Rakasz#133

Sziasztok!

Szombat este. Miskolcon ülök a teraszon, gyertyafénynél írok hírlevelet. Ma lenne apám születésnapja, ha élne. Gondolkodtam, hogy szóbahozzam-e ezt, de sehogy nem lehet kihagyni a történetből. Annak egy része, ami vagyok, az ő. A barkács is, a szedjük szét is, satöbbi, a Rakasz sem ez lenne, ha más lennék.

Vegyük ezt a borsodi reklámot. Nem azért, mert Miskolc Borsodban van. A család amúgy is abaúji, vagy mondjuk pontosabban felvidéki esetleg tót. (Benfennteseknek: ruszin.) Hanem mert egy majdnem jó megoldása a feladatnak. Mi nem stimmel a videóban?

Mindenki megvan. Akkor mondom mi zavar. A kétkörmös csapágylehúzó remek. Van valahol lent a fiókban hajtókar lehúzó, arra se ismersz rá, ha nem tudod mi az, ez az alap műhely élmény. Viszont az, hogy egy patika műhelyben tiszta ingű, Persil illatú csávók szerelnek egy 700-as Volvót, ami eleve nem őshonos errefelé, az elemeli az egész filmet. Így már nem egy ismert helyzet, hanem valami fantázia. Nyilván rossz üzenet lenne, ha egy szakadt melós Mondeóban cserélnének H7-es izzót, de komolyabb lenne a beágyazottsága.

Pusztuló dolgaink

Az Internet Archive hőséhez, Jason Scotthoz került egy, a közlemúltban elhunyt munkásnak a fotógyűjteménye. A képeket 2001. szeptembere és októbere során készítette, amikor a World Trade Center romjainak eltakarításán dolgozott. A képek lementése nem volt triviális, Scottnak tizenéves PhotoCD formátumú lemezekkel kellett dolgoznia. (Jason Scottot ismerem az internetről, hajlamos éles lenni, talán troll is, de a hálózat egyik hőse.)

Ez egyrészt egy remek alkalom annak a végiggondolására, hogy a saját archívumunk hol van. Milyen formátumban? Van-e róla mentés? És a saját nem csak azt jelenti, hogy amit mi fotóztunk. Azok a képek vagy videók is érdekesek, amiket a rokonok, a barátok fotóztak, mert ha eltűnnek, a veszteség közös. Soha ennyire nem volt még olcsó pár száz gigabájtnyi lemezt venni. Tudjátok a dolgotokat.

A másik pedig, hogy tíz-húsz évnyi történelem olyan arcok számítógépén vagy cd-in vannak, akik épp a jó helyen voltak. A névtelen munkásnál egy Canon Powershot G1 pro-kompakt volt, ami egyszerre zsebre vágható és minőségi vas. De ugyanez igaz a telefonnal elkattintott, sehová fel nem töltött képekre is. Ha én lennék az Index, az Országos Széchényi Könyvtár, a Mai Manó vagy a Capa Központ, akkor most használnék fel minden évfordulót, legyen akármilyen jelentéktelen is, hogy arra hívjam az embereket Facebookon, Instagramon és mindenhol, ahol kiabálni tudok, hogy küldjenek képeket.

Csernobili buli

Az összes komolyan vehető munkahelyem újság volt, úgyhogy nem esik jól azt leírni, hogy a sajtóban nem bízunk. Az apropó az, hogy az újságokat körbejárta egy “influencerek az HBO Csernobil sorozatának hatására most a zónában fotózkodnak” hír. Én a Boredpandán láttam először, ahol már bele lehetett akadni az egyik képbe, amit egy magyar Instagram felhasználó csinált, aki egyrészt nem influencer, másrészt a kép jó eséllyel nem Csernobilban készült. Aztán erről megjelent egy átfogóbb kritika a The Atlanticon.

