Rakasz #59

Kint már lőnek

Sziasztok!

Ez vagy a régi év utolsó levele, vagy az újév elsője, mindenki döntse el magának. Valójában amúgy is kontinuitás van, lényegében minden trend, amiről beszéltünk, hosszabb távon fut ki, mint hogy holmi évek változása hatással lenne rá. 

Együk meg a technolgógusokat

Ted Chiang, akit legalább onnan illik ismerni, hogy az ő novellájából készült az Érkezés (Arrival) című sci-fi, megírta a Buzzfeedre, hogy a szilícium-völgyi megmondóemberek - ez leginkább Elon Muskot jelenti - azért félnek az MI-től, mert attól tartanak, hogy ugyanúgy fog viselkedni, mint ők. Az év amúgy is gazdag volt kapitalizmuskritikában, de ez a Chiang cikk feltette a koronát az egészre.

A cikkre van válasz is, Jon Evans a Techcrunchon azzal érvel, hogy az igazi szemétláda a Wall Street, a Völgy az valahogyan mégiscsak jobb. Ugyanakkor az Evans cikkben a Musk hősként tűnik fel, nem a kockázati tőkebefektetők pénzét eltapsoló remek marketingesnek, úgyhogy akadnak repedések, ahová be lehet tolni a Gordon Freemani értelemben vett feszítővasat.

Poklok

Időnként íródik egy cikk arról, hogy a pokol még csak nem is a többi ember, hanem az, hogy a többi embert valakinek moderálnia kell. Most épp a Wall Street Journal fedezte fel a témát (a Facebook felől érkezve ingyenes a cikk, ironikus), aminek az ad aktualitást, hogy a YouTube gyerekeket célzó mocsokgyára (R#53) és a Facebook információs műveletekre való felhasználhatósága (fake news és barátai) miatt újra téma, hogy hogyan lehetne civilizálni a közös tereket. Vagy legalább, hogy milyen gyomirtót kell szétpermetezni. (Kötelező olvasmány: Sarah Jeong The Internet of Garbage.)

Egyelőre az a megoldás, hogy vagy alulfizetett, kiszervezett munkaerőt bérelnek helyben a cégek. Vagy, mint az elektronikai hulladékot, borítják le a szennyet egy másik ország - jellemzően a Fülöp-szigetek - munkaerőpiacára.

Másik szolgáltatás másik pokol, a NYT arról írt, hogyan érik el a klímaváltozást tagadó - ez is milyen már, kész szerencse, hogy nem a bazaltot tagadják, vagy azt, hogy nyolc - trollok, hogy a Google segítsen embereket megnyerni az ügyüknek. A sztori a filterbuborék és a célzott reklám jelenség egyik verziója persze. Csak míg Parisier eredeti előadása után el lehetett hessegetni az aggodalmat, és én is ezt tettem, hogy "mosatlan", filterezetlen internet nincsen, addig a korábbi böngészés alapján szűrten, célzottan megjelenített reklámok esetében csak kinyílik az ember zsebében a bicska. Mégiscsak ellenünk fordítottak egy eszközt, amin elsőre nem látszott, hogy lehet ezt megtenni vele ennyire hatékonyan.

Csak nem tudjuk kiegyensúlyozni ezt az identitásokkal való kísérletezés, anonimitás, valós név dolgot. Ami azért baj mert ezekhez kapcsolódik még a bizalom, ismerkedés, sebezhetőség és így tovább. Az OKCupid ismerkedős oldal például megpróbált bevezetni egy valós név szabályt, ami egy részletes profilok létrehozását lehetővé tévő oldalnál merész dolog. Nagyjából azt kéri a felhasználóktól, hogy tárulkozzanak ki és higgyenek abban, hogy a szolgáltató tudja kezelni a zaklatás problémáját a szolgáltatáson belül és kívül. (Axióma: nem tudja.)

