Rakasz #53

S02E01_PROPER_NUKED_REAL_FIXED

Sziasztok!

Kezdjük a legérdekesebbnél: a New York Times-ban interjú jelent meg Emily Wilsonnal, akinek friss Odüsszeia-fordítása most jelent meg. Az első strófa most is kering a Twitteren, és lentebbre beillesztem én is, mert érdekes nem Devecseri hangján hallani az invokációt. Nagyon élvezem például, hogy az angol első sora épp csak távoli visszhangként behozza nekem a Shaft főcímet.

Tell me about a complicated man. 
Muse, tell me how he wandered and was lost 
when he had wrecked the holy town of Troy, 
and where he went, and who he met, 
the pain he suffered in the storms at sea, 
and how he worked to save his life and bring his men 
back home. He failed to keep them safe; poor fools,
they ate the Sun God’s cattle, and the god 
kept them from home. Now goddess, child of Zeus, 
tell the old story for our modern times. 
Find the beginning.


Utána kellett néznem, hátha magyarból is van újabb fordítás, de nem sok biztatót találtam. Persze nem is a világ legnagyobb üzleti ötlete egy új Odüsszeia fordítást piacra dobni.

A fordítás mellett a fordítások értelmezés voltáról, a fordítókra leselkedő veszélyekről, Penelopéról, mint feminista ikonról, és az akadémiai gondolkodásról is esik szó. Iszonytatóan jó cikk ez.

Törött tárgyak

Amióta hallottam róla, azóta szerelmes vagyok a kintsugiba, ami a törött tárgyak arannyal történő megjavítása. Mekkora ötlet azt mondani, hogy az eltörés a tárgy történetének a része. Ha ezt ismertem volna, amikor eltörtem a kedvenc cseréptálam, valószínűleg leégetem a konyhát aranyolvasztás közben.

Van más megközelítés is: a műkincset biztosítják, ha pedig valakinek sikerül totálkárosra törni, akkor a biztosító fizet, az immáron elműkincstelenedett rom a biztosító problémája, neki kell valahogy pénzt csinálni belőle, vagy raktároznia, amíg a világ tart. Kivéve, ha Elka Krajewska, a Salvage Art Institute alapítója rá nem teszi a kezét, mert akkor a totálkáros műalkotás ebben az új létmódjában lesz újra kiállítva. Van például nekik széttört Jeff Koons-féle lufikutyájuk is. Abba amúgy külön jó belegondolni, hogy lehetek olyan vámszabad raktárak, ahol egymás mellett állnak a befektetési műkincsek, és a biztosítóra maradt márnemműkincsek. (Szívem szerint folytatnám, mert még le lehetne írni, hogy arttalanodott tárgyak, megműkincsületlen, meg hasonló marhaságokat.)

Az ugye egyértelmű, hogy ha jön a forradalom, akkor elsők lesznek a falnál a Tiffany dizájnerei, akik szerint az ezüst konzervdoboz jó ötlet.

Mindennapi betevő brutalizmus

Janó hívta fel a figyelmemet egy olyan játékra, amiben brutalista épületeket lehet bejárni. A hangok nagyon jók benne, a kor még nekem hiányzik a terekből, de így is el lehet vele szórakozni. Ráadásul a szuperindie Itch.io-ról lehet beszerezni annyiért, amennyit rászánunk. Aztán egy teljesen más csatornán - értsétek: Twitteren láttam, de nem emlékszem ki osztotta meg - is beesett a projekt, onnan tudom, hogy a programozót, Moshe Linkét lehet Patreonon is támogatni.

Blue Crow, akinek a brutalista London térképét én is használtam, rendesen belehúzott a térképkiadásba. Van már Belgrád, Moszkva, egy több amerikai városuk. És a napokban jelenik meg egy londoni metródizájnos térképjük is. Ügyes csapat ez, különösen ahhoz képest, hogy Budapestről még egy tisztességes turistatérképet sem láttam, a nagyon rosszakból pedig komoly gyűjteményem van.

Úgynevezett újságírás

Háromrészes cikk jelent meg a 24.hu-n a Felház nevű karizmatikus ifjúkeresztény mozgalomról, amit azért szokás ismerni, mert Orbán Gáspár az egyik vezetője. A cikkek többnyire nem erre fókuszálnak, hanem arra, hogy mi az a Felház, és hogyan próbálják elkerülni, hogy egyházzá vagy gyülekezetté váljanak. Utóbbi erőst öncsalásnak tűnik, de mindenki döntse el magának. Itt vannak a cikkek: egykettőhárom.

