Rakasz #63

Városos és politikás

Sziasztok!
 

Tartunk egy kis szünetet a milyen szar a világ a Facebook miatt cikkek sugárzásában, jó? Ettől a világ még szar marad a Facebook miatt, de azt hiszem telítődtem ilyen cikkekkel. Bocs demokrácia, szabadságon vagyok.


A robotok a DJ-k munkáját

A Meti Heteorban egyszer-kétszer már ríttam arról, hogy az ajánló algoritmusok buták. Tudnak a Dubliners után Wolfe Tonest javasolni, de hát ez nem mágia, ez a két együttes épp csak nem ivott egy kocsmaasztalnál. Váratlan ötletei viszont nem nagyon vannak ezeknek a rendszereknek. Több új zenét ismertem meg amiatt, mert az új Trenka Csaba Gábor regényből összegyűjtöttem a fejezetek elején említett dalokat, mint a Spotify Eheti kaland listája miatt.

A Verge a héten írt Deb Oh-ról, aki személyre szabott számlistákat csinál embereknek viszonylag borsos, 125 dolláros áron. A lista több tíz Spotify linknél, van hozzá magyarázat, miért tűnt jó ötletnek egy-egy számot felvenni a listára, hogyan következnek a dalok azokból a kérdésekből, amit az ügyfél megválaszolt. Drága? Az. Remek ötlet? Igen. Ha van jó zenétek kéznél, nyomjatok egy replyt a levélre és küldjetek egy YouTube linket. (Zárójeles megjegyzés: Jawhar új albumra gyűjt. Itt az előző.)

Városok és intézmények

Adam Greenfield könyve egy ideje ott ül a polcom szélén, de még nem volt rá időm. A The Independentben megjelent vele készült interjú viszont előrébb tolja a várólistán, mert olyan szépen magyarázza el, hogy a blockchain mögött álló gondolat elsősorban nem a tranzakciók visszavonhatatlansága, hanem az létező intézményrendszertől megvont bizalom. Igen, pont ugyanezt láttuk már pre-Snowden is, a kilencvenes években a cypherpunkoktól. Akkor épp Clinton volt - teljes joggal - a sátán. Később van szó hitelminősítésről, gépi tanulásról és egyéb mágiákról is.

"There are two things going on, both of which are equally scary to me. The first is that people just aren’t curious about what this machine in front of them is doing, and above all why it’s been asked to do that. The other thing is that even if they do know, they’re just like, “Well, I don’t have the power to change that.” And on that assessment, given the politics of solidarity in the contemporary working environment, they’re probably correct."

És a végén még belefér egy kis lázítás is, hogy bár a mindenki tanuljon programozni felkiáltás gyanús, de a balnak azért meg kellene próbálkozni vele. Nem hagyhatják a techno-libertariánusokra a terepet.

Isabella Kaminskát még nem ajánlottam, pedig nagyon jó cikkeket ír a Financial Times-ba. (Zárójel: a fene megevett, amíg nem hallottam a saját podkasztjukban *fájnensölnek és *finensölnek is mondva egymás után.) Most épp egy interjúja jött szembe Jarrett Walkerrel, aki egyrészt a tömegközlekedés szakértője, másrészt arról híres, hogy névvel hülyézte le őt miurunk Elon Musk. Pedig Walker csak azt vitatta, hogy ha a tömegközlekedést lecseréljük egyedi robotautókra és alagutakra, akkor nem lesz bődületesen nagy dugó. (De, lesz. Nem jön ki a matek.)  Szép világos gondolatok vannak benne, például arról, hogy nincs az az app, amitől ötször szélesebbé válna egy út. (Az FT Alphaville ingyen olvasható, viszont regisztrációt kér. Igen remek, megéri.)

