Rakasz #39

Kicsit mohos

Sziasztok!

A kedvenc linkem a hétről: megnézték, hogy a 12 éve nagyot szakító egymillió dolláros honlap linkjeiből mennyi él még. És van egy közeli második kedvenc is, a Sneakers film digitális sajtóanyagaival lehet játszani az Archive.orgon.

Egyelőre nyertek a Sirius nevű sydney-i brutalista ház rajongói, nem bontják el. A győzelem nem végleges még, ráadásul a sztori nem egyszerű: szociális lakásokra keres pénzt a kormány, és túl jó helyen van a Sirius. Más kérdés, hogy egy műemléket csak azért nem bontunk többnyire el, mert túl jó helyen van. Lesznek még ebben érdekes viták. (Kösz, Normi!)

És ha már műemlék, a zsámbéki romtemplom rom állapotában ötven évig tartható fent szakértők szerint. Ez egy újabb tényező abba a vitába, hogy a romok újraépítése, konzerválása vagy valami egészen más a megoldás. A füzéri vár kapcsán már volt ebből egy csörte, ott is mindenki utálta a másikat a végén. 

Lopakodó magántulajdon

Gyönyörű szép cikket tett le az asztalra a Guardian. (Csak jók néha valamire!) Azt térképezték fel, hogy hol vannak Londonban azok a terek, amelyek közterületnek tűnnek, de valójában nem azok. És ha már ezeket megtalálták, akkor megpróbálták kideríteni, milyen szabályok vonatkoznak ezekre a területekre. 

Egyszerűnek hangzik? Marhára nem az. Egyrészt az ingatlanfejlesztők nem nagyon szeretnek erről beszélni. Sőt, beszélni sem, úgy általában. A tér használatba vételekor - az ott alvástól, fotózástól vagy videóinterjú készítésétől a politikai tiltakozásig juthat eszetekbe bármi - derülhet ki, hogy 1, nem is köztér 2, rendőrökkel terelnek ki onnan, mert egy előre meg nem ismerhető szabályt megsértettetek. Buli!

Mi lenne, ha elkezdenénk gyilkolni egymást?

Gergő ajánlotta Angela Nagle Kill All Normies című könyvét, ami leginkább egy bitang hosszú esszé arról, hogyan jutottunk a kultúrkampf mostani állásához. Van szó benne az alt-right kialakulásáról, arról, hogy Trump megválasztása a betegség-e vagy a tünet, és a különböző furcsa széljobber csapatokról. Igazán fontossá viszont az teszi, hogy - sajnos a jobbos résznél jóval rövidebben - arról is beszél, mikor és hogyan cserélte le a gazdasági egyenlőséget az identitáspolitikára. Majd jöttek a neolibek, tágult a vagyoni szakadék, és a végén beleestünk.

"By the 1972 presidential campaign, the American Federation of Labor and Congress of Industrial Organizations abstained from supporting the Democratic candidate McGovern, because they saw him as a sell-out to identity politics. This was because of the party’s adoption of ‘New Politics’, designed to bring identity groups to the forefront of politics while moving away from the centrality of economic inequality."

Lassú folyamat volt, de ahol most tartunk ott a bal elveszíteni látszik a kulturális háborút is. Azt nem mondtam, hogy vidám olvasmány is lesz. Legalább féltucat beszélgetést is lehet találni Nagle-lel, itt van egyez pedig egy kritika. (Megvenni itt lehet: Zero BooksAmazon)

Zárójel: arra is rájöttem az esszé olvasása közben, hogy illene olvasni a mindenki által egy-másfél mondatra zsugorított Gramscit, akivel húszévente mindent meg szoktak magyarázni, amikor éppen szar a helyzet. Majd lapzárta közben még egy helyen szembejött, Chris Green Poor Gramsci című cikke, ami épp ezt a mindenmagyarázást piszkálja meg.

Svaró a telefonon

Fel se tűnt két teljes hétig, hogy a Vertu, a kilencvenes évek ikonikus gazdagember márkája idén megint csődbe ment. A Vertu önmagában nagyon érdekes, akkor alapították, amikor úgy tűnt, hogy a mobiltelefon nem csak tartós fogyasztási cikk, de egyenesen luxuscikk is lehet. Hosszú távon egyik sem jött be. Viszont sikerült egy olyan történelmen kívüli márkát csinálni, aminek szívesen írnék nekrológot.

Még mindig telefon, a Fairphone nevű szervizelhető, továbbfejleszthető telefon gyártója beleszaladt abba a problémába, hogy drága raktárkészletet tartani alkatrészekből. Lehet nevetni rajta, de persze marhára szomorú. Azért vannak többnyire Thinkpad laptopjaim, mert az ebayről bármi meg lehet venni hozzájuk. 

Távoli vidékek

Nem szeretek videót linkelni, mert az isten ideje kevés ahhoz, hogy az ember mindent megnézzen, meghallgasson, elolvasson, ami elé kerül. Videót pedig nem nagyon lehet bele-beletekerve fogyasztani. És ez nem az egyetlen "de" a történetben. De ráadásul az egyik videó, ami megtetszett a héten még RT is. Viszont ebben a kongói arszlánokról szóló rövid doksiban annyira jól öltözött, szép emberek vannak, hogy csak na. 

Valamikor ezer éve a Műút Dűlő nevű kiadványában jelent meg Steven High írása az urbexről, ami városi felfedezés. Vagy méginkább kússzunk be pókhálós elhagyatott helyekre, és meséljünk róla sörök mellett. Régen olvastam, de a sztori és a valóság viszonyáról, a felfedezés romantizálásáról, meg a turizmus, felfedezés egyéb konnotációiról. Még letölthető, biztosan érdemes belenézni. (Apropó utazók meséi. Ismeritek a térképet, ami szerint körbe lehet hajózni Kaliforniát?)

Most, hogy az ideológiai felkészítés megvolt, már nyugodtan linkelem az elhagyott japán hotelben mászkáló emberek videóját. Legalább két ok miatt is érdekes lehet. Az egyik, hogy tényleg egy pálmafákkal, fűvel, gazzal benőtt hatalmas épület, másrészt pedig, hogy a témát egzotikusként bemutató narráció nem, vagy alig működik egy olyan épületnél, ami amúgy viszonylag új. "Nézd, egy Playstation játék!" - mondja Steve Ronin, a felfedező, és felmutat egy olyan játékot, ami a legjobb esetben is maximum húsz éves. (Zárójel: a vintázskultuszról olvasni kéne, ha van jó anyagotok róla, ne titkoljátok.)

A felfedezős műfaj amúgy jobban működik írásban, fotókkal kiegészítve. Több lehetőséget hagy a sztoriszövésnek az írás, mint a videó. 

Ennyi a hétre.

Ádám