Tamási Miklós, a Fortepan alapítója mindig érdekes figurának tűnik, bár az összes interjújában mond egy-két olyan dolgot, amin hosszú sörökön keresztül vitatkoznék vele. Most sem történt máshogy

Az internet, ami nem szabadít meg, hanem

Gondolkodtam, hogy akarok-e válogatni az így adta el a Twitter, Facebook, Google, Cambridge Analytica stb a ruszkiknak, Tumpnak, gyíkembereknek a világot cikkek közül. De a vonatkozó dossziémban vagy ötven anyag van elrakva és a felét ha olvastam. (Csak egy: úristen, ez az optimizmus tíz éve is megmosolyogtató lett volna.) Most már a csapból is ez folyik, nélkülem is megtaláljátok. Tucatnyi ilyen helyett inkább nézzétek meg Zeynep Tufekci TED talkját, mert Zeynep remek. (Kötelező megjegyzés: Deb ChachrátRukmini CallimachitIngrid Burringtont is illik követni.)

James Bridle - akit vagy a drón sziluettes projektjéről vagy az autonóm autót csapdába ejtő mágius védőkör miatt illik ismerni - elment felderíteni a gyerekyoutube-ot. Erről valaki másnak egy twitteres megjegyzéséből már értesültem, de az a tizenpluszosokra által nézett gyíkemberes és illuminatis videókról szólt. Amihez amúgy az kell, hogy 1, a Gravity Fallsban szerepeljen titkos társaság 2, a kölykök tudjanak guglizni 3, a YouTube ajánló algoritmusa a szélsőségek felé terelgesse a nézőt. Na erről a fentebbi Zeynep videóban is esik szó.

This, I think, is my point: The system is complicit in the abuse.

Bridle azt találta, hogy a kisgyerek youtube egy raklap algoritmikusan generált, mémeket és trópusokat keverő zavaró szemétből áll, amivel olyan otthagyni a gyereket, mint egy kilós kristálycukorral és egy leveseskanállal. Vannak csatornák, amiket szemmel láthatólag emberek szerkesztenek, de azok sem jobbak. Sőt esetenként trollok által létrehozott sokkoló tartalmakból állnak. És ez még csak nem is 'a robotok a munkánkat' téma, hanem inkább 'az algoritmusok és az intézményes beleszará a lelkünket'.


(Ja, és Bridletől a Flag For No Nations is remek. Kattintgassátok végig a honlapját, érdekes figura, sütnék vele szalonnát.)

Apróság a végére: Robert Yang - aki olyan sok minden mellett a milyen nehéz jó pöcsfotót csinálni játékot (jó, emellett ezer mindenről szól még) is írta - felderített négy-öt jó lányokról szóló coming of age játékot.

Emberek és a számítógépük

Térdelőrajtból szaladt bele a pofonba Dale Dougherty, a Make barkácsmagazint kiadó Maker Media feje. Előbb csak kétségbe vonta, hogy a LED-világítású szoknyát meg ezer más haszontalan de menő hülyeséget építő sencseni Naomi Wu az, akinek mondja magát. Majd ezt kiszélesítette egy csinos zaklatókampánnyá. Közben pedig a többi Maker Mediás arc hallgatott. (Nem túl jó cikk, de összefoglalja a történéseket.) A végén Dougherty írt egy olyan bocsánatkérést, ami az idei őszi szar bocsánatkérés szezonban is top 5-ösnek számít. Bunnie Huang viszont remekül felfejtette, hogy miért veszített sokkal többet Naomi Wu úgy is, hogy bocsánatot kértek tőle.

Ian Bogost egy okos bringaóra kapcsán írt arról a nem is nosztalgikus, hanem inkább alternatív megközelítésről, hogy a "számítógépet" tartalmazó eszközöknek nem kell ezt üvöltözniük magukról. Hosszú esszéisztikus cikk, sokkal többről szól, mint egy atomdrága kilométeróráról. 

Meine echtige liebling

És végül, hogy ne komolyan érjünk véget: Bill Bailey színész és zenebohóc remek, Rammsteint is feldolgozó üzemben készített Scarborough Fair verziója. (Persze ő csinált korábban belga jazzt a Doctor Who főcímből.) A videó durván belecsúszik a teljes értelmetlenségbe, de amíg zenél addig okés.

Ennyi a hétre!

Ádám