Rakasz #92

Közterek és seggek

Sziasztok!

Esküszöm, a keresőt is használtam, és az is azt mondja, hogy soha nem vallottam be a Rakaszban, hogy az egyik kedvenc ponyvám James Clavell Tajpan című regénye. Van benne minden, ami kell: teaklipperek, Hongkong, jó figurák és vetélkedés. A regény főhőse a Struan kereskedőház vezetője, amely Struan ház nagyban hasonlít a Hongkong alapításánál tényleg jelen lévő Jardine Matheson cégre. 

A könyv egyik többször elsütött poénja, hogy a kínaiak a nekik tetsző módon fordítanak le nyugati neveket, az így kapott jelentés pedig nem mindig hízelgő. A héten arra ébredtem rá, hogy ez a hozzáállás még létezik. A Jardine Matheson messziről látható, kajütablak alakú kerek ablakokkal ellátott toronyházát például több forrás szerint is az ezernyi segglyuk házának nevezi a népnyelv. 

További tiszteletlenség

Hetekkel ezelőtt került a kezembe az Új Egyenlőség NGO-izálódásról szóló cikke - abból meg aztán Gagyi Ági írása a Fordulat 14. számából - de csak most jutott időm elolvasni ezeket. Esélytelen és amúgy felesleges próbálkozás egy-egy mondatban összefoglalni két ennyire fontos és ennyire hosszú cikket. Inkább csak azt mondom, hogy első körben mi ragadt meg bennem. Az egyik, hogy az NGO-k között is működik valami evolúciós jellegű logika. Azok képesek forráshoz jutni, ahol a szervezeti tudás megvan ehhez. Viszont arra semmilyen garancia nincs, hogy a szervezeti tudással való rendelkezés és amúgy a civil szervezet hasznossága együtt járnak. (Ellenpéldák: Haladjunk CsoportMátészalkaleaks.)

Gagyi cikke pedig azt járta körbe, hogy az Occupy Wall Street hogyan és mennyire nem reprezentálta azokat, akiknek a nevében amúgy szerettek beszélni. Ennek van itthon is némi hagyománya, fontos, folyamatosan fejben tartandó gondolat. Ja, és akad benne egy adag 68-asozás is, ami már azért is érdekes, hogy némi immunitással kezdjünk bele TGM heti cikkébe a Mércén.

Elmélet

Aki könyvesboltok vagy könyvfesztivál közelében egy fél doboz sörrel a kezemben összefutott már velem, az tudja, hogy spontán albán siratókórussá válok az ismeretterjesztő irodalom miatt. Mármint hogy nincs. Vannak HVG Könyvek, a Typotex ad ki izgalmas dolgokat, meg persze vannak vastag életrajzi könyvek sikeres emberekről...izé, az a HVG. Esetleg még üzlet self help, sima self help, meg köztük egy tanulj meg COBOL-ban kódolni 24 óra alatt jellegű kiadványok.

A tényirodalomnak és a szakirodalomnak az a gazdagsága viszont, amit az angol könyvkiadásban látok, nagyon hiányzik. Igen, Nyár Krisztián az amúgy is remek 444-es interjújában elmondja, hogy ez egy kicsi piac, de ez sajnos a féltudásúnak maradás receptje. Mindez onnan ugrott be, hogy Lichter Péter a Prizmán írta meg nagyon szépen, hogy a filmkultúra nem csak az, hogy készülnek filmek. Legalább ennyire fontos, hogy legyen szakkönyv és midcult könyvkiadás. Különben a fene megette az egészet. És ez nem csak a filmre igaz. Nézzük már meg, hol áll a technológiakritika itthon. 

Tűnt vidékek és biszbaszok

Be kellett magamnak, hogy biszbaszok gyűjtögetője vagyok. A monitorom előtt matchboxok parkolnak, köztük a Todas Bonobas egyik betonszobra, SD-kártya, türkizkék kőteknős egy utamról, és így tovább. Ráadásul a vágyaim között még akad Misija szobor meg Lucy Bellwood grafika a falra. De amire a legjobban vágyok - megkíméllek titeket a Szürkeötven mémtől - az egy kicsit sötétebb. Egy fiókban már van öt frankom Katanga zsoldosállamból, egy negyedannásom a Kelet-Indiai Társaságtól, és néha rá-rákeresek, hogy a holland Kelet-Indiai Társaság érméiből mennyibe kerül egy szebb darab. Történelem, még ha a legmocskosabb oldala is. 

