Rakasz #45

Kisautós seriffes

Sziasztok!

Sehogy se kapcsolódik semmihez, de az előző Rakaszra kaptam egy választ, szó szót követett, és előkerült a kedvenc magyar sportcikkem, amit Csillag Péter írt és legalább ennyire fontos, hogy Veres Viktor fotózott. A sztori a Rabszaros-patakról és a Márianosztra-Letkés elleni meccsről szól, és mindig rádöbbent, hogy végig kellene olvasnom a teljes blogot. És ha már foci, a Les Seigneurs / A csodacsapat című francia vígjátékot nézzétek meg, ha van teljesen felesleges másfél órátok. Nem akar semmit, nem szól sok mindenről, de egyszer elhangzik benne, hogy 

Így érezhette magát Che Guevara egy lakógyűlésen.

Ezért az egy mondatért pedig már megéri.

Énblog

A muzsikusnak közismerten dalból van a lelke. Nekem meg sajnálatos módon újságírásból a táskám. Jegyzetlapok, noteszek, akkuk mindenféléhez, diktafon, fejhallgató, laptop, táp, tollak, ez-az. Akkor raktam össze ezt a rovancsot, amikor a hét közepén valaki más ment haza a táskámmal a Központból. Hazafelé gondoltam végig, hogy akárhonnan nézem, a szerencsésebb forgatókönyvek egyikén vagyok túl. A laptop nem volt a zsákban, dolgoztam rajta. A fülesem megkönnyezem, bejáratós Pioneer monitor volt. Noteszek, diktafon, akkuk épp nem voltak nálam, csak két lapnyi jegyzet egy cikk hátulján. Könyvet nem dobtam be reggel futva, mert futva indultam. Buktam még egy dioptriás napszemüveget, azért kár, de ennyi. Lehetne persze átkozódni, de értelme nincs. Akkor inkább menjünk tovább a következő kérdésre: ha viszik a gépet, mi lett volna meg és milyen backupban? És mit írt erről Dragomán? (Zárójel: Dragománban azt szeretem, hogy egyrészt remekül ír, másrészt a kortársak közül ő a leginkább egészséges magunkfajta.)

Eddig a panasz, most jön a jó. A HWSW-n megénekeltem a Vertu végét. Sose voltam nagy rajongója a márkának, viszont az érdekes volt, hogy olyan hagyományosan luxusmárkás dolgokat akartak csinálni. Különösen akkor kezdtem el díjazni ezt az igyekezetet, amikor a kezembe került - úgy emberileg, mint szakmailag - egy LG Prada telefon, aminek a létezésére csak az lehetett a magyarázat, hogy a tervező gyakorló sátánista volt, és gyűlölt mindent, ami élt. Ahhoz képest a Vertu tényleg érdekes cég volt. És hát lehetett beszélni egy kicsit Marie Antoinette órájáról, ami azóta az egyik kedvenc sztorim, amióta a Biggs-féle könyv a kezembe került. 

2017

...annak az éve, amikor minden szirszarért lelkesednek az emberek, ami a bedugult forgalmi sávok alatt, felett közlekedik, és valamiért nem divat azt mondani, hogy nem lepusztul tömegközlekedés, meg buszsáv kellene. (Igen, a Dahir Insaat-féle giroszkópos bolondgombák idegesítenek.)

Politizálunk-e?

Gergő küldte - köszi! - a linket azzal, hogy bár a Rakasz nem politizál, de a Trump által kegyelemben részesített Arpaio seriff az érpataki modellnek egy különösen durva változatát üzemeltette. A fickót nehéz semlegesen leírni, mert hát csak egy mocskos gyilkosról van szó, akinek a börtönében hullottak az emberek. És ez csak a sztori kábé 2000-ig tartó része, utána rászállt a latinokra. Nehéz eldönteni, hogy az-e a sztoriban az igazán ijesztő, hogy ez a fickó meddig garázdálkodhatott, vagy az, hogy most elnöki kegyelmet kapott. Ha valaki esetleg azzal nyugtatná magát, hogy de ez messze történik, akkor a déli határunkon lévő tranzitzóna, az gyanúsan hasonlónak tűnik.

Szikárabb szövegnek jobban örülnék, mert a Mércén megjelent Böcskei Balázs cikkben mindenféle nyelvi girland akad, de a témája érdekes. Azt a kérdést veszi elő - többedszer - most éppen egy tüntetés örvén, hogy a pesti bulinegyed kialakulása, az eredeti lakók kiszorítása, kiszorulása elhessegethető-e azzal a gyakori ellenérvvel, hogy 'de hát a belváros mindenhol ilyen'. A kérdés kitágítható addig, hogy 'attól, hogy valami történik, kell-e nekem azt szeretni?' (nem) és hogy 'úgy általában létezik-e még bármilyen szolidaritás?'.

Volt egy fakatona

Amikor először jött szembe a Kickstarteren egy fa kisautó, mint projekt, akkor nem tudtam eldönteni, hogy mit kell róla gondolni. Egyrész úgy volt végiggondolt, megdizájnolt, ahogy az Ikea bútorok szoktak lenni. Minimál, de látszik, hogy benne van az idő, a kísérletezés. Másrészt mégis csak egy elnagyolt faautóról beszélünk, olyan felnőttjátékról, ami egy loftlakás dolgozósarkában érzi magát otthon, nem a gyerekszobában.

