Rakasz #41

Ördögös meg szekeres

Sziasztok!

Büntető harminc plusz fokok vannak, tudjátok ilyenkor mennyire vagyok működőképes. Nyikorgó szélkakas, bukfencező ördögszekér, remegő délibáb ígérte hazugság vagyok, nem gondolkodni képes ember. Megette a fene az egészet, összefüggő dolgok helyett rátok öntöm, ami rám ömlött mostanában. Valami tagolás lesz, de csak jelzésszerűen, mint a távoli harmonikaszó egy olasz westernben.

Messziről jött ember

Nagy felfedezés volt, amikor Tim Maughan egyszer csak megjelent. Egy rossz arcú - ez volt akkoriban az avatárja -, kopasz bristoli csávó, akit nyugodtan mondhattunk középkorúnak megírta a tökéletes poszt-cyberpunk novelláskötetet. Három sztori volt benne: a Paintwork, a Paparazzi és a Havana Augmented, és mindegyik tök jó volt. A novellákat nagyrészt össze lehet szedni, ami ment csuklóból azt fentre belinkeltem, de az az igazság, hogy a Paintwork kötetvalami két dollár a Smashworldsön e-book formátumban, és még tízet is megérne. 

Maughan két ok miatt került elő most. Egyrészt azért, mert az Organs Everywhere ötös számában megjelent a Paparazzi. Mivel elsőre nem kötöttem össze a pontokat, és reméltem, hogy egy új írás lesz, ezért leszedtem a lapot PDF-ben. Van az elején az én ízlésemnek már túlzó elméleti blokk, a fikciós rész viszont jó. Ráadásul oda van elrejtve a Near Future Laboratory -incl. Nicholas Nova, egyik nagy kedvencem - sci-fi íróknak összeállított szószedete csodás neologizmusokkal.

A másik pedig, hogy jobb meggyőződésével szemben írt a múltkor egy hosszú tweetstormot a különleges gazdasági zónákról. Amiből olyanok is kiderülnek, hogy tavalyig a két Koreának volt egy közös zónája, ahol olcsó észak-koreai munkaerőt lehetett alkalmazni. Persze nem kell olyan bitang messze menni, hogy találjunk kínai különleges gazdasági zónát, ahol az állam hajlandó volt szögre akasztani a törvényeket. Például van Lengyelországban is.

Maughan további írásait erre találjátok.

Unalmas raklapok

Az idei Boring konferencia egyik csúcspontja az volt, amikor egy előadó hosszan beszélt a különböző raklapokról. Ott tudtam meg, hogy egyrészt a raklapszakmai szervezetek között háború van, ami teljesen fel tudja keverni a logisztikát, meg azt is, hogy az EUR-raklap reklámarca Reinhold Messner.

Na ezek után meglepett, hogy egy ennyire atomérdekesen elmesélhető sztori miért jött le PR-cikként a HVG-n. Mi a PR csődje, ha nem ez? Igen, persze, amúgy a cikk is vacak. (Fotó: Rod Humby)

CCRU (repríz)

Simon Reynolds Renegade Academia című interjúja az eredeti helyén már nincs megy, ellenben Mark Fisher blogjára felkerült. A Cybernetic Culture Research Unitról szól - a R#35-ben kerültek elő - nagyjából azt a szóvarázslatot próbálja körbejárni, ami a szakkollégium volt. És már benne van a megőrülés iránya.

After the relatively down-to-earth Sadie Plant's departure, Land has shepherded the CCRU into an uncanny interzone between science and superstition, blending Deleuze & Guattari and Norbert Wiener's cybernetics with his vast knowledge of the occult, chaos magick and parapsychology: the I Ching, Current 93 (Aleister Crowley's kundalini-like energy force), Kabbalist numerology, H.P. Lovecraft's Cthulhu Mythos, the eschatological cosmology of Terence McKenna, etc.

Apropó, kering a neten egy kalózverzió a CCRU összegyűjtött írásaiból, ha valaki ravekultúrába oltott chtulhus internetes futurizmust akar olvasni.

És ha már így belejöttünk, itt egy korabeli Sadie Plant interjú is, ami lényegében semmiről nem szól. Amikor ezt leltem, akkor került viszont a cyberfeminizmusról szóló Plant cikk (PDF) is, amiben részben nagyon magasra van tekerve a hype lángja, részben mégis érdekes. Olyan megállapítások vannak benne a hálózat felszabadító hatásáról, a patriarchátus haláláról, amihez hasonlókat 2005-ben lehetett olvasni a web 2.0 demokráciát elsöprő, zsarnokokat megdöntő erejéről. Mindkettőről tudjuk ma, hogy nem jöttek be, ha ebből megtanuljuk, hogy a kritikátlan technooptimizmus káros, már ért valamit. Ja és: "a csiklónak közvetlen vonala van a mátrixhoz"! (Csak még egy link: istenem, 90's web, szerelmes vagyok!)

A hét harmadik rácsodálkozása, hogy a Virtual Futures konferenciák, amik a CCRU fő játszóterének számítottak, részben fent vannak a Vimeón. Ráadásul a konferenciát 2011-ben felébresztették, és azóta megint van. Eddig sem kételkedtem abban, hogy a jövő jó biznisz.