Van mostanában egy modernizmus ellenes hangulat, és úgy tűnik, nem csak az alt-right részéről. Darran Anderson a Citylabban végi meg Le Corbusiert és Gropiust attól, hogy olcsó pszichologizálással magyarázzák a munkásságukat. Különösen örültem annak, hogy végre valahol előkerült a teljes verziója annak a gyakran idézett mondatnak, hogy "a ház egy gép, amiben élünk".

 

"A house is a machine for living in. Baths, sun, hot-water, cold-water, warmth at will, conservation of food, hygiene, beauty in the sense of good proportion. An armchair is a machine for sitting in and so on."

Ugye, hogy egészen más így? Ettől még nem szívesen költöznék be a Ville Radieuse-be, ha elkészült volna sem. Ráadásul pont az eggyel feljebb linkelt cikkben van arról szó, hogy a személyi- és a tömegközlekedéssel Le Corbusier sem tudott számolni. De nem volt robot. 

Danny O'Brien a brit New Townsról, azaz a második világháború után felépített előre eltervezett városokról ír. Meg kell becsülni, az Oblomovka nevű blogja olyan gyakran frissül, amilyen gyakran a névadó Oblomov kijut a lakásából. (Ugyanitt, jé a Wiki tud a magyar tervezett városokról is.Az írásból az jön le, hogy addig csodásak ezek a brutalista épületekkel teli, történelmet és organikus megoldásokat teljesen nélkülöző városok csak befuccsolt kísérletként lehet értelmezni.

És hogy ne csak a nyugatot temessük, itt egy kis szovjet brutalizmus is, amitől kedvem van újra elkirándulni City 17-bealieneket lőni. Mert hát a megszálló, uraló építészetnek, úgy tűnik, vannak mintái.

A divat határvidéke

Rég volt érdekes sneakeres hír, de mostanra jutott kettő is. Az egyik az, hogy a Great Big Story forgatott egy chicagói cipészről, aki edőzőcipőket javít újszerű állapotúra. A sztori elbírt volna egy jóval hosszabb videót is, érdekes részleteket nem tudunk meg. Szerencsére az azóta bezárt DNAinfo kétszer is írt róla, így összerakható a teljesebb kép. Ráadásul aranyos helyi sajtós cikkek, még a főbérlője is megszólal. (Egykettő.)

Egészen új módszert talált ki a rotterdami rendőrség a rendőröknek nem tetsző járókelők kúrogatására. Megállítják azt, aki gyanúsan drága ruhát visel, és fiatal, és amúgy is menjen borbélyhoz. Izgalmas perek lehetnek majd még ebből. 

Aki pedig nagyon ráér, az nekiugorhat a remek Julie Zerbo által írt, a Gucciért vívott háború elejét taglaló cikknek.Minden üzleti harc és felvásárlási kísérlet sokkal érdekesebb, ha a résztvevők nagy divatházak. Engem anno Dana Thomas Deluxe című könyve döbbentett rá arra, hogy a divatnak van egy olyan része is, amit Bond-gonosznak beillő üzletemberek népesítenek be. 

Szagoskönyv

Érdkes projektet indított Robin Sloan, akinek a Penumbra úr nonstop könyvesboltja című első regényét is szerettem, és a mostanában megjelent második, Sourdough című könyve miatt is fennmaradtam hajnalig. A Penumbra's New Fictionoldalra új novellák kerülnek fel leginkább egyszercsak. A novellát vagy magunknak kell kinyomtatni vagy limitált példányszámban meg lehet venni rizográf nyomatként. Online olvasható verzió nincs, PDF-nyomtatóval lehet csalni, de milyen már.

Emellett megírta azt is Sloan - ha előbukkan, akkor ritka érdekes dolgokat mond ez az ember - hogy a Sourdough-ban központi szerepet játszó mazg nép zenéjét hogyan gyártotta le gépi tanulással és beleölt idővel. Valami azt súgja, hogy szeret kísérletezni. Erről beszélt is az Eyeo konferencián. 

Ennyi a hétre.

Üdv,
Ádám