A projekt apukája Vlad Dragusin azóta faautómágnássá nőtte ki magát. Túl van vagy öt közösségi adománygyűjtő kampányon. Adtak el limitált szériás fa Land Rovernek látszó tárgyat. (Zárójel: itt nézi meg az ember a Petrolicious Series 3 videóját és sóhajtozik.) És ami még meglepőbb lehetett venni az ötvenes éveket idéző modernista hotelépületet is az izomautók mellé. Most épp Trans Am, Airstream lakókocsi és egy dazzle álcázófestésű gép (ld. fent) készül. Ezek is vastagon americanának számítanak, amit ez a csapat tonnaszámra képes eladni. 

Hullott gyümölcs

Még nyár közepén találkoztam Greg Corradóval, a Google Brain projekt vezetőjével. Újságíróilag szuboptimális volt a helyzet, egy halálosan jetlages, Amerikából frissen megérkezett ember tartott előadást vagy tizenöt újságírónak a régióból, aminek a végén lehetett párat kérdezni. (Másnap volt ez a Brain Bar előadása.) A pár tényleg pár volt, elvonult előlünk, még mielőtt összeomlott volna a fáradságtól. Ilyen helyzetben minden perc és minden kérdés győzelem, a találkozásból született MI-ML-robot tisztázó cikkem majd a Kreatívban fog megjelenni. 

Ami viszont már Rakasz téma, hogy ez az alkalom is rádöbbentett arra, hogy a metaforikus beszéddel durván kiszúrunk magunkkal. Úgy beszélünk olyan fogalmakról, hogy öntudat, memória, személyiség, hogy azok viszonylag elnagyoltan vannak csak körülrajzolva zsírkrétával. Onnan ugrott ez be, hogy egyrészt a héten leadtam a cikket, másrészt pedig kicsivel utána belekeveredtem egy kattintgatós olvasós délutánba a polipokról. A polipokban az az izgalmas, hogy rendelkeznek egyfajta intelligenciával, és nagyon nem olyan agyuk van, mint bármi másnak, amit intelligensnek tartunk. Megállok, mielőtt nagyon belelovallnám magamat, a fent linkelt Scientific American cikk jó kiindulási pont.

Nevezetes dátumok

Jack Kirby, aki az összes olyan képregényhős kitalálója, aki most az eszetekbe jut, a héten lett volna száz éves. Na jó, álljunk itt ki egy zárójelre, mert az összes az jól hangzik, de ugye nincs köze Tintinhez, a francia-belgákoz, a The Invisibles-hez, a Sandmanhez, Tank Girlhöz... de tényleg Marvel hősök tucatjait találta ki. Zseniális, fontos rajzoló volt, megérdemli, hogy beszéljünk róla. Ezért örültem, amikor az egyik nagy favoritom, Gustavo Duarte - van pár printje a falamon, mindig vigyorogva nézem - egy mosolygó Ben Grimm (a Lény) rajzot posztolt az Instagramjára. 

Szeptemberben - és már az a hónap van, hallelúja - jelenik meg Robin Sloan új könyve, a Sourdough. Az előző regény Penumbra úr nonstop könyvesboltja sokkal szórakoztatóbb volt, mint a többi web 2.0 / Google-Facebook-Amazon-tudjátok regény. Ennek is van némi köze a Szilícium-völgyhöz, de lesz benne kenyérsütés is. Sloan remekül ír és érdekes fickó. 

A robotok a munkánkat

Ez a téma komolyan olyan műfajjá kezd válni, mint a szonettkoszorú, csak nem olyan nehéz írni. Egy koszorúhoz azért csak meg kell írni tizennégy szonettet, amiből kijön a tizennegyedik. (Erről jut eszembe, az ex-RMDSZ-vezető Markó Béla párhuzamos, költő élete során írt Költők koszorúja című műve megér egy kattintást.)

De hogy visszaérjek a témáig: az Economist arról ír, hogy hamarosan itt a robotszabók kora. Bár ha így fordítom a témát, akkor már eltáncolok a lényeg mellett. Valójában a robotvarrókról - hoppá, még egy kitérő: varró, jól gondolom, hogy ebből nincs ekvivalens férfi verzió? - szó. Azokról a munkásokról, akik a A és B részt összevarrják. De a szabás mesze nem ez a munka. Bár a fast fashion, a tömegtermelésre berendezkedett ruhaipar leegyszerűsített mindent, amit lehetett a folyamatban, aminek eredményeképpen kevésbé okos, kevésbé körmönfont, darabokat viselünk, amelyeket gyorsabb gyártani. De mindenkinek jobb, ha erről nem én beszélek. 

Ennyi a hétre. Ömlesztett link van még, az olvasásra szánt idő a véges. Pláne, hogy belekezdtem Keller Easterling Extrastatecraft című könyvébe, ami azokról a furcsa nem-helyekről szól, amik annyira fontosak a gazdaságnak, és annyira a cyberpunk jövő részei. Azért, ha jön szembe izgalmas link, vagy ha a fentiekről eszetekbe jut bármi, küldjétek el.

Üdv,
Ádám