A többiek pedig, akik influencerséggel vádoltattak meg, nos 1-2 ezer követővel rendelkeznek. Tehát az eredeti állítás egyszerűen nem áll meg. Vagy relatív senkik vetkőznek csipkebugyira Csernobilban, akiken még az ezen való felháborodás sem segít jelentősen, vagy ami még rosszabb, a sajtó konstruál egy csomó, nem összefüggő jelből trendet. Akármelyik is az igaz, sajtó veszít rajta.

A fentiek helyett arra kellene figyelni, hogy a képek megosztásának és a fogyasztásuknak a módja hogyan változott. De egy-egy régimódi morális pánik még mindig több figyelmet hoz, mint egy, a médiafogyasztást magyarázó esszé.

Apák a világ vége után

Csütörtök este három múlt. Igen, a Rakasz úgy készül, hogy ha valami eszembe jut, akkor beírom, vagy legalábbis bedobom a vázlatba. Ennek a folyománya a szöveg egyenetlensége is. Ugyanitt, bocsánatot is kérnék, az előző levél tényleg elütéspuding volt. Szóval három van, végre emberi a hőmérséklet, és nincs alhatnékom. Helyette megnéztem a remek Ingrid Burrington előadását a posztapokaliptikus apafigurákról, ami sokkal érdekesebb, mint a címe alapján bárki gondolná. Például a címe nem is sejteti, hogy egy félmondatban megmagyarázza Burrington a Disney Cars animációs filmjének lényegét.

Jött egy másik remek videó is a héten. A méltatlanul “nem annyira ismert, mint kellene” youtuberek lovasszobra, Jay Foreman új videóval jelentkezett a Map Men sorozatában. Azt magyarázza el Mark Cooper-Jones-szal karöltve, hogy mi a különbség a térképvetületek között. Áltisis téma? Igen. El tudnád mondani? Na ugye!

Kapcsolódik, hogy Chris Wong pedig mandarinból* vágta ki a szelvényeket, hogy megmutassa, mi a gond a webmercator vetülettel.

* egyszerűbb persze lenarancsozni vagy lemandarinozni, de valójában klementin, ami egy tangor, azaz narancs-mandarin hibrid. Nehezítésként a két keresztezett faj maga is hibrid, az egyik a Citrus × deliciosa, ami mandarinnarancs, ami nagyrészt mandarin (Citrus reticulata) 6% alatti pomeló tartalommal, a másik pedig Citrus × sinensis azaz narancs , ami szintén mandarin pomeló hibrid, de közelebb van a pomelóhoz. Igen, én is belekeveredtem a felénél, a citrusfélék családfája (ld. lent) jó bonyolult. Lentebb ott a magyarázó ábra. Ugyanezt el lehet rajzolni a kelbimbó, brokkoli, karalábé háromszögben is.

Áldás vagy átok a beton?

A Calvertnek volt egy jó cikke arról, hogy a spomenikek - ezek a jugó emlékművek - esztétizálása nem egyszerű dolog. Például mert széles skálán szórnak, hogy minek állítanak emléket a kivégzett munkaszolgálatosoktól a partizánok csatáin át az ottománok elleni felkelőkig. Ráadásul nem volt központi terv-utasításos rendszer a modernista emlékművek építésére. Érdemes figyelni arra, hogy melyek antifasiszta emlékművek, azokra mennyire figyelnek ma, és úgy általában mi a kontextusa a műnek. Nem egy nagy mondás, de ettől még fontos.

Új épületeket akarnak felhúzni a londoni Barbicanben, ami kívülről zártnak tűnik, de belülről egy levegős, átjárható, nyitott terekkel teli szép brutalista épületegyüttes. A kérdés persze trükkös, egy létező intézményt akarnak bővíteni. De nem jó válasz az, hogy ehhez zöldterületet vagy közteret építsenek be. Különösen, hogy a modernista épületek lebontásának, elrontásának amúgy is van egy kultúrája.