Valami hasonlót várok Bjorn Berge Eltűnt országok nyomában 1840-1970 című könyvétől is. Berge ugyanazt a játékot játssza, amit én a pénzérmékkel, csak egyrészt régebben kezdte, másrészt a bélyegeket választotta fizikai komponensnek. A pár év alatt megszűnt országok jellemzően nem jó helyek. Mandzsukuo, a kínában létrehozott japán bábállam - amit fennállása során csak tizenöt állam ismert el, köztük Magyarország - például konkrétan pokoli volt. De elvben tartalmaz a könyv fejezetet az anarchista, lassan fasizmusba forduló Triesztről is, az máshogy bolond sztori. Majd mesélek, ha elolvastam.

Apropó, mesélek. Újraindult a Hármas Könyvelés című mit olvastunk az elmúlt két hétben témájú podkasztunk Kiss Gabival és Fejes Balázzsal.

Stílus és divat

Van négy-ötfajta kép, amit az afrikaiakról készíteni szoktak. Kell bele poros utca, széles mosoly, éhes kisgyerek, valaki, aki mobiltelefonnal indít startupot, ENSZ-terepjáró satöbbi. A szenegáli Mama Casset nem ezeket a szegényember fotókat csinálta meg, nem is a szenegáliak egzotikumként való bemutatásában utazott, hanem a polgárságot fotózta. Életrajz erre, fotókat pedig több galériában lehet találni. Még több kép lenne, ha a nyolcvanas években nem ég le a művész műterme. 

Még egy fotós link: már nem tilos fotózni az üzbég metrón Taskentben. Ennek az a folyománya, hogy megnézhetjük, hogy olyan jó messze is pont ugyanúgy néz ki a szovjet metró, mint mondjuk Kijevben. Egyszer végig kellene utazni a budapesti metróvonalakat nyitott szemmel, megpróbálni felfedezni ugyanezeket az elemeket.

Gazs, aki lentebb majd ki is javít, küldött egy cikket a brit kémek ruházatáról. A sztoriban az az érdekes, hogy a világháború előtt-alatt a ruhaipar nem volt globalizált, így helyi stílusok, irányzatok, megoldások voltak. Tehát egy jó kémelhárító poénból kiszúrta, ha valaki nem Bécsben varrott öltönyt visel, bár osztráknak mondja magát. A megoldás: bevándorlók és menekültek alkalmazása, akik tudtak bécsi öltönyt varrni. 

Fizikai és szellemi városok

Azt, hogy van némi késésem semmi sem mutatja annyira jól, mint hogy ezeket a linkeket egy rakasz88.txt nevű fájlból szedtem elő. Még szerencse, hogy rövidtávon a net nem öregszik. (Hosszútávon csúnyán teszi, ami fél év múlva is kell, azt le kell tölteni, ki kell nyomni PDF-re, vagy elrakni egy, a linkek mellett a tartalmat is archiváló szolgáltatásba.)

Darran Anderson azokról a városokról írt, amelyek csak tervben léteznek. Meg pár olyan rajzban, ami megpróbálta eladni a látványt a befektetőknek. Amúgy az ilyen épületeknek nagy ipara van. Elég csak a budapesti felhőkarcoló tervekre rákeresni. (Ezek pedig meg is épültek.)

Google is merely giving us what’s popular, what’s most clicked upon, not what’s worthy. You can hurl every insult at the old public sphere, but it never exhibited such frank indifference to the content it disseminated.

Hasonlóan érdekes a közterek eltűnéséről szóló, szintén a The Atlanticban megjelent Franklin Foer cikk. Ez egyrészt érthető szó szerint, és akkor az ember mellé linkeli a Gruen Effect című 99 Percent Invisible epizódot, ami a plázásodásról szól. De érthető átvitt értelemben is, akkor meg lehet az asztalt verni arról vitatkozva, hogy a Facebook például olyan közösségi - de nem köz! - tér, ahol a cég szabályai érvényesülnek, a cég pedig kerüli a konfliktusokat, amíg lehet, illetve nem érzi magát hivatottnak arra, hogy a világ cenzorává váljon. Na itt vagyunk most. Foer amúgy elemelkedik ettől a kettősségtől és inkább Miltonról felől közelít. Még jobb!

The toxicity of the environment shreds the quality of conversation and deters meaningful participation in it. In such an environment, it becomes harder and harder to cling to the idea of the rational individual, formulating opinions on the basis of conscience. And as we lose faith in that principle, the public will lose faith in the necessity of preserving the protections of free speech.

