Rakasz #48

Sziasztok!

Olvastátok Giovannino Guareschitől a Don Camillio kisvilágát? Volt belőle film is Terence Hillel, de az jelen esetben nem ér pontot, teljesen hiányzik belőle a lényeg. A kötetben van egy Rómeó és Júlia parafrázis, amiben csodálatosan írja le Guareschi, hogy a két klán feje, hogyan verekszik meg szótlan gyűlölettel.

Ennek a jelenetnek a tudományos verzióját lehetett megnézni a héten, és vannak arra mutató jelek, hogy folytatódik még a csörte. A tánc azzal kezdődött, hogy a HVG lehozott egy Boldogkői Zsolt - az MTA doktora és több dolgok kérlelhetetlen kritikusa - által készített interjút, amiben a magyarok eredetének archeogenetikai eszközökkel történő meghatározásáról volt szó. Török Zsolt, az interjúalany és amúgy genetikus professzor, tett egy olyan állítást a cikkben, amivel összekötötte a gének alapján történő együvé tartozást a nyelvvel és a nemzettel. Sose voltam jó nyelvészhallgató, de erre még én is felkaptam a fejem, mert ezeknek a kategóriáknak az összeházasítása olyan, mintha a hegyes erős paprika miatt minden zöld dologtól elvárnánk, hogy csípjen, az almától a fenyőig.

Az ilyen finngurista cukkolásra mindig van, aki válaszoljon. Esetünkben ez Bálint Csanád, régész volt, aki egyrészt megpróbálta szétszálazni a használt fogalmakat, másrészt fogalmazott annyira élesen, hogy a bicskák a zsebekben nyitva maradjanak. Mintegy ráadásként a mostani vita a Neparáczki Endre - archeogenetikus, Török tanítványa - doktori dolgozata miatt korábban kirobbant vita utórengése, csak nagyobb közönség előtt. Azt az írást a Nyelv és tudomány cincálta darabokra, de hát így jár az, aki a Sulinetet hivatkozza lábjegyzetben.

Táncoló jezsuita

Ha hét elején valaki azt mondja, hogy csütörtök este egy plébániával fogok csetelni, nem hiszem el neki. Ahhoz, hogy mégis így essen, két dolognak kellett történnie. Egyrészt el kellett jönnie az Ars Sacra fesztiválra George Saju jezsuita atyának, aki a hindu spirituális tánc kutatója és gyakorlója úgy, hogy amúgy jezsuita szerzetes. Másrészt pedig az atyáról készült fotók miatt ki kellett borulnia a pápánál pápább kedves magyar híveknek. A leghosszabb vitaszál ennél a fotónál található. Beleolvasni csak azért érdemes, mert a jezsuiták facebookját kezelő ember - biztos nem kiszervezett meló, akkor nem válaszolna fél tizenegykor - hihetetlen türelemmel nyugtatja a sátánt és kénkövet emlegető kedveshíveket. Valahol a közepén éreztem azt, hogy vissza kell jelezni, hogy szép volt, így kell ezt, köszi.

Az ügyről a Válaszban is született cikk, a közepén egy akkora primitív kultúrázással, hogy még Stanley és Livingstone is megsüvegelné a szerzőt. Összességében viszont messze az átlag bigott hívő szintje felett van az írás, tök elfogadó.

Valóság nagybácsi

Van tévém - mondjuk adás nincs benne, ami mindig felzaklatja anyámat - és nem csak a Mezzót nézem rajta. Rájöttem, hogy van egyfajta reality, amire nagyon rá tudok kattanni: az amiben, részben tárgyak történetéről van szó. A felismerés a Raktárháborúkkal kezdődött, belenéztem utána ebbe-abba, de mindegyik a kincstalálásra volt felépítve. Különböző harsány karakterek megtalálják egy halom széles válltömésű zakó alatt a dollár aranyfedezetét, a néző pedig arra gondol, hogy ej, ez én is lehettem volna. Ez így kevésbé buli, még ha a Zálogcsillagokban került is néha egy-egy érdekes tárgy.

Rábukkantam viszont pár hete a Salvage Huntersre (magyar címe a tökéletesen mellélövő A brit kincsvadász), ami néhány lényeges dologban különbözik. Egyrészt nem nagy, különleges darabokkal zsonglőrködik a show hanem viktoriánus fotelekkel, szekrényekkel, öntöttvas oszlopokkal, ezzel-azzal. A színt azok a figurák adják hozzá, akitől a mindenkivel elcsevegő és alkudozó Drew Pritchard beszerzi ezeket. Másrészt pedig nem az az alapélmény, hogy én is megüthetném egyszer a jackpotot, hanem, hogy "hm, egy olyan láda nálunk is jól nézne ki". Kompetitív, meggazdagodós, licitálós sorozatból így lesz szombat délutáni, forralt borral nézős lakáskultúra jellegű tartalom. Már már olyan, mint a Möbelkunst Facebookját nézegetni.

