Rakasz #5

Sziasztok!

Szanaszét ágazó hétnek tűnt ez belülről, de ahogy végignéztem a linkeken, amiket elraktam magamnak, csak Amerikáról szólt majdnem minden. Vagy legalábbis az került a szemem elé, esett be a hírolvasómba, arról beszélt a Twitter. Kell erre valami szűrő, mint ahogy próbálok figyelni arra, hogy ne csak játékfilm essen be a médialejátszómba, és akadjon olasz, francia, német is közöttük.

Ennyi európázás után félve vallom be, hogy mostanában csak az Arrivalt láttam moziban, ami sci-fi is és nyelvészeti problémákat feszegető film is. Ritka ez így együtt. Huba a Futuristán szerencsére megírta, hogy mi az a Sapir-Whorf elmélet, amivel tele van a film, mennyire kell komolyan venni, és tényleg máshogy figyel-e egy német, akinek házasságon kívüli kalandja van, mint egy angol.

Annyit tudok csak hozzátenni, hogy egy jelnyelvi fordítóprogramot író csapat tagjától a múltkor Budapest New Tech Meetupon megtanultam, hogy a jelnyelv egyszerűen kezel térben több harmadik személyt. Nem egy ő van, hanem több. Ez az amerikai jelnyelv, mert természetesen jelnyelvből is több tucatnyi van. Meglepődnék viszont, ha a magyar jelnyelvben nem lenne meg ugyanez a lehetőség. Ha valamelyikőtök tudja biztosan, mesélje el.

Az aktuális ősbűn, az internet

John Naughton professzor az egyik kedvenc britem. A The Brief History of The Future: Origins of the Internetcímű könyve miatt ismerem, szerettem tőle a From Gutenberg to Zuckerberg-et, és hát van egy remek blogja, amiben nem csak az internettel foglalkozik. Érdemes figyelni, mi foglalkoztatja. Legutoljára amellett érvelt az Observerben megjelenő rovatában, hogy a net olyan, mint egy bukott állam. Mindenki mást várt, elharapózó demokráciát, a jobb énünknek a megvillanását, a földi hatalmak befolyásától független kiberteret, ahol a szellem...ezt a rizsát be se tudom fejezni, mert nem ez lett.

Milyen jó lenne nem itt lenni

A University of Leedsen lesz december közepén egy félnapos minikonferencia a metál, az extrém zene és a holokauszt kapcsolatáról, amin az egyik kedvenc emberem, Keith Kahn-Harris is beszélni fog. Kahn-Harrist a 2014-es Boring konferencián találtam, ahol arról beszélt, hogy transzgresszíven, azaz mindent meghaladóan gonosznak lenni nem kis munka. Ahhoz, hogy az ember nyugodtan művelhessen elvetemült dolgokat, működtetnie kell a világát, fenn kell tartania az alibijét és így tovább. Videó sajnos nincs az előadásról, de egy mediumos cikket írt belőle.

Rémisztő gondolatsor, tényleg senki ne vegye félvállról, de nagyon fontos. És egyben nagy kifordítása a híres közhelynek, ami szerint Mussolini csak elérte, hogy pontosan járjanak a vonatok Olaszországban. Már ha ez utóbbi eleve ne lenne marhaság a Citylab szerint. 

Heisenberg punkjai

Előre elnézést kérek a közcímért, de nagyon mókás, hogy arról megy a vita, halott-e a punk vagy sem. A sztori azzal kezdődött, hogy meghirdették a Punk London egyéves rendezvénysorozatot, ami a műfaj negyven éves történetét. Azt hiszem, a negyvenhez a Never Mind The Bollocks, Here Comes Sex Pistols albumtól kell számolni az éveket. Mivel az 1979-es Clash-féle London Calling-ot mindig jobban szerettem, gyerekkoromban meg bőrkabátos metálos voltam, az érdeklődésem csak akadémikus lenne, ha.

Azért ha, mert Vivienne Westwood divattervező és Malcolm McLaren, Sex Pistols menedzser gyermeke Joe Corré felgyújtott egy nagyobb adagnyi punk emléktárgyat, azt mondva, hogy a punknak a központi elismerés hiányzik a legkevésbé. Corré amúgy érdekes figura, az Agent Provocateur fehérnemű márka és a Child of the Jago hasfelmetsző-jack-kicsípte-magát divatmárka az ő szüleménye. Ettől még persze nem mindenki ért vele egyet, az Observerben Jphan Kugelberg sexpistolsológus hosszasan oltja Corrét. Akad a cikkben egy-két jó szóvicc is!

Valami Castróról

Egy barátommal beszéltem arról a héten, hogy most, hogy meghalt, illene valamit gondolni Castróról. Ő visszakérdezett, hogy "Illene?", de engem csak nem hagy nyugodni. Bowie-nál nem volt ilyen gondom, beraktam a Port of Amsterdam-et, és minden el volt intézve. Azért azt, mert gyönyörű kikötői pokol a dal. 

De vissza Castróhoz. A skála szélén lévő álláspontokba könnyű megkapaszkodni: a dzsungelben megkattant komcsi tömeggyilkos volt vagy az utolsó szabadságharcos a huszadik századból, aki csodás oktatást hagyott a kubai népre. Érezhetően mindkettő csal. Ide lehet rángatni a kubai átnevelőtáborokat, hogy ötlete sem volt, mit kéne csinálni Kubával, azt, hogy aki tehette megpattant, még ha a szüleinek a temetésére se juthatott haza, de a kubaiak angolai kalandját is, aminek az apartheid nem nagyon örült. Valamit gondolni kellene mindenesetre.

Ennyi a hétre,
Ádám