Navigare necesse

Csaba - köszi! - tette szóvá, hogy ha Scapa Flow-ról van szó, akkor érdemes megemlíteni, hogy az alcsony háttérsugárzású acél (low-background steel), azaz az első atombombák felrobbantása - meg aztán a hidegháború kísérleti robbantásai - előtt termelt acél, ma külön nyersanyagnak számít. Szóval ma már értéknek számít a tengerből kiemelt német flotta. Minden olyan területen szükség van ilyen acélra, ahol fémből készült érzékelőket, mérőműszereket, szenzorokat használnak, amiknek pontosnak kell lenniük. (Index cikk erről.)

Azt pedig Áron küldte - köszi! - hogy a Scapa Flownál elsüllyesztett flotta víz alatt lévő pár hajójára lehet licitálni az Ebayen. Megbolygatni nem lehet a hajókat, de büszkén körbe lehet úszni.

A hajózást huzamosabb ideje a férfiak területének állítja be a történetírás. Még babonák is vannak, mi történik azzal a hajóval, amely nőket vesz a fedélzetére. Megan Piontkowski művészete arról szól, hogy ezt a hagyományt lebontsa. Azért például, mert a kalózok aranykorában Mary Read és Anne Bonney is jelentős figurák voltak, akik akár saját hajót is irányítottak. És ez csak egy női hajós hagyomány, kínai kalózvezért és nemzetközi vizeken úszó abortuszklinikákat is talál a történetírás, ha keres.

Az internetről

Paul Ford nagy cikke a Wiredben arról, hogy miért szereti még mindig a techet kötelező olvasmány. Azért, mert már a címén is megakadtam. El kellett gondolkodnom azon, hogy én vajon szeretem-e? (Az egészet? Dehogy!) Illetve hogy hogyan szegmentálom, hogy el tudjam mondani, mit szeretek. Nagyjából semmiben nem értek egyet Forddal. Nekem nem a technológiára cseréljük a politikusokat és minden jobb lesz tech hiányzik. Isten őrizz! Nekem a saját tinédzserkorom, a read-write web, ami azt mondta, hogy itt ez a nagy, itt-ott már megfirkált papírlap, te is elmondhatod a magad történetét rajta. Kicsit barkács volt, a belépési küszöb magasabban volt a kényelmesnél - a Facebookon egyszerűbb ma emlékezői közösséget építeni - de mindenkinek jutott neki egy weekendtelek. Ford is eljut ide, csak benne kevesebb, talán nincs is abból az izzó dühből, ami bennem csak-csak felhorgad a nagy techcégek egyes ügyei után. Jó esszé, olvassátok el. Aztán ha van kedvetek, írjátok meg, hogy nektek mi a tech. A következő Rakaszban hagyok neki helyet.

Ugyanez a sztori egy teljesen más nézőpontból. Ian Bogost a The Atlanticban arról ír, hogy a 2007-ben összerakott, 2010-ben az OAuth azonosítási szabvány bevezetésével működésképtelenné vált Bloomsday-i Twitter-robotjai mit mondanak a technológiáról. Bontsuk ki. A 2007-es verzió ötven Ulysses szereplőt mozgat meg, akik a saját kis életüket (azaz a mű egy fejezetét) twitterezik el. Ott a gond, hogy ez a projekt ma nem működik. Alig tíz éves, de mérnökórákat kéne rászánni, hogy életben maradjon. Ugyanez igaz a Flash-re épített dolgokra és még sok másra is. A tech az itt és mostban létezik, történetiségében nem gondol magára. (Amúgy a társadalmi szerepére sem nagyon.)

Fotók

Csernobil - Wendelin Jacober, CC0. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a teret torzító halszemobjektív használata is a látvány esztétizálása.

Citruspiramis - Wikimedia Commons // Agricolae CC-BY-SA

Spomenik - Selma Bancih fofója Dušan Džamonja Spomenik Revoluciji nevű 1972-es szobráról. Ez hetvenezer megölt partizánnak és civilnek állít emléket.

Vitorlások - Gordon Plant // Flickr CC-BY

Feminista hajók - Women’s Studio Workshop // CC-BY, van még itt egy tonna Megan Piontkowski workshopjáról.

Vasárnap kora este van. Legyen vége most a hétnek.

Üdv,

Ádám