Rakasz #52

Gyaluforgácsos hepibörzdéjes

Sziasztok!

Akárhonnan nézzük, egy éves lett a Rakasz. Itt-ott el volt számozva, úgyhogy biztosan nem kerek az évforduló, de apróságokon eddig sem akadtunk fenn. Boldog szülinapot nekünk, akinél van sör a hűtőben, vegye ki és bontsa fel.

A truváj az lesz, hogy a hetek óta magam előtt tolt anyagok most bekerülnek a levélbe, ha fene fenét eszik is, álljak bárhol a végiggondolásukkal. Jövő héten új év kezdődik, tiszta lappal indulunk.

Mindenféle tájak

Ex-VS-es kollégám - aki minden rosszat tőlem tanult, ami jó arról viszont ő tehet - Csatlós Hanna olaszországi beágyazott riportert játszik november közepéig. Eddig megnézte, hogy a turisták nélküli, ellenben Fellinivel teli Riminiben mit lehet megnézni, amikor van idő és hely bóklászni. Aztán kiderítette, hogy mi a bajuk a velenceieknek a városukkal, és miért nem hajlandók elköltözni. Az utóbbi megér egy nagyobb utánagondolást is, mert nem csak Velencéből lett turistaváros, Rómába vagy épp Prágába is nehéz úgy elmenni, hogy épp ki legyen halva.

Szerintem volt már arról szó, hogy az erdélyi, partiumi, felvidéki véleménycikkek között időnként érdemes szétnézni. Még Őcsényről szólt Kelemen Attila Ármin cikke, de így három héttel később is érdemes elolvasni. Azóta halottak napján volt újabb migránspara, a sírlátogatóba érkezőket nézték bevándorlónak. Általában véve zavaró a feszültség szintje.

És hogy három legyen a horror. A helyenként egészen újságszerűen viselkedő Mérce ismertet egy felmérést, hogy a magyarok szerint milyen fizetésből lehet áloméletet élni. Arcpirítóan alacsony összegek repkednek. Olyanok, amikről hamarabb jut eszembe, hogy ebből lehet értelmiségihez méltó életet élni külföldi szakirodalom beszerzésével, nem pedig az, hogy 'basszameg, ma is fókaorrpástétom lesz'.

Twitteren történt

Internetes években számolva vénember vagyok, nosztalgiázhatok és morzsolhatok el könnyeket. A blogok azért voltak jók, mert egy helyen meg lehetett találni egy tisztességesen kifejtett gondolatot. Ma a Medium kínál ilyesmit, de írásból élő emberként nem szívesen viszek tartalmat mások felületére puszta szívjóságból. De még a Medium sem annyira borzasztó, mint Twitter threadek. Mindegy, együtt élünk vele, maximum rázom a görbebotomat.

Paul Fenwick rövid eszmefuttatása alatt remek vita van arról, hogy ha egyszer tudunk olyan tárgyakat tervezni, amelyeket másnak lát az emberi szem és másnak a gépi látási rendszer (egy bizonyos verziója), akkor ennek milyen hatása van az autonóm fegyverrendszerek fejlesztésére. A lövessünk ki dolgokat, miután átfestettük őket célpont színűre gondolattal játszanak, pedig valószínűleg van dezinformációs oldala is a történetnek. (Egy link erejéig idetartozik: második világháborús dezinformáció, gumitankok, Ghost Army.)

A héten vitatkoztam egy rövidet arról, hogy mégis mivel védhető a brutalizmus "csúnya betonja". Azzal jöttem, hogy simán más esztétika, mint a megelőző díszesebb stílusok, és más anyag állt rendelkezésre a mához képest. Tartalék ciklusokon futott csak az agyamban, nem is voltam túl meggyőző. Darran Anderson viszont pont a héten futott neki még egyszer a modernitás vs. minden más, ami szép gondolat szétcincálásának. Röviden: a kérdésfeltevés is csalás, a biztonság kedvéért nem számol az art decóval, streamline modernnel, hogy a szembeállítást meg lehessen teremteni.

Régenminden

Öreg bölcs emberek szomorkodnak a világ sorsa felett kategóriás írás, mindenki úgy olvassa, de Bret Stephens véleménycikke a NYT-ben egész érdekes. (Kivételesen van magyar verzió is.) Durván arról szól, hogy a vitatkozás és egyet nem értés helyét átvette valami dühösebb dolog plusz az identitáspolitika. A Rakasz #39-ben ajánlott Nagle könyvből már ismerős lehet a gondolat. Nem tudom elhessegetni azt, hogy én többnyire akkor tudta a legjobban működni, amikor volt lehetőségem 'egyetértünk abban, hogy nem értünk egyet' pozíciókra játszani. Akar a halál mindenkit meggyőzni.

Nick Bryant, a BBC amerikai tudósítója arról ír, hogy Amerikát nem sikerült újból naggyá tenni. Sokkal inkább a 21. század egymásra halmozódó sikertelenségek, kijavítatlan hibák és megrendülő rendszerek története. Szép temetése annak az USA-nak, amit a filmekből ismertünk.

