Rakasz #86

Hacsiroku

Sziasztok!

Ki tud mondani olyan magyar művészt, aki számítógépes grafikában utazik 1968 óta, nő, és épp kiállítása van a Victoria and Albertben? A nálam műveltebbek most biztos rávágták Vera Molnárt, mindenki más viszont kattintsa le a linket. A (Dés)Ordres és az Interruptions nagyon tetszik. Valami hasonlóval játszik Anders Hoff, csak ma lényegesen bonyolultabb dolgokat lehet csinálni generatív algoritmusokkal.

Kaptam egy interjút a héten, amit már olvastam, amikor azt próbáltuk egy éjszaka kideríteni, hogy melyik balkáni háborúban fotózhatták az Ignite Place Called Home albumának borítóját. Téglás Zoli, az Ignite frontembere beszél benne mindenféléről, sztorizik a Ozzytól Cobainig mindenféle arcokról, akikkel szörfözött, ittak együtt vagy épp játszottak együtt. És közben nagyon az jön le, hogy ez a fickó nincs elszállva. (Köszi, Ákos!) 

Fjúcsör light

Jövőkutató-kutatás Ross Dawson ausztrál...ööö...futurulógus honlapján. Szerintem senkinek nem teszi könnyebbé annak az azonosítását, hogy egy jövőmegmondóember most stratégiai előrejelzést, futurológiát, futurizmust esetleg vizionáriusságot (pardon!) végez-e. De legalább a problémára és a hajszálnyi különbségekre felhívja a figyelmet. Amikor a Normalról írtam az SFMagra, akkor is szenvedtem mint a kutya, hogy a különböző futurológusokat valahogy szétszálazzam.

Van egy olyan jól hangzó, de könnyen szétszedhető gondolat, hogy na mostanra megvalósult a cyberpunk, az 1984 vagy bármelyik másik szabadon választott disztópia. Én is bűnös vagyok benne, szeretek ezzel játszani. Még az is lehet, hogy a The Niben tavaly megjelent, miért élünk a cyberpunk jelenjében című Maki Naro rajzsorozat már volt itt. Van annyira ügyes, hogy újra szerepeljen. 

Megint a kilencvenesek

Nagyon úgy tűnik, hogy a hatalom átlag 10-15 évente elkezd félni a titkosítástól. Az 1990-es évek elején Operation Sundevil néven addig kúrogatták Amerikában a hackereket, hogy létrejött az EFF jogvédő szervezet. Aztán a kilencvenesekben a szaxofonozó Bill Clinton adminisztrációja megpróbálta korlátok közé szorítani a titkosítást, jót harcoltak vele a cypherpunkok. Aztán volt egy ilyen kanyarja a DMCA-nek is. Tavaly az FBI verte magát a földhöz, hogy ha nem tud belenézni minden iPhone-ba, akkor ne panaszkodjunk, hogy maholnap még a Fehér Házat is mecsetté alakítják. Különben is nemzetbiztonság. A fentieket - mínusz a Fehér Ház átalakítása - Sterling The Hacker Crackdownja és James Bamford civil NSA-krónikás munkássága elég jól leírja. 

Mindez onnan ugrott be, hogy a héten a német rendőrség volt hülye. Olyan, a privát szféra védelmére felesküdött szervezetenél razziázott, akinél egy olyan blog is hostolódik, amelyen tárgyaltak arról, hogy az AfD - az egyszerűség kedvéért: a német Jobbik - gyűlése ellen kellene tüntetni. A rendőrség ráadásul a szervezethez kötődők adatait is lefoglalta a razziában, mert a törvény betűjének való megfelelés miatt papíron volt ilyen adatbázisa a csapatnak. Az a kapcsolati lánc, ami miatt a rendőrség a razzia mellett döntött nevetségesnek tűnik, de arra mindenképpen jó volt az akció, hogy elmérgesítse a helyzetet. 

Nicolas Nováék zine-t csináltak, mert abban lehetett elég gyorsan feldolgozni nagyjából jegyzet szinten a mobilos tanulmányaikat. A Mobile Repair Cultures utolsó két száma Kínában készült, a megelőző számok között akadnak más helyek is. Azért jó belelapozni, mert ezek a helyek univerzálisnak tűnnek. Los Angelesben is van aluljáró GSM, csak nem egy aluljáróban. Adottnak vesszük, hogy valahová be lehet vinni a telefont, ami nem a hivatalos szerviz, mert az úgyis drága lenne. Ahol "ki lehet üttetni". Még ha ezek a hiedelmek nem is igazak vagy az eljárások már nem is léteznek.