Dokument, dokument

Az elnyomott konzervatív férfiak jogaiért - én is kuncognék, ha nem gondolná komolyan - fellépő Google alkalmazott ügyével nem foglalkoznék. Kint a kiáltvány a Gizmodón, született rá jó válaszcikk, nem érdekes a továbbiakban. Viszont Ian Bogost kultúrkritikus és játéktervező cikkében viszont volt egy gondolat az 'ingyenes termékért adod az adataidat, amit felhasználjuk valahogy, még az is lehet hogy ellened' modellben működő megfigyelési kapitalizmusról, ami nem hagy nyugodni:

It’s depressing that it takes speculative fiction to ponder how computing might be different were its works made by different hands.

És hát igen. Ki tud egy mesét, amiben nincs Google?

A világ

Az új kedvenc Facebook oldalam - régen ez egy blog lett volna, ami például kereshető, nem az itt és mostban van lehorgonyozva - a Mapmaker, ami időnként tök jó térképeket oszt meg. Legutoljára például volt egy infografikája a Fülöp-szigetek száz legnagyobb szigetéről méret szerint. Rátok hagyom annak a kiguglizását, hogy hány sziget van még a legnagyobb százon túl.

Despacitológia. Nagyon nem kell komolyan venni a cikket, mégiscsak a nyár slágeréről szól. De felmerül a kérdés, hogy akkor ez a szám egy jó nagy cultural appropriation? *szélesen vigyorog*

Trükköznek az Uber sofőrök a rendszerrel? Ha igen, akkor ez egy izgalmas eset arra, hogy az emberek az algoritmust próbálják kicselezni. Kár, hogy az ügyfél kárára.

Reneszánsz elmék

Geoff Manaugh, az egészen kivételes Bldgblog és a Burglar's guide to the city című könyv írója beleszállt egy cseppetaz egy ideje mindenhez tökéletesen értő Elon Muskba. Nem teljesen új a kritika, hogy a közművel startuposítása helyett, csak nem kéne hagyni lerohadni őket, de ettől még hasznos párszor elmondani. Manaugh viszont elég jó író ahhoz, hogy bele tudja keverni Margaret Atwoodtól Rem Kolhaasig a fél világot az érvelésbe. 

Egy egészen exkluzív klub tagjai lehettek, ha megnézitek Matthew Weise két előadását a YouTube-on, mert a kettőt együtt nem látták nyolcszázan. Pedig tök jók, a School of Visual Artsban tartotta őket, de inkább hőstípusokkal, helyszínekkel, történettel foglalkoznak. Az első a hős útján túlmutató elemekkel, hőstípusokkal, és azzal foglalkozik, hogy a slasher horror hogyan szól arról, hogy még a kertváros sem biztonságos. A másodikban például esik szó arról, hogy mikor volt republikánus, mikor volt demokrata és mikor engedte el a politikát a Star Trek.

Volt egy-két év, amikor sportot csináltam abból, hogy a technológiai világot, a Sterling által stackeknek hívott webes óriások uralta jelent magyarázó fontosabb fikciós regényeket elolvassam. Emiatt volt a kezemben az elég vacak The Circle - most van belőle a kritikák szerint nem kevésbé tré film -, a Whiskey Tango Foxtrot Shafertől, ami ügyeske, de befejezetlen, meg persze az egész állatorvosi lova, a Ready Player One. Utóbbiról nem lesz szó, figyelnem kell a vérnyomásomra. Ekkortájt olvastam Robin Sloan Kickstarteren megtámogatott regényét, a Mr. Penumbra's 24-Hour Bookstore-t is, ami minden alkalmi bénasága ellenére a leginkább megélhető, önmagát leginkább olvastató regény. Ennek az írásnak tudok a legkevésbé haragudni a hibáira, pedig messze nem hibátlan. (Ez persze legalább annyit mond el rólam, mint a könyvről. Caveat emptor.) Ami ennek az egésznek a felemlegetését némileg aktuálissá teszi, hogy szeptember ötödikén jön Sloan második könyve, a Sourdough. És mivel a csávó sok pályatársával szemben tud írni, alacsony frekvencián már rezgek, hogy megint van mit várni.

Az asszony az ördög

És itt átkapcsolunk a várni szónál. Jordie Bellaire-ről sokáig csak annyit tudtam, hogy ő színezi az Injection képregényt. Nem mintha ez amúgy potomság lenne. Most viszont Vanesa R. Del Rey rajzolóval és Clayton Cowles beíróval - nem tudom, ez-e a szó: letterer - közösen elindították a Redlands című képregényt, ami bosszúról, mindennek a gecibe történő felgyújtásáról, egy floridai kisvárosról, szexista és minden-más-ista rendőrökről és természetesen boszorkányokról szól. Az első rész egy nagyon szűk, nagyon szorító csapdahelyzetet bont ki, fogalmunk sincs merre megy tovább a történet, de érdemes rá figyelni.

Ha már megvettétek a képregényt - az Image-nél van digitális verzió is mindenből! - akkor érdemes mellé csapni a Panel x Panel szakfolyóirat második számát, aminek a fő témája a Redlands. A kultúrtörténeti és a sztorit érintő témákat el tudjátok képzelni, úgyhogy inkább azt újságolom el, hogy a beíró, Clayton Cowles elég hosszan meséli el, hogyan választ az ember betűtípust, szövegbuborékokat és minden ilyesmit egy sztorihoz. Mint minden, ez is művészet. 

Összefüggés, ahogy mondtam is, ehéten nem nagyon voltak. Bár mindegyik sztori ugyanannak az érmének egy-egy oldala Maughan külvárosi kubaijaitól Florida emberszámba is alig vett nőiig. 

Üdv,
Ádám