A britekről persze korábban is lehetett tudni, hogy hihetetlenül ügyesek. Azt talán már mondtam, hogy sikerült úgy realityt csinálniuk a szabás-varrásból, hogy két évadot izgultam végig. Lehet, három is volt.

Közjáték: tudás meg demokrácia

Ha jön a forradalom, akkor az akadémiai könyvkiadás, ha nem is lesz első a falnál, de nem kell sokat várakoznia.  Már nem is tudom mit kerestem, de a keresgélés vége egy olyan kötet volt, amit egy egyetemi kiadó adott ki, ami feltételezte, hogy úgyis csak könyvtárak veszik meg. Ennek megfelelően vagy kétszáz dollárba kerül, de használtan már 198-ért is van. Ennyi pénzért pedig ugye már kapni olyan garantáltan értelmetlen dolgokat is, mint az übercsodálatos A Million Random Digits with 100,000 Normal Deviates. (Igen, tényleg vágyok rá, tudom, hogy értelmetlen.)

A másik dolog, ami megnyugtat, hogy a tudományos publikációs ipar addig próbálta megvédeni magát, amíg az Alexandra Elbakyan-féle Sci-hubot megoldotta a problémát kalózkodással. Elbakyannak járna egy köztéri szobor minden egyetemvárosban. Egyelőre egy parazitadarazsat neveztek el utána, az se rossz. Már kezdik látni ők is.

Mindenki kedvencei

Rukmi Callimachit szerintem már linkeltem egyszer-kétszer. A cikkei is remekek, de Twitteren lehet követni, hogy éppen mi foglalkoztatja. A héten arról írt a lesz-e Kurdisztán állam kérdés mentén, hogy egyrészt a kurdok területe az egyetlen, ahol a Közel-Keleten nyugodtan megy le reggel futni. Másrészt viszont a kurdok egészen sajátos módszerekkel tesznek kurdhttps://www.youtube.com/watch?v=yWdjp89pjI8 földdé helyeket. Például úgy, hogy a jezidieket nem engedik vissza 2015 óta a Szindzsár-hegyre. (Itt: első felemásodik fele.)

Maestro, music!

Meg mertem volna esküdni, hogy a Planxyt által 1974-ben feljátszott Cold Blow and the Rainy Night számot már emlegettem, de a kereső szerint nem. A sztorija kábé az, mint a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor Csokonai versnek, azaz hogy az ember ne higgyen katonáknak, ha házasságot ígérnek is. A műfaj neve night-visiting song, a legény - érthető módon - azt akarja, hogy bebocsássák. A dalnak remek irodalma van, viszont jó felvételt nem nagyon lehet találni. Eleve a Planxty-féle verziót is Spotifyról vagyok kénytelen linkelni, a YouTube-os verziók többnyire rém amatőrök. Ami miatt az egészbe belevágtam, hogy a héten szembejött egy jó darab. Christy Moore, a Planxty frontembere bodhránkísérettel eljátszotta egyszer a dalt, ami persze csak egy lemezen található meg, de erre tartjuk az orosz warezoldalakat, nem? 

A WFMU rádión valami tíz évvel ezelőtt volt egy remek műsor, amiben kizárólag a Zip-a-dee-doo-dah dal - ami az amúgy nem problémamentes Song of the South Disney animációs filmben hangzik el - különböző variációiból állt össze. Meg persze volt a stúdióban egy zipadeedoo szakértő is. A közelmúltban valamikor a rádió megszerelte a honlapját, ezért most megint elérhető a műsor. (Igen, az eredetiben boldog rabszolgák énekelnek, jól láttátok. A Disney nem csak Elza meg Moana)

Hosszas keresés után megtaláltam azt a dalt, ami Leonard Cohen Hallelujah dalának végtelenül hosszú átirata. Az elkövető Suman Biswas és Adam Kay, azaz az Amateur Transplants, akiknek a legjobb tömegközlekedési himnuszt is köszönhetjük, a London Undergroundot

Végefőcím

Eddig tartott a hét. Melósabb volt és megterhelőbb volt, mint az elején vártam. De csak akadt pár érdekes link. Illetve jött egy érdekes visszajelzés, hogy a Rakasz inkább "arab bazár", míg a Magyar Narancsra írt dolgaim fókuszáltabbak. Tökéletesen pontos, de régi baráttól érkezett, ez a legkevesebb ilyenkor. Az oka pedig az, hogy a Rakasz az emlékezés eszköze is. Amit egyszer megírtam, az jobban megragad, mint amit csak bedobáltam valami linkmegőrző oldalra.

A fentihez kapcsolódik, hogy ha az elszámozásokat kiegyenesítjük, akkor két-három héten belül az ötvenkettedik levélhez ér a hírlevél, azaz egy éves lesz! Jöhetnek a linkek, visszajelzések, bármi. 

Üdv,
Ádám