A fentiekhez képest apróság, de a zavaróan egyenetlen Spirits of Place kötet legjobb írását most tették ajánló jelleggel elérhetővé. Warren Ellis ír a Temze deltájáról, légvédelmi erődökről, életveszélyes ösvényekről satöbbi. (PDF)

London

Valószínűleg mindenkinek feltűnt már, hogy szeretem Londont. Ebben benne van az is, hogy az a város, ahová többször visszamentem szétnézni, meg az is, hogy a nekem fontos popkultúra egy része a városhoz kötődik. Meg hát ott vannak azok a szép betonépületek is.

A héten a London Rooftops kirakott Twitterre egy olyan képet a Goldfinger Ernő által tervezett Trellick Towerről, amilyennek nem szoktuk látni az épületet. (Álljunk meg egy szóra: igen, Goldfinger, igen, innen kapta a nevét.) Pusztán azzal, hogy kék ég és bárányfelhők előtt fotózták az épületet teljesen megváltozott a hangulata. 

Darran Anderson költözik Londonból, de azért még a White Noise Cityben megjelent egy cikke a város aprómintáiról. Utcabútornak álcázott tömegbehajtás-gátló betonkocka, angyalszárnynak álcázott légbeömlő, valami egészen másnak tűnő utcabútor. Jó, mert megtanít meglátni a lényeget a felszín mögött. Még akkor is, ha a lényeg például a hajléktalanok kiszorítása a közterekről. Ha álfal húzása a szegények és közénk. Semmi sem, így az építészet sem, semleges erő. És ha már erről beszélünk, kapcsolódik ide egy adatos Buzzfeed cikk is, ami durván arról szól, hogy a dzsentrifikáció úgy zajlik, hogy a fehérek beköltöznek valahová, majd ráhívják a rendőröket az eredetileg ott lakókra

A nosztalgia kultúrája

Marcin Wichary, aki érdekesnek tűnő könyvet ír a billentyűzet történetéről és erről Shift Happens címmel érdekes kutatói naplót vezet hírlevélben, belecsúszott múlt héten a visszaemlékezésbe. Az első, Tron-jellegű játékáról írt, amit négyen lehetett játszani, és ami ezáltal négyfős kontrollerré tette a billentyűzetet. Ezzel zárta a vonatkozó részt:

It’s comforting to succumb to nostalgia like this. Nostalgia comforts. But nostalgia also corrupts. Finding the proper balance between these two has been an interesting part of writing; I don’t want my book to be an exercise in they-don’t-make-them-like-they-used-to-ism – but I also don’t want to forget that most of the readers likely will be nostalgic for some keyboards.​

Azért érdekes nekem, mert a közelmúltban láttam a Ready Player One-t. Tudtam róla, hogy nosztalgiába áztatott régiszépidők lesz, olvastam a könyvet annak idején. A film viszont még hangsúlyosabban a gyerekkorom újra eladásáról szól. Huh.

Apróságok

Remek, több twitterbejegyzésen át tartó poén Anton Troynikovtól arról, hogy miben hasonlít a Szovjetunió és a Szilícium-völgy. Van benne megsértődnivaló mindenkinek. 

About Buildings + Cities - új podkaszt építészetről és urbanizmusról. Nem tudom milyen, én is most találtam. És még van egy rövid, alig négy perces videóm, amiben Ingrid Burrington beszél a városi megfigyelésről, és egy másik, amiben James Victore egy Jeepen vágtatva ekézi a New York-i üzletek tipográfiáját. És ha már Burrington ez pedig ő az E-Fluxon az internet fizikai kötődéséről. Furcsa egy olyan témát olvasni, amit a közelmúltban, más megközelítésben megírtam én is. Ilyenkor elgondolkodom, miért nem említettem például a CIA-Keyhole szálat én is.

Durván jó modern építészeti bibliográfia a Monoskopon.

Ennyi a hétre!

Ádám