Van még egy szórakoztató rövid olvasmány a bullshit körbejárásáról (PDF). Ez kevésbé gondolkodós, de ügyes darab.

Emberek ruhákkal

Azért jó, hogy időnként Abe Burmeister, az Outlier társalapítója ad valahol egy interjút, mert mindig mond három-négy érdekes dolgot az anyagtudományról és a textilek jövőjéről. A mostani Om Malik által készített interjú után a Dyneema érdekelne, amiből hátizsákot is lehet csinálni meg horgonykötelet is Panamax konténerhajóhoz.



(Zárójel: azt ugye tudjátok, hogy több konténerhajó típus van és a nevük részben annak a függvénye, hogy melyik útvonalon lehet végigzavarni. A Panamax az, ami a Panama-csatornán képes végighaladni. Van még Malaccamax, Suezmax és így tovább.)

A másik kedvencem mostanában a kőkemény Julie Zerbo - vele is van Malik interjú is itt - aki divat és divatipar kritikát csinál hihetetlen mélységben. Most a Ssense ült le beszélgetni Zerbóval, akitől ráadásul a divat sajtója is megkapta a maga pofonjait. Helyenként olyan, mint Spider Jerusalem - lábjegyzet: a Transmetropolitan hőse, a transmetet ismerni kell, pont - egy különösen rossz napján. 

Influencers are commodities, just like anything else in fashion.

Az amúgy önmagában érdekes, hogy amellett, hogy Zerbo nagyon jókat mond a divat etikájáról, a cikk úgy van betördelve és megfotózva, hogy minden, amit visel egy kattintással megvehető. Meg lehet érteni, de így csak egy nagyon jó interjú lesz a cikkből, egy Aldi katalógusban.

Még egy dizájnközeli dolog, de ez tárgyakról szól: az Apple Braun-ihlette világára a Google Olivettivel válaszol. Érdekes és jó, hogy az olasz dizájn előkerül. Volt anno a kezemben ennek a világnak a nyomait viselő - és pocsékul szerelhető - Olivetti PC. Felismerhetően más volt.

Etika a matracbizniszben

Aki hallgat angolszász podkasztokat, az biztosan találkozott már a Casper matrac nevével. A Fast Company nyomozós cikkéből kiderül, hogy a reklámaival mindent ellepő Casper is a Sinaloa kartell finomságával üzletel, és a matracértékelésből élő bloggerek - igen, ilyen van! - sem brüsszeli csipkék. Az online matracbiznisz nem kicsi, ember embernek embere, de a fene se hitte volna, hogy ilyen harcok vannak.

Hogyan lehet érzelmes human interest sztorit írni arról, hogy a pszichológiának a népszerű, sokat ígérő pop ága mellett megjelent egy olyan iránya is, ami a kísérletek ellenőrzését, ismétlését tűzte ki célul? Akit érdekel, megnézheti a New York Times-ban. Akit nem érdekel, annak meg azért kell megnéznie, mert fontos tisztában lenni azzal, hogy evidenciának kezelt, az emberi természetről szóló nagy megállapításokkal járó kísérletek - khm, Zimbardo - nem ismételhetők meg.

Alig, de kapcsolódik: aki olvasta idén a 'pszichopata, aki keserűn issza a kávét' cikk valamelyik verzióját, az találkozott egy másik izgi csalással is. Ilyenkor érdemes megkeresni az eredeti tanulmányt, hogy kiderüljön, valami lófasz pont kevés százalékos eredményt pumpálnak-e fel a kattintások reményében.

Fegyverré tett fikció

Londoni foglaltházakkal és motoros bandákkal kezdődik a Gaika-féle alternatív jövőbeli forgatókönyv, és jókedvvel, bőséggel ledobált műholdakkal ér véget. Kicsit olyan, mint egy Shadowrun játék gyorsan elmesélt háttérvilága, aminek csak arra kell magyarázatot adnia, mégis hogyan jutottunk oda, hogy 400 nujen a patkányburger a Carnaby Street sarkán és minden ég. Gondolatkísérletnek, illetve élessel töltött fikciónak viszont jó. Az azért elég világos, hogy ha mégis igaza lesz Gaikának, akkor csomagolni kell és irány a berlini Flux State.

Tudtátok hány szaracén lovagja volt Artúr királynak? Na most majd megtudjátok. Azért jó az ilyen írások, mert egyrészt bölcsészet-úgy-csinálva-ahogy-kell, másrészt pedig felháborítja a buta árjákat és a Tolkien fanboyokat. Akinek amúgy kételye van a bőrszín alapú rasszizmus kapcsán még, az igazán nézegethet képeket Dumas nagyapáról.

Jövő héten egy tök új évad kezdődik. Valszeg semmi nem változik.

Üdv
Ádám