzik, hogy ma már mindenre ráhúzzák az MI kifejezést. Valószínűleg van MI-ízű nyalóka is a sarki boltban. Azért a végére csak eljutunk oda, hogy MI-alapú megoldásokkal kísérleteznek a divatmárkák. Még az IBM rendkívül szexi, ugyanakkor egyelőre nagyrészt eladhatatlan Watsonja is szóba kerül.

A magazin újrafeltalálása

Magamat is meglepően konzervatív tudok lenni bizonyos kérdésekben, és a hogyan működik egy weblap az egy ilyen kérdés. Az után ugrott be ez a gondolat, hogy percekig üldöztem egy újság láblécét, ahol az impresszum és az RSS-link is volt, mert folyamatosan újabb és újabb anyagokat töltött be a lap. Cikkoldalon szoktam szeretni ezt a mechanikát, de a címoldalon nagyon kényelmetlen volt. Persze eszembe nem jutott volna kergetni a láblécet, ha nem látom néha, hogy ott van, a nekem kellő opciókat tartalmazza, csak épp mikor kattintanék, elugrik. Példák: E-Flux, Vox, UncubeNautilus. Pedig amúgy ezek többsége jó, a Voxon pedig el lehet vitatkozni hogyan nem az.

In our moment, writers and curators may be drawn to the flâneur because he represents the opposite of identity politics, and a fantasy of a time when a universal subject was a realistic proposition.

Egy könyv és egy kiállítás kapcsán ír a New Republic a flaneurről, a Baudelaire által feltalált szinte testetlen, a város megfigyelésével, tanulásával foglalkozó lényről. Azért érdekes, mert bár nagyon szeretem a városbeli császkálást, rávilágít arra, hogy önmagában az privilegizált helyzetet feltételez, hogy ezt megtehetjük. Egye fene, mégse akarok flaneur lenni, hanem inkább Jack Hawksmoor.

És ha már képregény - csak van itt kapcsolódás, ha akarjuk, ha nem - a Salon most közölt cikket az Injectionről, ami a kedvenc futó képregénysorozataim egyike. Ráadásul előástak egy 2015-ös előadást is, amiben Warren Ellis és Declah Shalvey beszél a képregényről. (A hang borzasztó, vigyázzatok!) És ha már Ellis, itt egy 44 perces talk a Normalról is, amit a Google-nél tartott. A maga módján mindkettő a jövő elrontásáról szól - sőt, így belegondolva már a Doktor Sleeplessben is ott volt a gondolat - csak az Injection emellett tele van még tolva népi mágiával és technológiával is. 

“We reach a peak of novelty and innovation and enter a long trough. Straight flat line. That’s the future.” So they made something to push things along. As Roth calls it, the Injection is “an almost conscious machine learning system that can mess with the state of the world.”

Mielőtt megnyitottam nagyobb lélekzetűnek tűnt a Verge jövőipari anyaga, de a végére sajnos kiderült, hogy szinte csak az Egyesült Arab Emirátusok kormányzati jövőjósló kiállításával foglalkozik, illetve a Tellart nevű céggel, ami a jövőt gyártja az Emirátusoknak. Így is fontos cikk, el kell olvasni, feszeget etikai kérdéseket, azt, hogy egy alapvetően ocsmány dologra kenik-e a rúzst vastagon, és azt is, hogy ha nem legyőzhetetlen erőként tekintünk a klímaváltozásra, az segíthet-e. (Itt eltekintek egy vastag Trumpozástól, lássátok kivel van dolgotok.)

Felrakom a falra, Jessica Alba

Nem sok minden változott azóta, hogy Charles Lindbergh átrepülte az óceánt. Amerika olyan piszok messze van, hogy simán el tud tűnni egy viszonylag nagy küldemény is, mire ideérne onnan. Szerencsére a Cadence Select gazdája Paolo volt olyan jó arc, hogy újraküldte a rendelést, most nézhetem egy weboldalon, hogy elveszett-e már. Remek grafikák vannak ott, van még egy Natalie Nouriga, pár Declan Shalvey, amit el tudnék nézegetni.

A héten találtam még érdekeseket. A HR-FM nevű japán grafikus nem tűnik nagyon aktívnak, az Eyes On The Wallsról pedig épp elkapkodták a két limitált printjét, de a galériáját érdemes végigfutni. Tomer Hanukában ennyire nem vagyok biztos, de egy-két érdekes műve azért neki is van. A márciusi New Yorker borító is menő, de annyira nem, hogy elkezdjen remegni az ujj a Paypal gomb felett. 

Itt pedig nagyfelbontású aktivista plakátokat lehet találni, hátha lesz még divat a BLM-chic vagy a zapatista.

Ennyi volt a hétre!
Ádám