Végül Gazs hívta fel a figyelmemet egy publikációra, amit még nem szereztem be, de ide tartozik. Az oltáskritikus mozgalom Facebookos terjedését vizsgálta Naomi Smith és Tim Graham. Idén már sikerült felháborítanom embert azzal, hogy egy forrástól idéztem, hogy a kismamafacebook a pokol, remélem, hogy jövőre ez a tudás lassan elterjed.

Barkács és művészet

Májusban nem került a kezembe az a James Bridle interjú, amiben arról beszél, hogyan csinálta meg a legendás önvezető autó csapdáját. A csapdán magán szerintem mindenki gondolkodott azóta, aki látta, az viszont érdekes új információ, hogy mennyi munkával járt hozzá létrehozni az autót, amelynek csak felületes ismeretei vannak az útjelekről. (Apropó digitális művész: a miért akarnak pénzért nyilatkozni a youtuberek című vita-egy-kanál-vízben sztorinak volt olyan szála is, hogy a youtuber művész, és a művészetétől vesz el időt. Fájt, de már jól vagyok.) [Meg amúgy is, ha valaki rosszul reagál az influencer marketinges lufifújásra, az én vagyok.]
 

In particular, I’m interested in a language that admits doubt and uncertainty, that acknowledges that there are things we cannot know yet must take into account, in a way that contemporary technological discourse does not.


Szintén a We Make Money Not Arton jött szembe egy cikk a gambiológia mozgalomról, ami ugyanolyan fajta barkácsolás, mint ami a csettegőt meg a nyolcvanas évek mosógépmotorból készült fűnyíróit hozta el. Külön jó, hogy a cikk a létező szocializmus egyik alapvető technológiáját találja meg ebben:

These artifacts of Technological Disobedience have their roots in Ernesto ‘Che’ Guevara’s call to workers to build their own machines. It was in 1961, the famous revolutionary was then Cuba’s Minister of Industry and he hoped to encourage Cuban workers and technicians to face the scarcity of resources by becoming experts in repair, reuse and re-invent.

Mi használhatjuk arra a szöveget, hogy kicsit visszább táncolunk a maker álomtól. Azt legalábbis be kell látni, hogy az egész making csak akkor poén, ha nem az az egyetlen út. Meg persze ha van olcsó alkatrész Kínából.

Valamiféleképp alkalmazott művészet

Az Acronym annyira menő márka, hogy már a nagyok lopnak tőle. Vagy inspirálódnak na. Mindenesetre ha lesz Gucci x William Gibson vonal, akkor szóljatok.

Az év egyik legizgalmasabb cikkét - köszi! - ajándékba kaptam: a Forbes Collection-ről szól, de ez nem a gazdag fehér férfiak újabb hihetetlen sikerei Forbes, hanem egy pigmentgyűjtemény. A gyűjteményt megalapozó Ralph Waldo Forbes hagyta magát átverni párszor Európában, majd az Egyesült Államokban alapított egy tudományos alapokon működő restaurátorműhelyt. 

The more time Forbes spent examining art, the more certain he became that a strong technical knowledge of an artist’s materials and process could help determine “what art is true and beautiful” (and, by extension, what was a forgery).

Érdemes abba is belegondolni, hogy egészen sokáig a pigmentek, festékek elengednőnek tűnnek a művek restaurálásához. Na de ma mi mindent kell elrakni, hogy például egy 64k-s demót meg lehessen nézni majd száz év múlva. (Zárójel: aki nem olvasta a Te szent kék!-et, jó ürügy most nekiülni.)

Sehová nem fért, saját kategóriát érdemel

világ legnehezebb kvízének idei verziója erre található.

Karácsonykor az Elite Dangerous közösség játékosai a játékon belül megmentettek egy pilótát, aki a galaxis legistenhátamögöttibb pontján kifogyott a benzinből. Több nap, több ember erőfeszítése, és a vége egy remek sztori.

Ennyi volt az évre.
Sziasztok!

Ádám