Beszélgettem ma egy volt kollégámmal, hogy hardcore tech mikor fog szerepelni az Élet és Irodalomban. Nekem az volt az álláspontom, hogy az élet olyan nagy része technológiai meghatározottságú, hogy már most is lehetne ajánlani cikktémát. Vita abból lett, hogy a kolléga szerint a lap van annyira konzervatív, hogy egy ilyen téma ne menjen át. A Foer cikk is egy érv ebben a beszélgetésben: érti-e a politika, hogy a közösségi médiacégek micsodák valójában? (És nem, nem akarok Cambridge Analyticát emlegetni, nem egy cég az érdekes, hanem a trendek eredője.) (Még egy zárójel: ehhez a gondolathoz tartozik a 444 neutrollizálós cikke is.)

A Failed Architecture-ről van egy marék linkem elrakva. Kezdve Hettie O'Brien írásával arról, hogy mit mondott Ballard - aki nekem nagyrészt kimaradt és erre nem vagyok büszke - a közterek nélküli városokról. Tudom, hogy gyakran jutunk ehhez a gondolathoz, de érdemes egyszer este nyolc-tíz körül végigsétálni a nap közben irodai zónának számító helyeken, és számba venni azokat a parknak, térnek tűnő helyeket, amelyeket munkavégzés után rács zár el a köztől. Formatív élmény.

És - ezt már a cikk javasolja - érdemes abba is belegondolni, hogy a lepusztultságot jelző törött ablakok egyfajta bűnt jeleznek, a makulátlan, ipari alpinisták által mosott ablakfalak pedig másfajtát. 

Urban scholar Ananya Roy writes that the power to define legality is a tool wielded by developers to justify their claims over territory. In Ballard’s science fiction, we see how this plays out in spaces where criminality is a product consumed by those who can afford it. The boundaries of crime in this urban dystopia depend on the class you belong to.

Akad még pár podkaszt is a FA-ról, például az, amiben Federica Buzzi videojáték-városos cikkéhez (is) kapcsolódvabeszélgetnek a videjátékok városon hagyott nyomáról. A Failed podkasztja amúgy is érdekes, de sajnos ez is olyan totális oldal, ami annyi anyagot rak ki, hogy ha csak ezt olvassuk, akkor sincs mellette idő élni. (Apropó: ez mostanában nagyon meleg téma, a Dezeennek is volt hasonló cikke, meg a New Atlasnak a tágabban vett popkultúra városairól.)

Errata

Gáspár hívta fel a figyelmemet arra, hogy egy leendő Brexit-párti politikus nem úgy öltözik, mint Japánban teszik, sőt azzal ellentétesen. Szóval Jacob Rees-Moog kilógna a tömegből, még az a Boris Johnson is, akinek az a speciális képessége, hogy minden lóg rajta. Rögtön ajánlotta is a Rowing Blazers című szakmunkát. Ugye milyen jó, ha az embert nálánál tájékozottabbak olvassák!

Én máshol és további háztartási ügyek

A jövő heti Magyar Narancsban Elon Musk profilom jelenik meg, a rendszeres olvasóknak nem sok újdonsággal, de a kevés olvasható újság egyike, meg kell becsülni. A héten interjúztam kettőt. Az egyik a General Magic nevű startupról - akik a kilencvenesekben akarták megcsinálni az iPhone-t - szóló dokumentumfilm rendezőjével. A másik egy Rauh-Welt Begriff dokufilm rendezőjével, és ha már beleástam magam, akkor épp beszélgetésben vagyok Luke Huxhammal, aki a kedvenc Japánban dolgozó, többnyire autókról forgató videósom. Ha megjelennek, mondom merre kell keresni őket. 

Maroknyi, de annál jobb választ kaptam a Rakasz támogatására és a magyar sajtó vásárlására vonatkozó kérdéseimre. Ja igen, és erre a hírlevélre a válasz gomb megnyomásával lehet válaszolni. Nem mindenki tudta. Még én is gondolkodom mi a tovább iránya, de amíg erre rájövök, addig is köszönöm a támogatást. Ami biztos, sokat segítene, ha nőne az egészséges magunkfajta olvasók száma. 

Ennyi a hosszúhétvégére! Nem mintha nem lenne mit írni, de így is új vinyót kell a netbe rakni lassan.

Ádám